Képeskönyv 13.

Kívánságom egyszerű volt és átgondolatlan. Mindössze meg akartam szabadulni Alextől. Teljesen váratlan volt, hogy a mentőöv Mrs. Dodson képében érkezzen meg.

– Elnézést, Mr. Wyler, de beszédem van Miss Crastonnal. Magunkra hagyna egy kicsit?

Alex visszatért világtól elhúzódó stílusához, és néhány lépést hátrált, de furcsa módon nem tűnt el, pedig biztos voltam benne, hogy a tanárnő vehemens fellépése elég lesz ahhoz, hogy egy ideig távol tartsa tőlem új rajongómat.

Scott mereven kihúzta magát, és befejezte a Marilynnel folytatott bájcsevejt, érdeklődve figyelte a pultnál gyülekező csoportosulást és eseményeket. Már csak az kell, hogy ő is bevesse magát! ... Habár, ki tudja?
Istenem! Néhány hete még senki sem vett észre és tessék, most ketten is a nyakamon lógnak. Azonban nem volt időm búslakodni a hirtelen jött népszerűségemen, Mrs. Dodson azonnal a lovak közé csapott:

– Hogy képzeli, hogy lekenyerezhet? ! –elém vágta a pultra azt a pénzt, amit a táskájába ejtettem. –  Inkább tanulna ahelyett, hogy megpróbálja lefizetni a tanárait!

– Én… nem… – nyöszörögtem elképedve.

Most mi tévő legyek? Valószínűleg szemtanúja volt annak, hogy a táskájába csempésztem a pénzt.

Mit mondjak?

Lily is szótlanul állt, és láthatóan semmilyen épkézláb ötlete nem volt, amivel a segítségemre tudott volna sietni.

Nem igaz, hogy már megint rosszat kívántam!
Mit is akartam? Azt, hogy meneküljek meg a kínos helyzetből, amit a népszerűnek egyáltalán nem mondható Alex társasága jelentett. Hát igen, sikerült levakarnom a srácot, de mit kaptam helyette? Egy hadakozó, tűzokádó sárkányt.

– Elnézést, mi történt? – szólt közbe Alex, akit csak félméterre tudott elriasztani a vérmes bestiát kiválóan alakító matektanárnő.

– Mi történt? ! Ez izgatja önt, Mr. Wyler? Hát elmagyarázom, és mesélje el mindenkinek, hadd okuljanak belőle mások is. Miss Craston a táskámba tette ezt a köteg bankót. Láttam, ne tagadja le! Épp kiléptem a mosdóból, amikor maga ott guggolt – mutatott korábbi asztala felé –, és a táskámban matatott.

Meg se mertem szólalni, hogy azt a gyors mozdulatot, amivel én beledobtam a táskájába a pénzt, nem lehet matatásnak nevezni.

– Az úgy volt… – kezdett Alex egy hosszúnak tűnő történetbe –, hogy…

– Hogy? –türelmetlenkedett a tanárnő homlokát ráncolva. – Maga is benne van ebben a disznóságban, Mr. Wyler?

– Én?  Nem.

Hogyan mentselek meg? Segíts! – Alex jobban kétségbe volt esve, mint én, pedig nem ő volt bajban.

Na, hadd halljam, mi a ti tervetek! – Mrs. Dodson szürke szemével szinte felnyársalt minket, hol Lilyre nézett, hol rám.

– Lépjen hátrébb, Mr Wyler! Maguk pedig maradjanak itt! – csontos ujjával ránk bökött.

Amikor hallótávolságon kívül kerültek, már csak új érzékszervemre, szuperhallásomra hagyatkozva tudhattam meg, miről társalognak.

– Nos, Mr. Wyler?

– Ann találta azt a pénzt az ön táskája mellett, és azt hitte, hogy ön kiejtette. Tőlem kérdezte, hogy mit tegyen, én pedig azt mondtam, hogy csak tegye vissza.

– De ön nem is mellettem ült.

– De én láttam, amikor Ann megtalálta a pénzt. Kit kellett volna megkérdeznie? Mr. Lymant? Elvette volna, hogy az övé, és már rég elitta volna – dörrent rá meglepően bátran Alex.

Ez igaz – futott át Mrs. Dodson agyán az egyetértés.
– Vagy Judithot?  – Alex azonban nem kegyelmezett az öreglánynak. Folytatta a kecsegtető lehetőségek felsorakoztatását. – Miért? Hogy tovább növelje a szekrényében várakozó kacatok számát? Szerintem az öné volt.

Nem az enyém volt, de akkor kié lehet? Istenem, kinek a pénzét veszem el? Ó, kinek okozok olyan gondot, mint ami az előbb az én vállamat nehezedett – sopánkodott Mrs. Dodson magában, de az arcán továbbra is az a magabiztos pökhendiség terpeszkedett, ami általában.

– Az öné volt, csak nem vette észre, hogy kiejtette – erősködött Alex.

Hogy lett volna az enyém! Mit tegyek?– meglepő módon a tanárnő is kétségbe esett.

– Úgy gondolja? – kérdezte Mrs. Dodson.

– Persze, biztos.

– Maradjon itt – nyomta le az öreglány a sovány srácot egy székre. – Meghallgatom Miss Crastont is.

Mindjárt kiderítem az igazat.– Mrs. Dodson a pénztől vagy az izgalomtól szinte szárnyakat kapott, és egyetlen lendülettel a pultnál termett.

– Nos, lányok? –fordult felénk. – Hogy is volt ez?

Tudom, hogy utáljátok ezt a balféket. Biztos, hogy nem beszéltetek össze vele.

Én természetesen ismertem „hiteles” sztorit, hisz fültanúja voltam Alex vallomásának, ezért gyorsan magamhoz ragadtam a válaszadás jogát, mielőtt az öreglány szétválaszt minket, és külön-külön hallgat ki engem és Lilyt.

– Ezt a pénzt a földön találtam az ön táskája mellett – kezdtem Alex történetét –, és azt hittem az öné…

Tehát igaz –­ hőkölt hátra Mrs. Dodson. – Vajon kié lehet?

Körbehordozta a szemét a kocsmán, de láthatóan mindenki nagyon jól érezte magát. Mindenki, kivéve…

– Lily, drágám, szeretném rendezni a számlámat – Mrs. Rosen zavarodottan összehúzta magán rövid, fekete kabátját. Fel se emelte a fejét, reszkető ujjaival a táskájában kotorászott.

– Csak nincs valami baj, Jill? – csak nem az ő pénze? Hogy adjam vissza neki, amikor gyakorlatilag elismertem, hogy az enyém.

Mrs. Dodson idegesen gyűrögette a pénzköteget.

Kiviszem utána a parkolóba, akkor a gyerekek nem lesznek tanúi a jelenetnek, és a becsületem se csorbul.

– Beteg az én Jimmy-m – sóhajtott Mrs. Rosen, és a pultra tett egy tízdollárost.

– Mi baja? – kérdezte Lily, miközben kiszámolta a visszajárót.

– Nem tudják az orvosok. Tegnap váratlanul összeesett, és most kómában van – Mrs. Rosen elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában.

– Akkor nem kellene… – a kórházban lenned vele? Mrs. Dodson még időben elharapta a mondatot, de Mrs. Rosen mintha csak vetélytársam lett volna gondolatolvasásban, kitalálta a befejezést.

– De igen, mellette a helyem. Az orvosok küldtek ide, hogy szellőztessem ki a fejem.

– Hát jó messzire elküldtek szellőzni, Jill – felelte a matektanárnő.

– Igen, igen… megyek is vissza, mert… hogy nyugodhatnék meg, amikor az én kicsikém…? Hisz még csak tizenkét éves – Mrs. Rosen válla remegni kezdett, Mrs. Dodson meglepően reagált, átölelte az összetört asszonyt, és elindult vele a kijárat felé.

– Nyugodj meg, Jill. Majd én elviszlek a kórházba – szerencsétlen gyerek.

Miután becsukódott mögöttük az ajtó, fellélegezhettem volna, de engem is megtört az, ami szegény Jimmy-vel történt. Egy ekkora városban mindenki ismer mindenkit. Két napja még az utcán biciklizett. Most pedig…

– Miért sírt Mrs. Rosen? – Alex gyorsabban előkerült, mint ahogy befejezhettem volna a gondolatot. A Képeskönyv természetesen megint a maga módján értelmezte a kérésemet. Mivel azt nem mertem írni, hogy „mindörökre”, mert már átláttam a szitán, pontosabban a könyv gondolkodásmódján, és nem akartam, hogy valami baj érje Alexet, ezért a megmenekülés csak arra a néhány percre vonatkozott, amíg Mrs. Dodson kifaggatta a srácot… illetve…

A franc se érti ezt… meg akartam menekülni a kínos helyzetből, amit Alex jelenléte jelentett, de ha jobban belegondolok, sokkal kínosabb volt Mrs. Dodson gyanúsítása. Ha így vesszük, most tényleg megmentett a könyv. Oké, a srácot majd én elintézem.

Míg én az alternatívákon töprengtem, Lily elmesélte neki, mi történt Jimmy Rosennel.

– Komolyan? Pedig tegnap…

– Tegnap még teljesen oké volt – tromfoltam le, de haragom oka nem Jimmy volt, hanem a levakarhatatlanná váló Alex.

Te nem sajnálod szegény srácot? Akkor… pedig olyan gyönyörű vagy, Ann. Nem is gondoltam, hogy a szíved ilyen fagyos. – Alex gondolatai megleptek. Sehol semmi szexuális érdeklődés, de mégis… Tényleg tetszem neki? Ez meg hogy lehet? Mit lát bennem?

– Na, nem azért, én is… én is nagyon sajnálom, de… teljesen megviselt ez az ügy – nem hagyhatom, hogy bunkónak nézzen, már csak azért sem, mert nem vagyok az, és tényleg aggaszt Jimmy állapota.

Tudtam én, hogy aranyból van a szíved – Alex mélyen beleszippantott a kocsma egészségesnek egyáltalán nem mondható levegőjébe.

– Lily, adj nekem egy szendvicset! Nem, inkább legyen kettő – erre az izgalomra ennem kell valamit.

Alex nagyot nyelt, mintha az ő szájában lenne a szendvics, nem az enyémben. Leült a mellettem levő székre, a pultra könyökölt, és a kezére támasztotta az állát. Úgy bámult rám, hogy ha nem hallottam volna gondolatait, azt hittem volna, hogy éhes, és ki akarja csalni a falatot a számból. De nem az étel érdekelte, hanem meglepő módon én: Milyen gyönyörűség nézni, ahogy eszel!

– Mi volt ez az ügy Mrs. Dodsonnal? – faggatózott.

– Á, semmi… csak… az a pénz… találtam – még jó, hogy Alex nem gondolatolvasó. Már fejben elszégyelltem magam a hazugságért.

Tudtam én, hogy nem fizetted le. Nem vagy te olyan. – feltétlen bizalma jól esett.

Egy csepp kecsap lefojt a számon, gyorsan letöröltem egy szalvétával.

Ó, bárcsak én lennék az a szalvéta!

– Ha akarod, segítek matekozni – nézett rám sóváran. Legalább a közeledben lehetek.

– Hát, nem is tudom… – dadogtam, ő pedig olyan mélyen belenézett a szemembe, hogy el kellett kapnom a tekintetemet.

Csak most vettem észre, milyen gyönyörű lelket melengető szeme van a mindenki által megvetett srácnak, de nem filózhattam felfedezésemen.

– Mi folyik itt, hercegnőm? –Mi a szart akarsz a nőmtől, te balfék? Scott karjai csápokként fonódtak rám, szeme Alexébe fúródott.

Befejeztem az evést, lassan megtörölgettem a számat, miközben a fiúk közt kialakuló vitát figyeltem.

– Semmi – Alex szája aprót rezdült. Már csak te hiányoztál, vadbarom.

– Nincs valami dolgod? Valami tanulni való? Vagy olvashatnál valamit? Esetleg lejátszanál magaddal egy sakk-partit? – Na, húzz a büdös francba, míg jól megy a sorod!

Meg vannak számlálva a napjaid egy ilyen jó nő oldalán, csak nem tudsz róla!– Alex állta Scott gyilkos pillantását.

Csak nem fogsz itt leégetni mindenki előtt, hogy elcsábítod a csajomat. Azt már nem! Egy ilyen senki kis patkány!

Vicces volt hallgatni fejbeli párbajukat és figyelni arcszínük változást. Másrészt örülnöm kellett volna Scott ragaszkodásának, de tudtam, hogy nem miattam érez így, hanem saját maga miatt. Nem viselte volna el a büszkesége, hogy elhagyjam, főleg egy Alex kaliberű srác miatt.

– Na, tűnés, öreg, de gyorsan! – vágta el a csendet Scott avval, hogy hangot adott fortyogó indulatainak.

– Az ajánlatom áll – pillantott felém Alex, és visszaoldalgott abba bokszba, ahol az incidens előtt meghúzódott.

– Mit akart tőled ez a tapló? – Scott felhúzott szemöldökkel nézett rám.

– Csak segíteni akar matekból – válaszoltam gyorsan, nehogy Scott további trágárságokkal hozakodjon elő.

Hát arra rá is szorulsz, kisanyám, de én nem a tudásodért szeretlek.

– Szóval igaz? – kérdezte.

Vonzó arcán halvány mosoly futott át.

– Mi?

– Hogy le akartad fizetni Mrs. Dodsont? – nem rossz trükk. Miért nem nekem jutott eszembe?

A vallatás közben észre se vettem, hogy a fél kocsma csüngött minden egyes szavunkon.

– Nem akartam lefizetni, csak találtam a padlón egy köteg pénzt… közvetlenül a táskája mellett.

Nekem nem kell hazudnod – nem tudom, mi volt a rosszabb, hogy Mrs. Dodson nem hitt nekem, vagy az, hogy Scott feltétel nélkül elhitte, hogy ilyen aljasságra vetemednék.

Eszembe se volt megvásárolni a jó jegyet. Ha akarom, azt kívánom, hogy zseni legyek matekból. Csak kívánnom kell. Igen, és így Alex segítségére se szorulok rá. És talán tényleg

megszeretnének az emberek. Egyre kecsegtetőbb volt a lehetőség, hogy hirtelen matekzsenivé váljak.

Nem akartam megint a mosdóba menni, és ott kívánni, mert ma menetrendszerűen a mellékhelyiségben intéztem az ügyeimet a Képeskönyvvel. Kezdett ciki lenni a dolog.

Hazafuvaroztattam magam Scott-tal, aki ismét mélységesen csalódott, hogy az este a kocsiban váltott egyetlen csókkal ért véget, és most még a taperolás is elmaradt, miután lefejtettem magamról ragacsos ujjait. Mire észbe kapott, már magára is hagytam.

Felnyargaltam… akarom mondani, feldübörögtem a szobámba, rávetettem magam az ágyra, mely hatalmas nyögés kíséretében megadta magát a súlyomnak, de szerencsére nem rogyott össze, kinyitottam a könyvet és beírtam következő kérésemet.

A Képtelen képtár jelenlegi tartalma

1.  Álomkép
2. Képlet
3. Képzelet
4. Tájkép
5. Árnykép (Egyik kedvencem)
6. Képeslap
7. Emlékkép (Másik kedvencem)
8. Fantomkép
9. Képeskönyv (nincs befejezve)

Képeskönyv 12.

Mióta tulajdonomban van a képeskönyv, és nem tárgyakat kérek, most először fordult elő, hogy a könyv konkrétan válaszolt. A kérésem helyén megjelenő rajz azonban annyira megrémített, hogy majdnem leestem a székről. Hátrahőkölve ellöktem magamtól az eddig értékes és hasznos kötetet.

Ezt azért mégse kellett volna! Megrökönyödve bámultam képre.

– Mi az? Mutasd! – Lily szinte kitépte kezemből a vaskos könyvet. –  Ó! – esett le az álla a rajzot látva.

– Na, ezt már nem! – tört ki belőlem az utóbbi napokban felgyülemlett csalódottság.

Nem igaz, hogy bármit kérek, minden rosszul sül el! Hogy lehetek ilyen béna?

Már majdnem ott tartottam, hogy beismerjem, igaza van Lily-nek, csupa bugyutaságot kérek, de eszembe jutott, hogy ezt most neki köszönhetem. Furcsa módon nem haragudtam rá, inkább elégedettséget éreztem. Ugye, hogy nem bennem van a hiba. A könyv tetszőlegesen értelmezi a kéréseimet, és egyáltalán nem úgy teljesíti kívánságaimat, mint ahogy én azt előre elképzelem.

– Ne, ne, ne! – csitított. – Ne hamarkodd el a döntést!

– Tudod, mit? Inkább segítek Mrs. Dodsonon – határoztam el magam hirtelen, mielőtt a könyv a tettek mezejére lép, és Lily által javasolt kívánság valóban teljesül.

Tettem egy kört a tanárnő asztala felé. Az öreglány magába roskadva még mindig az előtte árválkodó szendvicstől várta a mentőövet. Ahogy elhaladtam mellette, sunyin felém pislantott.

Te itt békésen flangírozol, riszálod a hájas seggedet, míg én… á… micsoda világ!

Gondolatait hallva erős kísértést éreztem, hogy feladjam a tervemet, és ne segítsek neki. Pénzt adjak egy olyan embernek, aki megvet engem?! Végül is győzedelmeskedett a jó szándék, és a józan ész. Ez utóbbi azt diktálta, hogy Mrs. Dodson csak azért néz le engem, mert nem ismer igazán.

Mit tud rólam az öreglány? Hogy gyenge vagyok matekból. Hát tehetek én arról, hogy mindig hadilábon álltam a számokkal? Nem lehet mindenki egy Gauss vagy egy Newton! Különben is, miért viszolyog tőlem, amikor neki is van hibája?! Miért nem tudja kifizetni a villanyszámláját? Dolgozik, van fizetése, nem? Ő se tökéletes, de mindegy. Egy dolgot bántam csak, hogy nem szerezhet tudomást arról, hogy én segítettem neki. De jó lett volna látni, ahogy térden csúszva meghunyászkodik előttem! Ó!

Figyelmemet visszatereltem a feladatra.

Ki kell találnom, hogy juttassam el hozzá a pénzt, amire szüksége van.

Az biztos, hogy egyszerűen nem nyomhatom a kezébe. Valahogy bele kell csempésznem a táskájába.

Lassan haladtam a székek között, amikor egy lágy hang simogatta végig az agytekervényeimet.

Nézz ide, Ann! Csak egy pillantást!

A suttogó gondolatfoszlány alapján nem ismertem meg a „hang” tulajdonosát. Nem is értettem, miért gondolkodik ilyen halkan, hisz fejben az ember üvölthet is, úgyse hallja senki. Kivéve persze most engem.

Kíváncsian körbehordoztam a tekintetemet a Téglán. Vajon ki akarja ilyen nagyon, hogy ránézzek? És miért?

Először természetesen Scott felé fordultam, ő azonban el volt foglalva Marilynnel. Nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy eljussanak hozzám a gondolataik, és ezáltal részese lehessek a beszélgetésüknek.

– Miért nem vakarod már le magadról ezt a bányarémet? – elégedetlenkedett Marilyn.

– Ne mondj ilyet! Mellette akarok lenni. Fogalmam sincs miért. Nem is értem magam. Soha nem buktam a dagadt csajokra. Sőt! Tulajdonképpen bárkit megkaphatnék… és tessék…Teljesen odavagyok érte. Nem értem, miért vonz ez a lány – tétovázott Scott.

– Egyetlen jó tulajdonsága van: gyönyörű a bőre. De… á… azt se érdemli meg! Mért pazarolta rá a természet ezt a finom, csokiba hajló színt, meg ezt a selymességet?

Tehát Marilyn mégis csak talált valamit, ami szerethet bennem, ahogy az előző kívánságomban kértem. Pontosabban talált bennem jó dolgot, de ő ezt nem szereti, inkább irigykedik miatta. Kutyából nem lesz szalonna, szőkeciklonból meg nem lesz dundi lány barátnője.

– Valami boszorkányság van a dologban – ötletelt Marilyn.

– Ugyan már! Ne beszélj sületlenségeket!

– Miért lenne az? Igenis vannak boszorkányok – ha valaki, akkor Marilyn biztosan tudja, kik azok. Nem is kell messzire mennie, elég, ha kisétál a fürdőszobába és felnéz a mosdó feletti tükörbe.

– Nem… – Marilynnek sikerült megingatnia Scott magabiztosságát. A srác két kézzel masszírozni kezdte a fejét, és én azt is hallottam, mennyire elkeseredett.

Mi a fenét csináljak?  Mi történik velem? Istenem – nyögte, amikor egy másik esdeklő hang elnyomta őt.

Ann!  Ann! Gyere ide!

A könyörgés szinte a földbe döngölt. Ledermedve megálltam, és körbehordoztam a szemem a Téglán. Késő délutánhoz illően minden asztal foglalt volt. A középiskolások még javában nyüzsögtek, nemcsak Scott és a banda élt élénk társasági életet, de több asztalnál is klikkekbe tömörültek a diákok. Ugyanakkor már szállingózni kezdtek a munkások is. Többségben favágók, de néhány tanár és nyugdíjas is ült itt-ott.

Vajon kinek lehet olyan fontos az az egy pillantás?

Eredménytelenül fürkésztem  a teremben kikapcsolódást keresőket, de senki se nézett rám, egy tekintet se követelte, hogy elmerüljek benne.

A jelenlevők közül valaki olyan bátortalan, hogy bár sóvárog utánam, ami egyszerűen hihetetlen, de mégis kerüli a feltűnést, vagy legalábbis a velem való szemkontaktust.

Becsukott szemmel újra végigpásztáztam mindenki agyát.

Igyunk még egy sört! – szólt John Lyman. – Bárcsak több szabadidőm lehetne! Vagy több pénzem! De jó lenne, ha nem kellene ennyit güriznem!

Bárcsak elhúzhatnám innen a csíkot, mielőtt begyepesedett öreglány leszek!- Riching tanárnő álmodozása megdöbbentett. Észrevettem, hogy milyen összetört, szinte depressziós, de azt hittem, ez az ő valódi énje. És tessék, utál itt lenni. Akkor minek költözött ide New Yorkból? Ha én a Nagy Almában laknék, soha nem vágyódnék el onnan.

Jó a sminkem?– morfondírozott Judith Benton. – De jó lenne egy új táska! Az a Loius Vuitton, amit a múltkor Cosmopolitanban láttam. Nekem tervezte a mester.

Lehet, hogy neki tervezte a mester, vagy kicsoda az a Louis akárki, de hogy Judith rendelkezik a városban a legtöbb cipővel, táskával, övvel és mindenféle kiegészítővel, amit csak el lehet képzelni, az tuti, mint ahogy az is, hogy nincs szüksége egy újabb darabra. Ez olyan biztos, mint ahogy én itt állok. Már pedig én itt állok teljes terjedelmemben, ami ugye nem csekélység.

Ó, bárcsak meggyógyulna az én kis Jimmy-m ! – sóhajtott Mrs. Rosen. Nem is tudtam, hogy valami gond van a fiával. – Szegény kicsikém!

Miért engem cseszeget mindenki? – lázadozott Steve Hopes, miközben egyszerre tömött a szájába két adag hamburgert, és a kechup gusztustalan foltot hagyva végigfolyt a pólóján. – A fene vigyen el minden mocsok szemétkedő disznót!

A lehetőség több mint kecsegtető volt. Elképzeltem, ahogy a fene elvisz minden szemétládát Spring Fallsból. Bár a srác förtelmesen undorító volt, ahogy evett, és ahogy kinézett, egy pillanatra megsajnáltam. Együtt éreztem vele. Néhány napja még engem is úgy bántottak a többiek, mint őt. Sorstársak voltunk, mostanra azonban nekem sikerült kitörnöm a mindenki boksz-zsákja szerepkörből. Legalábbis a látszat ezt mutatta, és ha jó erősen befogtam a szuperhallásomat, még én is elhittem, hogy szeretnek a többiek.

Ó, Ann, Ann, Ann! – csendült fel újra a csábító hang.

Csípőre tett kézzel türelmetlenül vizslattam a jónépet, míg végül összeakadtam egy ismerős szempárral.

Jaj, ne! Erre nem is gondoltam.

Scott széles mozdulatokkal integetett nekem, így befejeződött a kutatás.  

Nem az ő hangját hallottam a fejemben, ez biztos. Megismertem volna jellegzetes baritonját. Egyébként se jellemző a srácra az a fajta földön túli vágyakozás, ami abból az ismeretlen hangból szinte sütött. De nem akartam újabb problémákat összeszedni, ezért biztatóan visszaintettem neki jelezve, hogy mindjárt megyek, ha ráérek, és azon voltam, hogy egyrészt minél később érjek rá, másrészt befejezzem, amit az imént elkezdtem. Kezdett terhes lenni a srác egyoldalú szexuális érdeklődése.

Újabb kört tettem, amikor észrevettem, hogy Mrs. Dodson megint a mosdóba ment. Lehet, hogy gondok vannak az öreglány hólyagjával, azért látogatja ilyen sokszor a mellékhelyiséget, de ez most nekem direkt jól jött.

Feltűnésmentesen a táskámba nyúltam, és kivettem a csodapénztárcámból egy köteg pénzt. Gőzöm se volt arról, hogy mennyi, és azt se tudtam, mennyire van szüksége Mrs. Dodsonnak. Mindegy. Ossza be!

Lassan haladtam, szemrevételeztem a terepet. A tanárnő táskája a széken volt félig kinyitott állapotban. Pazar! Ez a haszna annak, hogy az ember kisvárosban lakik. Senki se mer lopni, mert ha kiderül, tuti, hogy mindenki kiutálná innen. Azon persze még senki se töprengett, hogy akkor meg mi van, mert ki a fenét érdekel, hogy szeretik-e az embert Spring Falls-ban vagy sem, de ez most nem is fontos. A lényeg az, hogy ha ügyes vagyok, észrevétlenül be tudom csempészni az adományt a tanárnő táskájába. Felgyorsítottam a lépteimet, majd Mrs. Dodson asztalánál lehajoltam, mintha a cipőfűzőmet akarnám megigazítani. Szerencsére nem vette észre senki, hogy nem is fűzős a cipőm. Miközben felemelkedtem, belecsúsztattam a pénzt a táskába, majd gyorsan a pult felé vettem az irányt. Csak ekkor vettem észre, hogy az öreglány már kijött a mosdóból, és a pult másik végén állva engem vizslatott. Remegni kezdtem, mintha tényleg loptam volna. Irigylésre méltó bőröm paprikaszínűre változott. Mrs. Dodson szemei szúrósan felnyársaltak, de ez semmi volt ahhoz a feketéséghez képest, ami a fejében kavargott, és amit a terem másik végéből is hangosan dübörögve visszhangzott bennem:

Hát Te mi a büdös francot matatsz a cuccomban?! 

Visszanyargaltam a pulthoz, az öreglány pedig korát meghazudtoló friss léptekkel vágatott a motyójához. Felkapta a táskát, beletúrt, majd megbénulva maga elé meredt.

Intettem Lilynek, hogy adjon valamit inni. Az ital jó lesz fedezéknek, segít, hogy ne kelljen a tanárnő vérmes tekintetével szembesülnöm, és egy kicsit le is nyugtat. Lily elém tolt egy kólát, én pedig épp a szájamhoz emeltem, amikor ismerős hang szólalt meg.

– Helló. Zavarhatok? – háttal ülve is tudtam, hogy a délután folyamán az agyamat, és a szívemet bombázó rejtélyes hódoló áll mögöttem, az a fiú, aki percek óta arra vágyódik, hogy csak egy pillantást vessek rá, az a fiú, akit eddig hiába kerestem.

Megpróbáltam gőzkalapáccsá vált szívemet lecsillapítani, majd az arcomon elterülő széles mosollyal pördültem meg, de amilyen fürgén igyekeztem kapcsolatba kerülni ismeretlen rajongómmal, olyan gyorsan fagyott le rólam minden derű, amikor rájöttem, hogy nagyon is ismerem őt.

– Ó…– nyögtem csalódottan.

Alex Wyler állt előttem teljes életnagyságban, már nemcsak úgy, ahogy a könyv lerajzolta elém, félrehúzódva, begubózva, ahogy általában a suliban meghúzódik.

Lehet, hogy Steve-t és engem csúfolnak a többiek, mert túlsúlyosak vagyunk. Lehet, hogy mi ketten vagyunk az utolsók az egész tetves suliban. De ha így is van, Alex akkor is csak az utolsók után következik. Ő az abszolút antifavorit, ha lehet így fogalmazni. A mindenki által megvetett, lenézett és kiközösített srác. És ami a legrosszabb számára, a mindenkibe még én is beletartoztam, sőt, merem remélni, hogy Lily is.

Miért?

Alex nem csúnya. Jó, nem egy Adonisz. Nem magas, bár nagy valószínűség szerint fölém magasodna, ha felállnék. Nem az a legnagyobb hibája, hogy olyan fehér, mint egy fertőtlenítőreklám, nem is az, hogy vékony karjai erőtlenül lógnak az oldalán. Nem két elálló füle, és a szükségesnél csak parányit nagyobb orra az, ami taszítóan hat rám. Ezek a kis hibák akár növelhetnék is a szexepiljét, ha lenne neki olyanja. Nem is ódivatú, tűt régen látott ruhái a visszataszítóak. Nem.

A viselkedése az, ami miatt Alex az iskola fekete báránya.

Állandóan a sarokba húzódik, és vagy olvas, vagy ír, vagy ezt a két tevékenységet egyszerre folytatja, amivel azonban mindenki tudomására hozza, hogy nem kíváncsi ránk.

Vagy mégis?

Mi a fenéért jött ide hozzám? Mit akar tőlem?

Hirtelen eszembe villant, mit is kívántam utoljára Lily tanácsára hallgatva. Találjam meg azt a fiút, akinek én tetszem!
Úristen, hogy megijedtem az előbb, amikor megláttam a képét a könyvemben! De az semmi volt ahhoz képest, amit most éreztem.

Eszembe se jutott, hogy itt lehet a Téglában, ilyen közel. Sőt, az előbb, ahogy a népet vizslattam, akkor se tűnt fel, hogy megbújik valamelyik boxban a megfelelő pillanatra várva. Mert azt tette, amit szokott: félrehúzódott a kíváncsi tekintetek elől. Ha hamarabb megláttam volna, hogy itt van, biztos, hogy időben lelépek, és nem foglalkozok Mrs. Dodson anyagi problémáival, csak egy dolog érdekelt volna, hogy megmeneküljek Alextől, aztán otthon elrendeztem volna az ügy további részét.

De most már nem volt menekvés.

 Felvette legkedvesebb és talán legelbűvölőbb mosolyát, ez azonban édeskevés volt ahhoz, hogy én elolvadva a karjaiba omoljak.

Birka szemeivel sóváran méregetett, és várta, hogy válaszoljak.

Bárcsak le tudnám valahogy vakarni!

Mi tegyek? Pazaroljak el megint egy kívánságot arra, hogy eltüntessem Alexet az életemből?

Ez már tényleg őrjítő!

Visszafordultam a pulthoz, és gyorsan bevéstem egy kérést a következő üres oldalra, majd vártam a csodát.

Olvasd tovább

Holnap folytatódik a Képeskönyv!

Kedves Olvasóim!

Holnap folytatódik a Képeskönyv!

Emlékeztetőnek felsorolom Ann eddigi kívánságait:
1. Sonkás pizza
2. Csokitorta
3. Csodapénztárca
4. Találják meg azokat a tolvajokat, akik ellopták Mrs. Gadget pénzét!
5. Nyertes lottószelvény
6. Autó örök használatra
7. Kérjen bocsánatot Mrs. Dodson!
8. Scott szeresse Ann-t!
9. Lily hagyja békén Ann-t!
10. Gyógyuljon meg Lily!
11. Legyen néma mindenki, aki rosszat mond Ann-ről!
12. Gondolatolvasás
13. Fogadja be a banda Ann-t!
14. A banda tagjai találjanak Annben valami szerethetőt!

Melyik tetszik a legjobban?

Kedves Olvasóim!
Már ezer éve.. ezer napja... vagy legalábbis egy jó ideje nem jártam erre.
Pedig már kész van a Képeskönyv következő része, csak meg akarom írni az után a következőt is. Amíg összeszedem magam, meg a gondolataimat, kérlek Titeket, szavazzatok, melyik történet tetszett eddig a legjobban.
Köszönöm a véleményt és a türelmet:)

Képeskönyv 11.

A mosdóból kilépve rögtön egy kellemes-kellemetlen ismerősbe botlottam.

–        Ann, mi a fenét csinálsz ezekkel a …?!- az utolsó szót természetesen elharapta.

Nem illett volna Lily imázsához, meg a róla kialakult pozitív képhez, hogy valami ocsmányság hagyja el a száját, ezért elnyelte a mondat végét, azt viszont láthatóan nem akarta, hogy ne nyilvánítson véleményt a többiekről. Szükségtelen volt utalnia rá, hogy mennyire megveti, lenézi Marylinéket, szavak nélkül is tisztában voltam barátnőm minden érzelmével. Ő azonban úgy látszik, elvesztette a fonalat, ami mentén nyomon követhette volna az én érzéseimet.

–        Barátkozom.

–        Ezekkel?!

–        Miért? Mi bajod velük?

–        Ugyan már, Ann, ezerszer letárgyaltuk! Arra se méltóak, hogy beléjük töröld a cipődet. Beképzelt, üresfejű, önimádó libák!

A pult mögött állva a poharakat törölgette szorgosan, mondandója befejeztével azonban úgy lecsapta a kezében levő, csillogó kristályt, hogy az egyetlen repedéssel megadta magát a nyers erőszaknak.

–        Na, de Lily, hogy használhatsz ilyen erős szavakat!- játszottam a felháborodottat.

Barátnőm gyorsan körbepillantott és egyetlen mozdulattal beleseperte a szilánkokat a pult melletti kukába. Nagyon gyakorlott volt; senki nem vette észre, hogy egy értékes darabbal kevesebb lett Grapes-ék készlete, és még a kezét se vágta meg. Kész üvegtörő profi. Lehet, azért olyan higgadt mindig, mert már a bár felszerelésének felét összezúzta. Szegény poharakon tölti ki minden fájdalmát. Mikor végzett, előrehajolva mélyen a szemembe nézett.

–        Ann, te jobb vagy ennél.

–        Lehet, de nem akarok jobb lenni. Népszerű akarok lenni, és kész. Elegem volt abból, hogy félrelöknek, gúnyolnak, és folyton kinevetnek.

Letelepedtem a pultnál álló egyik bárszékre, és távolról mustráltam újdonsült barátaimat, akik összebújva pusmogtak, mint a csatára készülő méhkas.

–        Miért foglalkozol velük? Szóra se érdemesek- Lily rendellenesen összeszűkült a szemeit ijesztően villogtatta rám. -  Tégy úgy, mintha nem is léteznének!

–        Ó, én szívesen úgy tennék, de ennél sokkal rosszabb az, mikor ők úgy tesznek. Átnéznek rajtam, mintha üvegből lennék- intettem a kukába dobott pohár darabjai felé.

Úgy éreztem magam, mintha én is darabjaimra hullottam volna. Hiába tettem ki a lelkem, hiába a könyv minden segítsége, a banda még mindig utál engem, csak most már nem mondják ki.

–        Vagy ami még szörnyűbb, gúnyolnak, kinevetnek- folytattam. - Ez borzalmas! Én is ember vagyok. Én is értékes vagyok! Miért nem veszik ezt észre?

Még mindig itt tartasz?- suhant át Lily agyán egy kósza gondolatfoszlány.

–        Aha, szóval azt gondolod, hogy most értékelni fognak. Hát, nagyon tévedsz! Mi történt, Ann? Mit kértél már megint attól a nyavalyás könyvtől? Hogy népszerű legyél?- faggatózott, én pedig kényelmetlenül feszengeni kezdtem.

–        És ha igen?

–        Miért ezt kérted?

–        Mert gyűlölnek. Undorodnak tőlem, mert dagadt vagyok.

–        Értem- Lily szánakozón lehajtotta a fejét. - Akkor talán mást kellett volna kívánnod.

–        Mit?- fintorogtam. - Ha azt kérem, hogy fogyjak le sitty-sutty, meg se ismertek volna az emberek, még a saját szüleim se. Megint bekerültem volna a börtönbe, aztán genetikai meg mindenféle vizsgálatokkal kiderítették volna, hogy én vagyok én, és azután….

–        Azután?

–        Azután nem tudtak volna mit kezdeni evvel a természeti csodával. Hogy fogyhat le valaki egy nap alatt? Feltételezték volna, hogy beteg vagyok. Újabb kör orvostól-orvosig. Na, azt már nem!

Milyen érdekes!

–        Aha- bólintott jelentőségteljesen Lily.

–        Mi az, hogy aha?

–        Úgy beszélsz, mintha már ezt a kört lefuttattad volna.

–        És ha igen?

–        Megint elpazaroltál egy kérést? Sőt, kettőt.

–        Kettőt?

–        Egyet a csodás fogyásra, egyet arra, hogy visszacsináld… ja és egy harmadikat.

–        Milyen harmadikat?

–        Erre- biccentett a banda felé. - Teljesen fölösleges volt azt kérned, hogy ők szeressenek téged. Miket kívántál már megint össze-vissza? Mutasd a könyvet!- parancsolt rám.

–        Miért?

–        Miért, miért? Remélem, nem pazaroltál el megint jópár kívánságot!

–        Miből gondolod?- mélyedtem a fejébe, de alaposan elrejtette gondolatait, viszont mindent kimondott.

–        Nagyon pontosan lefestetted, hogy mi történne, ha hirtelen lefogynál.

–        Mit akarsz ezzel mondani?

–        Azt, hogy te már ezt végigcsináltad!

–        Nem nézed ki belőlem, hogy végiggondoltam a dolgot?- háborogtam.

–        Ne haragudj, de nem. Csupa bugyutaságot kívántál eddig.

–        Hát jó- csaptam a pultra a könyvet, kezeimet végighúztam a zárakon, majd kinyitva Lily elé toltam vitánk tárgyát. - Tessék, nézd meg, nem kívántam semmi lefogyásos cuccot!

Lily rá se nézett a könyvre, megszeppenve visszahúzódott.

Jaj! Nem értem, miért vagyok ilyen türelmetlen. Csak jót akarok, hidd el!

–        Oké, ne haragudj… nem gondoltam, hogy…

–        Hogy nem vagyok teljesen hülye? - fejeztem be a mondatot.

–        Hát, valahogy úgy- vakarta zavarodottan a fejét.

–        Persze - húztam el a számat.

Ő félrefordított fejjel a könyvre sandított, majd rábökött az egyik képre, ami engem ábrázolt irreálisan naggyá növekedett fülekkel.

–        Ez a kívánság itt mi? 

–        Hát izé…

–        Na… mizé?- nógatott szemöldökét felvonva.

–        Azt akartam, hogy halljam mások gondolatait.

–        Ó- hőkölt hátra -, akkor most az én…

… gondolataimat is hallod- fejezte be fejben a mondatot.

–        Igen.

–        Hát ez…

Nem illendő. Belemászni mások agyába, turkálni mások titkaiban.

–        Igazad van- bólintottam.

–        Mi van?

–        Nem illik.

–        De, Ann!

–        Bocs, Lily, de nem tudom kikapcsolni. Nem olyan, mint egy tévékészülék, hogy csak megnyomom a gombot, aztán vége az adásnak.

–        Gomb? Tévé? Nem, Ann, te mások életéből olyan eseményekről, sőt érzelmekről szerzel tudomást, amihez semmi közöd!

–        Így van- rántottam meg a vállam.

–        Ezt nem teheted!

–        Nekem nagyobb gáz, hidd el! Folytan csacsog mindenki, majd szétcsattan a fejem. Megőrülök az állandó hangzavartól.

–        Akkor kívánd azt, hogy elmúljon!- lökte elém a könyvet.

Honnan a fenéből szerezzek pénz a villanyszámlára?

Fejemet félrebiccentve oldalra pislantottam. Az egyik szomszédos asztalnál Mrs. Dodson étvágytalanul szemezett egy szendviccsel. Szeméből elkeseredettség és fásultság tükröződött. A tanárnő szokásos elszántsága és eltökéltsége mintha elröppent volna. Egy ismeretlen ember ült Mrs Dodson bőrébe bújva. Pontosabban olyan volt, mintha nem az a folyton kötekedő, állandóan magabiztos tanárnő lenne, akit én ismerek. Külső szemlélőknek talán fel se tűnt volna, de én láttam a fejében a keserűséget.

–        Na, mi lesz?- szorította meg a kezem Lily.

–        Várj!

–        Mi baj? – követte a tekintetemet.

–        Mrs. Dodson.

–        Mi van vele?

–        Azon rágódik, hogy miből fizesse ki a villanyszámláját.

–        Komolyan? És ezt te hallod?

–        Persze, mindent hallok, tudod.

–        Ja, igen…- óvatosan lefejtette ujjaimat a könyvről, és magához húzta, - mi lenne, ha mégse szüntetnéd meg ezt a … képességet.

Lássuk, mi van itt!

–        Nem? Miért?

–        Talán jóra is fordíthatnád. Meg egyáltalán… már régebben is mondtam, hogy micsoda nagyszerű lehetőségeket rejt ez a könyv.

–        Mit akarsz ezzel mondani?

Szerinted?

–        Azt, hogy segíts másokon!

–        Aha, kívánjam azt, hogy Mrs. Dodson ki tudja fizetni azt a nyavalyás számlát? ! Az lenne csak a valódi pazarlás. Minden hónapban újra és újra ezt kérni. Őrültség!- a könyv felé kaptam, de Lily szorosan magához ölelte.

Ann, legyél már nagylelkű és eszes!

–        Ugyan, az tényleg ostobaság lenne- kivételesen egyet értett velem.

–        Na, látod.

–        De adhatnál neki pénzt, hisz neked van dögivel.

–        Fizessem ki a számláját?

–        Hát… igen

–        Na, ne már! Osztogassam szét a pénzem? !

–        De, Ann, annyi pénzed van, amennyit csak akarsz, és végre jóra fordíthatnád a könyvet.

–        Nem- ellenkeztem hezitálás nélkül.

–        Hallod mások gondolataid, ki kellene szűrnöd azokat, akiknek van valami bajuk, és rajtuk segíthetnél.

–        Nem, nem érdekelnek mások, se a bajuk!

Na, azt már nem. Van elég gondom nekem is. Még hogy a más nyűgét is a nyakamba vegyem? ! Nem és nem!

–        Ne legyél már ilyen önző! Csak próbáld ki!

Kérlek.

–        Mire gondolsz?

–        Ha pénzre van szüksége valakinek, neked kérned se kell, csak valahogy eljuttatod hozzájuk, ha pedig más kell valakinek, szólj nekem, majd együtt kitaláljuk, hogyan segítsünk- kacsintott.

–        Hercegnőm, miért nem jössz vissza? - Scott mézes-mázos hangjára megpördültem a székemen.

Mit művelsz ezzel a picsával?

Lilyre vonatkozó becsmérlő megjegyzése szíven ütött. Nem számítottam arra, hogy ha engem szeret, az még nem jelenti automatikusan azt, hogy a legjobb barátnőmért is odavan.

–        Ö…csak… beszélgetünk.

–        Gyere - tenyerébe vette a kezemet, és lágy csókot lehelt rá. – Már a többiek is várnak.

Meguntam a szitokáradatot, amit rád szórtak.

Na, ezt látod, elhiszem- gondoltam, de sajnos, Scott nem hallotta éteri válaszomat.

–         Miről csevegnek olyan elmélyülten?- biccentettem a banda felé, mert akkora távolságra már tényleg nem működött a képességem. Szerencsére. Különben tényleg felrobbant volna a fejem.

Azon morfondíroznak, miért rajongnak érted, miközben ki se állhatnak téged. Nem értik, hogy mi történt velük.

–        A…..tegnapi meccsről.

–        Aha- fintorogtam, tehát nem vált be a kérésem. Hiába minden, ez a csapat nem fog engem sohasem szeretni.

Nem hiszed el? Mit mondtam rosszul?

–        Mindjárt megyek, csak van még egy kis megbeszélni valóm Lily-vel.

–        Jó – de ne tartson soká!

Kelletlenül visszaballagott a banda asztalához, mi pedig folytathattuk a tárgyalást Lily-vel. Igen, ez már nem egy baráti csevej volt, hanem komoly alkudozás. Barátnőm továbblapozta a könyvet.

–        Mit kértél legutoljára? - pörgette alapokat az utolsó rajzhoz. - Ez mi? – kerekedett el a szeme.

–        Hát izé…igazítottam az előző kérésemen.

–        Aha…- vizsgálgatta a képet Lily. - …és az mi volt? – kérdezte, miután nem tudta kisilabizálni a festmény értelmét.

–        Hát… azt kértem… hogy .. engem … hogy – kiestem az eddigi talpraesett szerepemből, és pillanatnyi bizonytalanságomat rögtön meglovagolta barátnőm.

–        Szóval?- határozottan megragadta a kezem, és olyan erősen megszorította, hogy felszisszentem a fájdalomtól.

–        Csak azt akartam, hogy találjanak bennem valamit, amit tetszik nekik - suttogtam.

–        Micsoda?!- Lily homloka ránchalomba futott. - Nem azt kérted, hogy szeressenek?

–        De igen, meg is játszották, hogy befogadtak, meg minden, de valójában…

–        Továbbra is utáltak- bólintott együttérzően Lily.

–        Igen, és azt akartam, hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok. Hogy ne kelljen megváltoznom, meg nekik se, de azért szeressenek. Mindenkiben van valami jó, érted?- magyaráztam.

–        Aha- esett le neki a tantusz. - Mi lesz, ha nem találnak semmit?

–        Miért nem?

–        Mert ők teljesen más dolgokat értékelnek, mint te.

Még mindig nem jó úton jársz.

–        Komolyan?

–        Tessék?

–        Semmi- legyintettem.

Ó, te tényleg hallod, amit gondolok.

–        Szörnyű ez a gondolatolvasás! Légy szíves, fordítsd értelmes dolgokra! És ha szükséged van egy jó tanácsra, hogy mit kérj legközelebb, abban is segíthetek.

–        Oké, de ezt a könyvet valakitől, tudja Isten kitől, de én kaptam, tehát arra való, hogy nekem jót tegyen, nem?

–        Ann…- ingatta a fejét szomorúan Lily.- Mire vágysz?

–        Elmondtam százszor- dörrentem rá.

–        Persze, persze… - atyáskodott, vagy inkább anyáskodott Lily, végül mégis úgy döntettem, kíváncsi vagyok a véleményére.

–        Rendben. Vevő vagyok minden jó ötletre- sandítottam a banda asztala felé.

Szúrós szemükből mindent ki lehetett olvasni, csak jót nem. Világos lett számomra, hogy megint Lily-nek lett igaza, és tényleg elpazaroltam egy kívánságot, mert újdonsült barátaim valóban nem találtak bennem semmi szerethetőt.

Lily azonban nem mondta ki, mit kívánjak. Még csak le se írta. Közvetlenül a fejéből olvastam ki, mit kérjek. Remek terv volt. Azonnal meg is valósítottam.

Olvasd tovább

Képeskönvy 10.

Futó pillantást vetettem magamra a szemközti tükörben, majd a telefon felé fordultam. Kérésem teljesítését azonban nem ezek a tárgyak, hanem egy erőteljes kopogás jelezte.

Ez aztán gyors volt, egy rossz szavam sem lehet!

Leszáguldottam a lépcsőn, és feltéptem az ajtó. Várakozásaimnak megfelelően a bejáratnál Scott téblábolt.

– Ó, hercegnőm, fantasztikusan nézel ki!- mért végig, és fejébe mélyedve se láttam mást, csak vágyakozással telt elragadtatást. – Gyere!- fogta meg a kezem, és házunk előtt parkoló kocsijához húzott.

– Hová megyünk? – rebegtem a tudatlanságtól elfakult aggyal.

– Mindjárt meglátod- kacsintott, majd kinyitotta a hátsó ajtót.

Marilyn összekulcsolt kezeit erotikusan egymásba fonódó, valószínűtlenül hosszú lábain nyugtatta. Rám emelte tekintetét, melyben ismeretlen fény csillant:

– Ö…szia, Ann…én…ööö - szokatlanul zavarban volt. Na, szedd össze magad, öreglány! Miért vagy így begyulladva?

Ujjait izgatottan mozgatta, szempillái alól ijedten pislogott fel rám.

– Nyögd ki, hogy mit akarsz!- dörrentem rá, amitől még idegesebb lett.

– Én…

– Igen?- játszottam a magabiztost.

Végre én lehettem nyeregben a nagyságos asszonnyal szemben. Ki akartam élvezni minden percet.

– Azt szeretném kérdezni… vagy mondani… vagy szóval… a Téglában vagyunk páran, vagyis a többiek ott maradtak, csak mi, Scott-tal… szóval úgy gondoltuk, hogy te is… izé…csatlakozhatnál hozzánk.- Légy szi', légy szi'!

Bár kérdése nem lepett meg, sőt, számítottam rá, mégis zakatolni kezdett fejemben a vér. A sűrű vörös folyadék olyan ütemben töltötte meg a legkisebb hajszálerecskét is, hogy egy pillanatra megszűnt körülöttem a világ, ráadásul nagyon jól működő képességemet, a gondolatolvasást is elvesztettem. 

Nem is volt rá szükség. Marilyn személyesen jött el értem, Ann-ért, a mindenki által utált undorító nőszemélyért. Ékes bizonyíték ez arra, hogy végre befogadnak a csapatba, és egyszer és mindenkorra békén hagynak.

Fellélegezve behuppantam a lány mellé a hátsó ülésre, amivel Scottot sofőrszerepre kényszerítettem. Lovagomnak be kellett érnie annyival, hogy csak fültanúja volt Marilynnel folytatott elmés beszélgetésünknek.

– Bulizni?- Hallani akartam a bombázó pontos válaszait.

– Igen.

– Veletek?

– Igen.

– Chuck is ott van?- a srácra különösen kíváncsi voltam.

Ő az, aki leginkább ellenezte mindig is, hogy Scott-tal közelebbi kapcsolatba kerüljek. Ha őt megnyerem magamnak, a többiek szívéhez már zökkenőmentes lesz az utam. 

– Igen.

– És még?

– Mindenki- bátorodott meg Marilyn a ráöntött kérdésáradat hallatán. – Christine, Suizie, Rufus, Will és persze Chuck.

– Persze - húztam el a számat elégedetten.

Ha becsületes eszközökkel nem sikerül betörnöm a bandába, akkor kénytelen vagyok a saját módszeremhez folyamodni. De nekem a kezemben van egy olyan adu, ami mint egy ellenállhatatlan erő letámadja a többieket, megsemmisíti szabad akaratukat, és barátaim lesznek, ha akarnak, ha nem. Tetszik, nem tetszik, ez van. 

Miközben kedélyesen csevegtünk, megérkeztünk a Téglához.

Vidáman szálltam ki, és Scottot magam elé engedve, széles mosollyal tértem be Grapes-ék bárjába.

A társaság az egyik központi asztalt foglalta el, mint mindig. Chuck állt, a többiek pedig úgy néztek rá, mint egy istenre. Vígan kacarásztak. A srác valószínűleg hozta szokásos formáját, vagyis egy viccel feldobta a hangulatot. Ahogy megláttak minket, egyszeriben vége szakadt a fergeteges jókedvnek. Mindenki felém fordult. Sajnos szuperképességem még mindig nem tért vissza, ezért próbáltam a mimikából és metakommunikációból következtetéseket levonni. A felfogott jelek nagyon biztatóak volt. Mindenki kedvesen üdvözölt. Láthatóan nemcsak számítottak érkezésemre, de vártak is rám:

– Na, végre, Ann! Csüccsenj csak ide! - vigyorgott Chuck saját székét felajánlva nekem.

– Köszi - motyogtam, majd leültem.

Scott mellém húzott egy széket, és szorosan rám tapadva helyet foglalt. Marilyn az asztal túloldalán Will és Rufus közé telepedett.

– De jó, hogy megjöttél- Christine végigsimította  a karomat. - Most aztán teljes a csapat.

– Úgy van!- nevetett Suzie is.

– Tök jó… az izé… a hajad- mondta Rufus, miután tetőtől talpig végigmért.

Megkönnyebbülve vigyorogtam. Mégis csak talált rajtam olyat, amit megdicsérhet. Végigfuttattam a szemem a társaságon. Mindenki engem nézett, és mindenki nagyon kedvesen mosolygott. Fellégeztem, tehát befogadtak. Miközben én a bandában elfoglalt vadonatúj helyemen tanakodtam, Will elérkezettnek látta az időt arra, hogy visszatérjenek megérkezésem előtti témájukhoz:

– Rendeljünk még egy kört!- csapta az asztalra üres sörös poharát.

– Az jó lesz- mondtam -, úgy is megszomjaztam.

Csak vigyázz, nehogy megártson a sok alkohol- hallottam Suzie hangját, ez azonban meg se közelítette azt, amivel az imént üdvözölt. Undok és utálatos volt.

– Tessék?- fordultam felé összeráncolt homlokkal.

– Mi baj?- kérdezett vissza. A szeszben sok a cukor. Vigyáznod kell a vonalaidra!

– Mit mondtál?

– Én? – meredt rám. - Ö… hát, hogy teljes a csapat, vagy valami ilyesmi… nem emlékszem pontosan, miért?- Mi a franc bajod van?

A durva és főleg őszinte szavak hallatán újra megfeszültek fejemben az erek, de most mindent elkövettem, hogy izgalmam ne nyomhassa el szuperhallásomat, mert tudni akartam, mit gondolnak rólam valójában. Ismerni akartam a mézes felszín alatt fortyogó lávát.

Mi a fenére gondolsz, te hülye tyúk?- replikázott Suzie, miközben arcáról egy pillanatra se olvadt le a mosoly.

Most esett csak le, mi történt. Kezdtem lehiggadni, aminek azonnal meg is lett a hatása. Fejemben egészséges sebességre lassult a vér, és lassan, de biztosan visszatért gondolatolvasó tudományom. Döbbenten hátradőltem. Próbáltam minél messzebb kerülni a társaságtól, és gyorsan végigpásztáztam mindannyiuk agyát.

Na, mi lesz? Mindenki e körül a picsa körül fog zsongani, vagy engem is észrevesz végre valaki? – sandított körbe Marilyn.

Nem értem, miért kellett ezt a csajt bevenni a bandába. Így is elegen voltunk. Ronda, dagadt és buta. Semmi keresnivalója nincs köztünk!- Christine elővett egy apró tükröt a táskájából, és tanulmányozni kezdte hibátlan arcát.

Jöjjön már az sör, ne vacakoljunk!- türelmetlenkedett Will, akit nem izgatott, hogy része vagyok a híres-neves bandának, vagy sem.

Nem elég, hogy Scott ezt az ostoba libát választotta, és hogy el kell viselni a társaságát, de még jópofiznunk is kell vele- Chuck elővette legelbűvölőbb mosolyát.

Rémülten Scottra pislantottam:

Mondtam én, hogy belevaló csaj Ann. Ez az srácok, csak így tovább- tehát ő is bedőlt megjátszott kedvességüknek. Legalább az ő érzelmei nem változtak az irányomban.

Ez azonban csak sovány vigasz volt a többiek negatív gondolatáradatára.

Megrökönyödve néztem egyikükről a másikukra.

Scotton kívül mindannyiuk feje tele volt sötét gondolatokkal és gyűlölettel, de a tekintetük egészen másról árulkodott.

Úristen, megint rosszat kívántam!

Hogy a fenébe baltáztam el újra?! Pedig tök egyszerű és egyértelmű kérés volt: legyek népszerű a bandában. Mi van ezen olyan felfoghatatlan és főleg teljesíthetetlen, hogy ilyen ellenséges érzelmet tápláljanak még mindig irántam a többiek, miközben kifelé játsszák a jóbarátot?

Tennem kell valamit, és az a valami csakis egy dolog lehet!

– Elnézést, ki kell mennem a mosdóba- kecmeregtem fel összetörten.

– Kikísérjelek? – állt mellém Suzie. Hátha útközben kitalálom, hogy szabaduljak meg tőled úgy, hogy a többiek ne fogjanak gyanút.

Törd ki a nyakát! Lökd le a lépcsőn!- sugallta Marilyn egy bűvös pillantásba fedve gyilkos indulatait.

Mi a franc történt itt mindenkivel, hogy most odavagytok ezért a csajért? Kövér, büdös disznó! Semmi keresnivalója köztünk! Menjen csak egyedül, legalább taktikai megbeszélést tudunk tartani, és mire visszajön, kitaláljuk, hogy pattintsuk le- Chuck elmélyülten tanulmányozta a poharát, majd felhörpintette azt az egy kortynyi italt, ami az alján árválkodott.

Siess, hercegnőm, tudod, hogy minden perc gyötrelem nélküled- sóhajtott Scott.- Estére még további terveim is vannak veled. Szeretném, ha igazán elmélyülne a kapcsolatunk.

Na, tessék, már megint ez a duma! A legjobb, amire számíthatok, hogy Scott leteper. És ennek még örüljek is, hisz legalább ő nem undorodik tőlem. De hogyan lehetséges, hogy bár mindenki utál, nem tudnak egymás érzelmeiről? Talán a népszerűség azt jelenti, hogy az emberek már egymásnak sem merik megmondani, hogy a mindenki által imádott személy nekik egyáltalán nem jön be, sőt….?

– Kösz, kösz, inkább egyedül megyek- intettem Suzie- nak, majd a mosdó felé vettem az irányt.

A sarokról visszafordulva láttam, hogy a lány szoborrá válva állt az asztalnál, Marilyn szúrós tekintete majd felnyársalt, Scott kéjsóvár pillantása majd felfalt, míg a többiek értelmes elfoglaltságot próbáltak találni maguknak.
A látvány annyira lesújtó volt, hogy nem is figyeltem arra a szösszenetre, ami megközelítette agytekervényeimet:
Ó, Ann! Miért vagy ezekkel a barmokkal? Miért nem veszel engem észre?

Elkeseredetten ballagtam kifelé, ahol meglepetésemre Mrs. Dodsonba ütköztem. Nem találkoztam még soha az idősödő matektanárnővel a Téglában.

– Ó, Miss Craston!- bazsalygott ráncai közt elrejtve egy adag gúnyt. Inkább otthon tanulnál, ahelyett, hogy itt növeszted a hájadat!

– Jó napot, tanárnő. Sörözget, sörözget?- nem bírtam ki, hogy ne válaszoljak a gondolataira. Büntessen meg, adjon rossz jegyet! Kit érdekel, majd helyrehozom a könyv segítségével. Már nagyon elegem volt abból, hogy szembe, vagy gondolatban, de mindenki rajtam köszörüli a nyelvét. meg az agyát.

– Hát...- egy pillanatra meghökkent. Miért, nekem nem szabad, csak neked? Én legalább nem hízok tőle. - Igen.

– Akkor jó szórakozást- zártam le a társalgást, majd beléptem a mosdóba. Gondosan magamra zártam az ajtót. A csapra helyeztem a könyvet, és első dolgom volt korrigálni rosszul sikerült kívánságot.

Olvasd tovább!