Képeskönyv 11.

A mosdóból kilépve rögtön egy kellemes-kellemetlen ismerősbe botlottam.

–        Ann, mi a fenét csinálsz ezekkel a …?!- az utolsó szót természetesen elharapta.

Nem illett volna Lily imázsához, meg a róla kialakult pozitív képhez, hogy valami ocsmányság hagyja el a száját, ezért elnyelte a mondat végét, azt viszont láthatóan nem akarta, hogy ne nyilvánítson véleményt a többiekről. Szükségtelen volt utalnia rá, hogy mennyire megveti, lenézi Marylinéket, szavak nélkül is tisztában voltam barátnőm minden érzelmével. Ő azonban úgy látszik, elvesztette a fonalat, ami mentén nyomon követhette volna az én érzéseimet.

–        Barátkozom.

–        Ezekkel?!

–        Miért? Mi bajod velük?

–        Ugyan már, Ann, ezerszer letárgyaltuk! Arra se méltóak, hogy beléjük töröld a cipődet. Beképzelt, üresfejű, önimádó libák!

A pult mögött állva a poharakat törölgette szorgosan, mondandója befejeztével azonban úgy lecsapta a kezében levő, csillogó kristályt, hogy az egyetlen repedéssel megadta magát a nyers erőszaknak.

–        Na, de Lily, hogy használhatsz ilyen erős szavakat!- játszottam a felháborodottat.

Barátnőm gyorsan körbepillantott és egyetlen mozdulattal beleseperte a szilánkokat a pult melletti kukába. Nagyon gyakorlott volt; senki nem vette észre, hogy egy értékes darabbal kevesebb lett Grapes-ék készlete, és még a kezét se vágta meg. Kész üvegtörő profi. Lehet, azért olyan higgadt mindig, mert már a bár felszerelésének felét összezúzta. Szegény poharakon tölti ki minden fájdalmát. Mikor végzett, előrehajolva mélyen a szemembe nézett.

–        Ann, te jobb vagy ennél.

–        Lehet, de nem akarok jobb lenni. Népszerű akarok lenni, és kész. Elegem volt abból, hogy félrelöknek, gúnyolnak, és folyton kinevetnek.

Letelepedtem a pultnál álló egyik bárszékre, és távolról mustráltam újdonsült barátaimat, akik összebújva pusmogtak, mint a csatára készülő méhkas.

–        Miért foglalkozol velük? Szóra se érdemesek- Lily rendellenesen összeszűkült a szemeit ijesztően villogtatta rám. -  Tégy úgy, mintha nem is léteznének!

–        Ó, én szívesen úgy tennék, de ennél sokkal rosszabb az, mikor ők úgy tesznek. Átnéznek rajtam, mintha üvegből lennék- intettem a kukába dobott pohár darabjai felé.

Úgy éreztem magam, mintha én is darabjaimra hullottam volna. Hiába tettem ki a lelkem, hiába a könyv minden segítsége, a banda még mindig utál engem, csak most már nem mondják ki.

–        Vagy ami még szörnyűbb, gúnyolnak, kinevetnek- folytattam. - Ez borzalmas! Én is ember vagyok. Én is értékes vagyok! Miért nem veszik ezt észre?

Még mindig itt tartasz?- suhant át Lily agyán egy kósza gondolatfoszlány.

–        Aha, szóval azt gondolod, hogy most értékelni fognak. Hát, nagyon tévedsz! Mi történt, Ann? Mit kértél már megint attól a nyavalyás könyvtől? Hogy népszerű legyél?- faggatózott, én pedig kényelmetlenül feszengeni kezdtem.

–        És ha igen?

–        Miért ezt kérted?

–        Mert gyűlölnek. Undorodnak tőlem, mert dagadt vagyok.

–        Értem- Lily szánakozón lehajtotta a fejét. - Akkor talán mást kellett volna kívánnod.

–        Mit?- fintorogtam. - Ha azt kérem, hogy fogyjak le sitty-sutty, meg se ismertek volna az emberek, még a saját szüleim se. Megint bekerültem volna a börtönbe, aztán genetikai meg mindenféle vizsgálatokkal kiderítették volna, hogy én vagyok én, és azután….

–        Azután?

–        Azután nem tudtak volna mit kezdeni evvel a természeti csodával. Hogy fogyhat le valaki egy nap alatt? Feltételezték volna, hogy beteg vagyok. Újabb kör orvostól-orvosig. Na, azt már nem!

Milyen érdekes!

–        Aha- bólintott jelentőségteljesen Lily.

–        Mi az, hogy aha?

–        Úgy beszélsz, mintha már ezt a kört lefuttattad volna.

–        És ha igen?

–        Megint elpazaroltál egy kérést? Sőt, kettőt.

–        Kettőt?

–        Egyet a csodás fogyásra, egyet arra, hogy visszacsináld… ja és egy harmadikat.

–        Milyen harmadikat?

–        Erre- biccentett a banda felé. - Teljesen fölösleges volt azt kérned, hogy ők szeressenek téged. Miket kívántál már megint össze-vissza? Mutasd a könyvet!- parancsolt rám.

–        Miért?

–        Miért, miért? Remélem, nem pazaroltál el megint jópár kívánságot!

–        Miből gondolod?- mélyedtem a fejébe, de alaposan elrejtette gondolatait, viszont mindent kimondott.

–        Nagyon pontosan lefestetted, hogy mi történne, ha hirtelen lefogynál.

–        Mit akarsz ezzel mondani?

–        Azt, hogy te már ezt végigcsináltad!

–        Nem nézed ki belőlem, hogy végiggondoltam a dolgot?- háborogtam.

–        Ne haragudj, de nem. Csupa bugyutaságot kívántál eddig.

–        Hát jó- csaptam a pultra a könyvet, kezeimet végighúztam a zárakon, majd kinyitva Lily elé toltam vitánk tárgyát. - Tessék, nézd meg, nem kívántam semmi lefogyásos cuccot!

Lily rá se nézett a könyvre, megszeppenve visszahúzódott.

Jaj! Nem értem, miért vagyok ilyen türelmetlen. Csak jót akarok, hidd el!

–        Oké, ne haragudj… nem gondoltam, hogy…

–        Hogy nem vagyok teljesen hülye? - fejeztem be a mondatot.

–        Hát, valahogy úgy- vakarta zavarodottan a fejét.

–        Persze - húztam el a számat.

Ő félrefordított fejjel a könyvre sandított, majd rábökött az egyik képre, ami engem ábrázolt irreálisan naggyá növekedett fülekkel.

–        Ez a kívánság itt mi? 

–        Hát izé…

–        Na… mizé?- nógatott szemöldökét felvonva.

–        Azt akartam, hogy halljam mások gondolatait.

–        Ó- hőkölt hátra -, akkor most az én…

… gondolataimat is hallod- fejezte be fejben a mondatot.

–        Igen.

–        Hát ez…

Nem illendő. Belemászni mások agyába, turkálni mások titkaiban.

–        Igazad van- bólintottam.

–        Mi van?

–        Nem illik.

–        De, Ann!

–        Bocs, Lily, de nem tudom kikapcsolni. Nem olyan, mint egy tévékészülék, hogy csak megnyomom a gombot, aztán vége az adásnak.

–        Gomb? Tévé? Nem, Ann, te mások életéből olyan eseményekről, sőt érzelmekről szerzel tudomást, amihez semmi közöd!

–        Így van- rántottam meg a vállam.

–        Ezt nem teheted!

–        Nekem nagyobb gáz, hidd el! Folytan csacsog mindenki, majd szétcsattan a fejem. Megőrülök az állandó hangzavartól.

–        Akkor kívánd azt, hogy elmúljon!- lökte elém a könyvet.

Honnan a fenéből szerezzek pénz a villanyszámlára?

Fejemet félrebiccentve oldalra pislantottam. Az egyik szomszédos asztalnál Mrs. Dodson étvágytalanul szemezett egy szendviccsel. Szeméből elkeseredettség és fásultság tükröződött. A tanárnő szokásos elszántsága és eltökéltsége mintha elröppent volna. Egy ismeretlen ember ült Mrs Dodson bőrébe bújva. Pontosabban olyan volt, mintha nem az a folyton kötekedő, állandóan magabiztos tanárnő lenne, akit én ismerek. Külső szemlélőknek talán fel se tűnt volna, de én láttam a fejében a keserűséget.

–        Na, mi lesz?- szorította meg a kezem Lily.

–        Várj!

–        Mi baj? – követte a tekintetemet.

–        Mrs. Dodson.

–        Mi van vele?

–        Azon rágódik, hogy miből fizesse ki a villanyszámláját.

–        Komolyan? És ezt te hallod?

–        Persze, mindent hallok, tudod.

–        Ja, igen…- óvatosan lefejtette ujjaimat a könyvről, és magához húzta, - mi lenne, ha mégse szüntetnéd meg ezt a … képességet.

Lássuk, mi van itt!

–        Nem? Miért?

–        Talán jóra is fordíthatnád. Meg egyáltalán… már régebben is mondtam, hogy micsoda nagyszerű lehetőségeket rejt ez a könyv.

–        Mit akarsz ezzel mondani?

Szerinted?

–        Azt, hogy segíts másokon!

–        Aha, kívánjam azt, hogy Mrs. Dodson ki tudja fizetni azt a nyavalyás számlát? ! Az lenne csak a valódi pazarlás. Minden hónapban újra és újra ezt kérni. Őrültség!- a könyv felé kaptam, de Lily szorosan magához ölelte.

Ann, legyél már nagylelkű és eszes!

–        Ugyan, az tényleg ostobaság lenne- kivételesen egyet értett velem.

–        Na, látod.

–        De adhatnál neki pénzt, hisz neked van dögivel.

–        Fizessem ki a számláját?

–        Hát… igen

–        Na, ne már! Osztogassam szét a pénzem? !

–        De, Ann, annyi pénzed van, amennyit csak akarsz, és végre jóra fordíthatnád a könyvet.

–        Nem- ellenkeztem hezitálás nélkül.

–        Hallod mások gondolataid, ki kellene szűrnöd azokat, akiknek van valami bajuk, és rajtuk segíthetnél.

–        Nem, nem érdekelnek mások, se a bajuk!

Na, azt már nem. Van elég gondom nekem is. Még hogy a más nyűgét is a nyakamba vegyem? ! Nem és nem!

–        Ne legyél már ilyen önző! Csak próbáld ki!

Kérlek.

–        Mire gondolsz?

–        Ha pénzre van szüksége valakinek, neked kérned se kell, csak valahogy eljuttatod hozzájuk, ha pedig más kell valakinek, szólj nekem, majd együtt kitaláljuk, hogyan segítsünk- kacsintott.

–        Hercegnőm, miért nem jössz vissza? - Scott mézes-mázos hangjára megpördültem a székemen.

Mit művelsz ezzel a picsával?

Lilyre vonatkozó becsmérlő megjegyzése szíven ütött. Nem számítottam arra, hogy ha engem szeret, az még nem jelenti automatikusan azt, hogy a legjobb barátnőmért is odavan.

–        Ö…csak… beszélgetünk.

–        Gyere - tenyerébe vette a kezemet, és lágy csókot lehelt rá. – Már a többiek is várnak.

Meguntam a szitokáradatot, amit rád szórtak.

Na, ezt látod, elhiszem- gondoltam, de sajnos, Scott nem hallotta éteri válaszomat.

–         Miről csevegnek olyan elmélyülten?- biccentettem a banda felé, mert akkora távolságra már tényleg nem működött a képességem. Szerencsére. Különben tényleg felrobbant volna a fejem.

Azon morfondíroznak, miért rajongnak érted, miközben ki se állhatnak téged. Nem értik, hogy mi történt velük.

–        A…..tegnapi meccsről.

–        Aha- fintorogtam, tehát nem vált be a kérésem. Hiába minden, ez a csapat nem fog engem sohasem szeretni.

Nem hiszed el? Mit mondtam rosszul?

–        Mindjárt megyek, csak van még egy kis megbeszélni valóm Lily-vel.

–        Jó – de ne tartson soká!

Kelletlenül visszaballagott a banda asztalához, mi pedig folytathattuk a tárgyalást Lily-vel. Igen, ez már nem egy baráti csevej volt, hanem komoly alkudozás. Barátnőm továbblapozta a könyvet.

–        Mit kértél legutoljára? - pörgette alapokat az utolsó rajzhoz. - Ez mi? – kerekedett el a szeme.

–        Hát izé…igazítottam az előző kérésemen.

–        Aha…- vizsgálgatta a képet Lily. - …és az mi volt? – kérdezte, miután nem tudta kisilabizálni a festmény értelmét.

–        Hát… azt kértem… hogy .. engem … hogy – kiestem az eddigi talpraesett szerepemből, és pillanatnyi bizonytalanságomat rögtön meglovagolta barátnőm.

–        Szóval?- határozottan megragadta a kezem, és olyan erősen megszorította, hogy felszisszentem a fájdalomtól.

–        Csak azt akartam, hogy találjanak bennem valamit, amit tetszik nekik - suttogtam.

–        Micsoda?!- Lily homloka ránchalomba futott. - Nem azt kérted, hogy szeressenek?

–        De igen, meg is játszották, hogy befogadtak, meg minden, de valójában…

–        Továbbra is utáltak- bólintott együttérzően Lily.

–        Igen, és azt akartam, hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok. Hogy ne kelljen megváltoznom, meg nekik se, de azért szeressenek. Mindenkiben van valami jó, érted?- magyaráztam.

–        Aha- esett le neki a tantusz. - Mi lesz, ha nem találnak semmit?

–        Miért nem?

–        Mert ők teljesen más dolgokat értékelnek, mint te.

Még mindig nem jó úton jársz.

–        Komolyan?

–        Tessék?

–        Semmi- legyintettem.

Ó, te tényleg hallod, amit gondolok.

–        Szörnyű ez a gondolatolvasás! Légy szíves, fordítsd értelmes dolgokra! És ha szükséged van egy jó tanácsra, hogy mit kérj legközelebb, abban is segíthetek.

–        Oké, de ezt a könyvet valakitől, tudja Isten kitől, de én kaptam, tehát arra való, hogy nekem jót tegyen, nem?

–        Ann…- ingatta a fejét szomorúan Lily.- Mire vágysz?

–        Elmondtam százszor- dörrentem rá.

–        Persze, persze… - atyáskodott, vagy inkább anyáskodott Lily, végül mégis úgy döntettem, kíváncsi vagyok a véleményére.

–        Rendben. Vevő vagyok minden jó ötletre- sandítottam a banda asztala felé.

Szúrós szemükből mindent ki lehetett olvasni, csak jót nem. Világos lett számomra, hogy megint Lily-nek lett igaza, és tényleg elpazaroltam egy kívánságot, mert újdonsült barátaim valóban nem találtak bennem semmi szerethetőt.

Lily azonban nem mondta ki, mit kívánjak. Még csak le se írta. Közvetlenül a fejéből olvastam ki, mit kérjek. Remek terv volt. Azonnal meg is valósítottam.

Olvasd tovább