Képeskönyv 8.

8.

A lap közepén egy fura sötét ábra terpeszkedett, mely leginkább egy feneketlen kútra emlékeztetett. Azt az érzést keltette bennem, hogyha beledobnék valamit, az rögtön el is tűnne, de örökre. Értetlenül bámultam a képre, és azon morfondíroztam, hogy mi a fenét kívánhattam, amire ez a poszt modern, op-artos izé jött ki. Már éppen azon kezdtem aggódni, miért nem emlékszem a kérésre, amit csak néhány perccel ezelőtt írtam be a könyvbe, mikor hangos kiáltások verték fel a parkoló csendjét. Kikukucskáltam a kocsi mögül, de Scott és a fiúk már nem álltak a bejárat előtt, viszont épp ebben a pillanatban lépett ki Lily az ajtón. Mi a csudát keresett a kórházban? A könyvet visszacsúsztattam biztos helyére, a táskám mélyére, és kíváncsian indultam barátnőm felé.
– Hát, te? Hogy kerülsz ide?- szögezte nekem a kérdést motyóját a vállára csapva.
– Számból vetted ki a szót - intettem -, pont ezt akartam én is kérdezni.
Egy percig néma csendben méregettük egymást, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy a kórháznál vagyok, és gőzöm sincs, hogy miért, de az, hogy Lily egy nagy utazótáskával épp most hagyta el az épületet, még érdekesebb és főleg rejtélyesebb volt.
– Csak nem vagy beteg?- húztam fel a szemöldököm.
– Nem…- sóhajtott -, kutya bajom.
– Akkor mit kerestél itt, mert gondolom, suli időben ekkora pakkal nem beteget látogatni voltál. Vagy igen?
– Nem, dehogy… de…- összezavarodva ledobta a táskáját az aszfaltra, és fáradtan masszírozni kezdete a homlokát. - Borzasztóan fáj a fejem… nem tudom… olyan, mintha kiesett volna az idő egy szelete.
Mondatai zűrzavarosak voltak, de valahogy mégis igaznak tűntek. Bennem is hasonló kusza érzések kavarogtak.
– Dolgozni voltam Grapes-éknél, emlékszem, hogy veled beszélgettünk, és azután… felébredtem, és egy kórházi ágyon találtam magam. Azt hittem, beteg vagyok, de ekkor bejött egy nővér, és azt kérdezte, hogy miért vagyok az ágyban. Persze, fogalmam se volt, így gyorsan összeszedtem a cuccom… mert valamilyen érthetetlen ok miatt annyi ruha meg mindenféle volt velem, mintha már napok óta benn lettem volna, és gyorsan elhúztam a csíkot.
– Hát, ez ....- kerestem a megfelelő szavakat -, megmagyarázhatatlan.
Tényleg nem tudtam hova tenni Lily történetét, és figyelembe véve azt a tényt, hogy nem emlékszem utolsó kívánságomra, egyre félelmetesebbé vált az egész ügy.
Lily kimerülten rároskadt a táskájára, és magában motyogva próbálta megfejteni a rejtélyt, nekem viszont csak most jutott eszembe, hogy Scott és a fiúk miatt dugtam ki a fejem az előbb a kocsi mögül.
Fürkészni kezdtem a parkolót, de nem láttam őket sehol.
– Nem láttad Scottot?- fordultam a még mindig töprengő Lily-hez.
– De… mikor kijöttem a kórházból, épp bement a haverjaival - mutatott a bejárat felé.
– Be az épületbe?- ráncoltam össze a homlokom, majd meg se várva Lily válaszát, széles vigyorra futott a szám.
Na, erre a kérésre tökéletesen emlékeztem! Látnom kell a végeredményt! Hatalmas lendülettel indultam a kórház felé.
– Hova mész?- kiáltott utánam Lily.
– Meg kell néznem valamit – szóltam hátra, és már nyitottam is az ajtót.
– Miben segíthetek?- kérdezte a pultnál álló nő, de én meg se nyikkantam, szememmel a srácokat keresve körbepásztáztam az előtérből szerteágazó folyosókat.

Az egyik ajtó előtt kisebb csoport gyűlt össze. Néhány fiú volt, akik közül kimagaslott Scott. Döbbenten meredt rémült haverjaira, akik kézzel-lábbal mutogattak valamit egy fehér köpenybe öltözött pasinak. A férfi valószínűleg orvos lehetett, de mégis tanácstalanul állt a csapat előtt.
Szívemet melegség töltötte el. Igen, ez az!
– Hahó - próbálkozott a nő újra, de én hátat fordítottam neki, és próbáltam megérteni, miről „csevegnek” a srácok. – Hé, rosszul vagy? – vágott hátba a pultos, mire megpördültem, és váratlanul megszólaltam:
– Nem.
– Jaj- kapott a szívéhez a nő, mintha meglepő lenne, hogy tudok beszélni, de nem volt ideje holmi látszatinfarktus miatt haldokolni, mert a bejárat hirtelen kivágódott, és három kedves ismerősöm lépett be rajta.
Marilyn, Christine és Suzie kétségbeesetten kocogtatták a fehér köpenyes ügyintéző előtti faasztalt. Úgy kapálóztak, mint a fuldoklók, de a torkukon egyetlen hang sem jött ki.
– Kathy – kiáltott hátra a felvételis, aki láthatóan magához tért a sokkból, amit a hangom okozott -, szólj dr. Fosternek, hogy újabb némák érkeztek!
– Mi a büdös franc történt? Mindenki krónikus megkukulásitiszben szenved?- vonta össze a szemöldökét a Kathy nevű ápolónő, nekem pedig nagyon erőlködnöm kellett, hogy el bírjam nyomni feltörni készülő nevetésemet.
Végre valami jó is történt!
– Elnézést, milyen új betegségről van szó?- kíváncsiskodtam a pultnál.
– Ez személyes információ. Nem adhatok felvilágosítást- húzta össze a szemöldökét a nő.
– De ők a barátaink- mutattam a fiúk felé, akik még mindig lázasan hadonásztak a meghökkent orvosnak.
A felvételis oldalra hajolva a hátam mögé nézett, majd óvatosan körbetekintett, nehogy valaki meghallja rajtam kívül, amit mond.
– Ismersz egy Chuck Westwick nevű fiút?
– Igen, ott van- mutattam a srácokra. - Miért, mi van vele, csak nem beteg?- már majdnem elnevettem magam Scott kebelbarátja nevének hallatán.
– Will Lymant és Rufus Bellt?- faggatózott tovább a nő.
Szóval ők is folytatták a pocskondiázást! Hát, most megbánják, az biztos!
– Igen.
– Nem tudod, hol voltak ezek a srácok, és mit csináltak?
– Nem, miért?
– Nem tudnak megszólalni, pedig dr. Foster szerint semmilyen szervi oka nincs a …betegségüknek.
– Hát… elképzelésem sincs, hogy mi történhetett.
Az utolsó szavaknál már pukkadoztam. Dehogy nem volt! Nagyon is tisztában voltam vele, mi bajuk, hisz én okoztam, hogy nem tudnak megszólalni, pontosabban ők okozták saját maguknak, amit csak az ostobaságuk és pökhendiségük számlájára írhatnak. Még szép, hogy nem tudnak megnyikkanni. Hisz ez volt az egyik kívánságom. Kukuljon meg mindenki, aki rosszat mond rólam.
Miközben a nővel társalogtam, bejött Lily is, és most óvatosan belekapaszkodott a karomba, és lassan elhúzott a zsúfolttá vált beteg felvételis pulttól.
– Ugye, Ann, nem te kívántál valami őrültséget, és nem miattad némult meg mindenki?
– Én…- habogtam.
Szúrósan végigmért.
– Na, ne már! – dörrent rám mérgesen, - már többször is megbeszéltük, hogy...
Elhallgatott, és dermedten állt, mint akibe villám csapott.
– Hányszor beszéltünk erről?!
– Ö... nem emlékszem – tűnődtem -, egyszer biztosan, a Tégla parkolójában, és olyan… mintha…- ki se mertem mondani azt, ami azonban egyre biztosabban rágott belülről.
Mintha máskor is szó lett volna a könyv veszélyeiről, de nem voltam biztos abban, hogy jól gondolom-e, vagy csak valami fura deja vu vett rajtam erőt.
– Beszéltünk erről máskor is- jelentette ki Lily ellentmondást nem tűrően -, de...jaj, olyan zavaros a fejem- kapott fájdalomtól eltorzult arccal a homlokához.

Félórás várakozás után előkerült Scott. Letörten intett, hogy menjünk haza. Mindhárman szótlanul kiballagtunk a parkolóba, és beültünk a kocsijába. Scott csak ekkor szólalt meg:
– Te miért vagy itt, Lily?
– És te?- kérdezett vissza barátnőm, akinek láthatóan sikerült megküzdenie a kínzó fejfájással.
Scott elfogadta válasznak a kérdést, és nem firtatta tovább a témát. Egy ideig csendben ültünk a kocsiban, Scott mereven az útra szegezte tekintetét, én pedig futtattam a szoftvert, hogy megfejtsem, mi lehetett a második kérésem, mikor felmerült egy lehetőség:
– Mit akartak a haverjaid?
– Á…nem számít- titkolózott Scott, majd hangosan gondolkodni kezdett. - Csak egy dolgot nem értek….
Majdnem azt feleltem, de jó neked, hogy csak egyet nem, én egyre több infót nem tudok hova illeszteni.
– Mit?
– Hogy kerültek ide a srácok?
– Tényleg. Suliban kellett volna lenniük.
– Mint ahogy nekünk is- szólt közbe Lily.
– Igen- bólintott Scott, miközben le nem vette szemét az útról.- Azt állították, hogy észrevették, hogy nem mentem a suliba, és tudták, hogy veled vagyok, és csak itt lehetek. Honnan a francból vették, hogy a kórháznál vagyok? És egyáltalán, mi a fenét kerestem…- rám sandított -, illetve kerestünk ott? Neked van valami ötleted?
– Nem, semmi.
– Ezek szerint mikor idejöttek, még tudtak beszélni?- kérdezte Lily.
– Igen…- Scott kíváncsian hátranézett barátnőmre -, de azután hirtelen elment a hangjuk. Egyik pillanatról a másikra.

Hát, ez tényleg egyre rejtélyesebb.

Megkértem Scottot, hogy tegyen ki minket a Téglánál, ahonnan a saját kocsimmal mentünk tovább. Lily ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt hazamegy, átjön a hozzám, hogy megtárgyaljuk ezt a titokzatos ügyet.
– Szóval…- a szobámban szinte kitépte kezemből a táskát, amiben a könyv lapult. - Mutasd azt a vacakot!
Meg se várta, hogy engedélyt adjak neki, kivette a könyvet, de úgy látszik, már elfelejtette, hogy az csak nekem engedelmeskedik. A zárak meg se moccantak, bármennyire is igyekezett barátnőm.
– Ann, nyisd ki, légy szíves!- Lily még egy ilyen feszült helyzetben is meg tudta tartani a jó modorát.
– Parancsolj- húztam végig tenyerem a borítón, mire a zsanérok apró kattanással kitárultak.
Szinte kitépte kezemből a kötetet, és gyorsan az utolsó rajzhoz lapozott.
– Ez meg mi?- meredt a különös képre.
– Az utolsó kívánságom- vágtam rá, mintha az lenne a legtermészetesebb, hogy egy feneketlen kutat kívánjak.
– Aha- húzta el a száját -, de mit jelent? Mit kívántál?
– Fogalmam sincs.
– Nem emlékszel, mit kívántál?
– Nem. Miért? Olyan nagy gond, hogy egy ilyen kis apróság kiesett a fejemből? Nem vagyok még vén csotrogány, nincs alzheimerem, vagy valami hasonló memóriavesztéssel járó betegségem. Biztos, nem volt fontos az a kérés, azért nem emlékszem rá.
– Nem volt fontos? – futott fel Lily szemöldöke a hajához. - Apróság? Ann, nem hiszem, hogy holmi apróságra pazaroltad el ezt a kérést.
– Jó, akkor beírok még egyet- nyúltam a könyvért -, és azt fogom kívánni, hogy jusson eszünkbe, mi jelent ez a rajz.
– Várj! – szorította magához a könyvet. - Ne szórd el a lehetőségeidet számolatlanul!
– Ugyan, van még egy csomó üres hely.
– De nem végtelen sok- pörgette a könyvet kezei közt. - Minden elfogy egyszer. A lapok is, amiken kívánhatsz.
– Akkor mi lesz?
– Próbáljuk meg kitalálni, mit kérhettél- tanácsolta.
– Jó, de hogyan?
Tanácstalanul végigsimítottam a hajam, de neki most is gyorsan forgott az agya.
– Aha, ez a kép azt mutatja, ahogy Marilynék megbetegedtek- bökött az előző rajzra.
– Megbetegedtek?! Megkukultak! Mit képzelnek ezek a szemét ribancok, hogy bűntelenül leszólhatnak engem?! Meg kell tanulniuk, hogy beszélhetnek másokról!
– És gondolod, ebből okultak? Szerintem, gőzük sincs, hogy miért nem tudnak megszólalni. Nem, ez nem jó kívánság volt, vissza kell csinálnod!
– Na, azt már nem! Azokra a mocskokra én nem pazarolok egyetlen kérést se! Az lenne az igazi pocséklás!
– De Ann, nem lehetsz ilyen gonosz?
– Én vagyok a gonosz?!
Lily váratlanul feladta, hogy meggyőzzön, és újra a rajzokat tanulmányozta.
– Jó, nézzük az előtte levőt!
Visszalapozott a könyvben.
– Hát ez mi? – bámult elképedve a képre, de a következő percben már én is csatlakoztam hozzá.
– Fogalmam sincs.
– Még egy apróság, amit elfelejtettél?- ismeretlen gúnyos él csendült hangjában.
– Hát… izé… - vakargattam az állam.
– Ez én vagyok, nem? – mutatott a képen levő lányra. – Fekszem a földön, és vonaglok a fájdalomtól. Fogom a bokám, látod?
– Látom- nyögtem

– De…nincs semmi bajom- nézett végig magán, mire mindkettőnk szeme elkerekedett. - Felteszem, akaratodon kívül kívántál nekem valami rosszat, azután megbántad, és semmissé tetted a kérést, ezért nem emlékszünk rá.Nemcsak mi ne emlékezzünk rá, de mindenki más agyából is törlődjön minden, ami erre az ügyre utal.Azt kívánhattad, hogy felejtsen el mindenki mindent a korábbi hibás kívánságoddal kapcsolatban. Ezért nem tudta az ápolónő, hogy mit keresek a kórházi ágyban, ezért nem emlékezett Scott sem, hogy miért mentetek a kórházba. Egyszerűen törölted mindenki agyából ezt az emléket, ezt jelképezi az örvénylő fekete rajz.
Csendben emésztgettem a szavait, majd megragadott egy gondolat.
– De… én biztos nem ártanék neked soha- nyögdicséltem.
– Persze, persze - legyintett -, épp azért vontad vissza.
– Miért akartalak volna bántani?- töprengtem.
– Mondom, hogy nem akartál semmi rosszat, csak…- elgondolkozott- … igen… szerintem zavart téged, hogy figyelmeztettelek a könyvvel kapcsolatban- magyarázta a megfejtést, én pedig azon tűnődtem, szükségem van-e egy ilyen okos barátnőre, mint Lily.
– Hát… lehet- dünnyögtem.
– Látod, mondtam, hogy veszélyes- bökött vádlón a míves régiségre. - Rosszat is kívánhatsz, amivel árthatsz másoknak, és amint látszik, még akkor is, ha esetleg nem akarod. Meg kell szabadulnod ettől a vacaktól- dobta elém a vaskos kötetet.
– Nem- visítottam.
Egy dologban biztos voltam, inkább Lilytől szabadulok meg, mint kívánságaim kútjától, de a következő pillanatban elhessegettem magamtól a gondolatot, mert ha most haragudtam is Lilyre, tudtam, hogy ő az egyetlen igaz barátnőm, és nem akartam, hogy bármi baja legyen. Főleg, hogy ha minden igaz- és miért ne lenne az- már okoztam neki némi problémát.
– De hiszen miattad nem tudnak megszólalni Marilynék! Ha te nem segítesz rajtuk, senki se fogja meggyógyítani őket.
– Megérdemlik, amit kaptak! Ha újra beszélni fognak, nem okulnak abból, hogy nem lehet másokat felelőtlenül kritizálni- hajthatatlan voltam.
Még mit nem? Hogy visszacsináljam az egyik legjobban sikerült kérésemet? Nem és nem!
– Igazán? De lehet másokat felelőtlenül megnémítani úgy, hogy az orvosok se tudják visszaadni a hangjukat. Ez nem arányos.
– Nem arányos?! Na, ne már! Nekem az, arányos.
– De így gőzük sincs, mi történt velük.
– Másként kellene móresra tanítanom őket?
– Muszáj valamire is megtanítod őket?
Egy pillanatig elgondolkoztam, majd hezitálás nélkül rávágtam.
– Muszáj.
Lily újra elhúzta a száját.
– Csak hogy az erődet fitogtasd?
– És ha igen- rántottam meg a vállam.
– Ugyan, másképp kellene felvenned a harcot ellenük. A bosszú nem jó tanácsadó.
– Igazán? Hogyan?
– Nem tudom… még nem, de majd kitalálunk valamit, amitől nem sérül meg senki.
Biztatóan rám mosolygott.
– Helyre kell hoznod, amit a többiekkel tettél- erősködött.

Percekig némán vizslattuk egymást, majd miután kielemeztem az összes variációt, beleértve azt is, hogy még le is bukhatok, ha esetleg Lily kikotyog valakinek valamit, vagy akadhat egy másik okostojás, aki megfejti, hogy a szálak az én kezemben futnak össze, megadtam magam:
– Jó- suttogtam és már írtam is a kívánságot, de közben felötlött bennem a helyes megoldás, ami csak egyetlen lapot igényelt, és azt is bevéstem a könyvbe.

Folyt. köv.