Képeskönyv 7.

Reggel új erőre kapva ébredtem. Biztos voltam benne, hogy tegnap végre jót kívántam, és azóta már eredménye is van a kérésemnek.
Vidáman öltözködtem, majd amikor kezembe szorítottam vadiúj csodajárgányom kulcsát, rájöttem, hogy Grapes-ék bárjánál hagytam a kocsit. Ugyanakkor Scott ígérete is eszembe jutott. Az ablakhoz rohantam, és elégedetten állapítottam meg, hogy szavát tartva a bejáratunk előtt parkol. Sőt, mikor meglátta, hogy megmozdul ablakomon a függöny, kiszállt az autójából, lazán a motorháztetőre fektette a tenyerét, és csábos mosolyt lövellt felém.
Ó, jöhet a megérdemelt szerelem!
Egy elefánt csendes lépteivel caflattam le a lépcsőn, majd egy túlméretezett pillangó könnyedségével reppentem ki az ajtón.
– Ó, hercegnőm- Scott elbűvölően mosolygott. - Hogy aludtál?
– Köszönöm, jól.
– Elszállt az aggodalom?- vonta fel a szemöldökét.
– Hát…- azért nem kell a fiút mindenbe beavatni - mit szólnál ahhoz, ha ma nem suliba mennénk, hanem meglátogatnánk Lily-t?
– Nagyszerű ötlet- lelkendezett, majd ahogy beléptem a légterébe, karjai csápokként fonódtak rám.
Erőteljesen megragadott, és magához húzott, és mikor már csak néhány centiméter választotta el az arcunkat, mélyen, sokat sejtetetően a szemembe nézett. A remegés a talpamtól indulva lassan kúszott fel a lábamon, a gerincoszlopomon, míg el nem érte a fejemet, de eddigre már Scott rátapasztotta meleg, édes ajkait a számra és hosszan, szenvedélyesen megcsókolt. Borzasztó nagy szerencse volt, hogy súlybeli fölényem ellenére meg tudott tartani, és nem estem össze. Kész égés lett volna, főleg, hogy biztos magammal rántottam volna Scottot is.
A lélegzetelállító csókot vad száguldozás követte, ami egy öngyilkossággal felért a Spring Fallsból a kórházba vezető, autópályának egyáltalán nem nevezhető, útnak titulált, bukkanókkal tarkított lélekvesztőn.

A kórházba érve azonban nagy meglepetés fogadott. Szerencsére Scottot előrelátóan kinn hagytam a folyosón, így nem volt tanúja az eseményeknek.
– Ann, mi a fenét műveltél? – Lily olyan vehemenciával támadt rám, amit soha nem tapasztaltam tőle, de nem is sejtettem, hogy képes rá.
– Ö… mire gondolsz?- nyögdicséltem értetlenül.
– Dr. Jackson meg volt rökönyödve, amikor meglátta ma reggel a röntgenemet.
– Igazán?- ráncoltam össze a homlokomat reménykedve.
– Igazán- pufogott, majd idegesen megigazította magán a takarót, ami jótékonyan elrejtette előlem sérült lábát.
– Miért? – firtattam, mert láthatóan nem akart a lényegre térni.
– Meggyógyultam- dörrent rám.
– És? Az miért baj?
– Miért, miért? – Lily felült az ágyban, majd félredobta a paplant, és orrom alá dugta meztelen lábát, melyen nemhogy gipsz nem volt, de még forradás se. Semmi, ami arra utalt volna, hogy tegnap milyen komoly sérülés érte, amit felvágtak, majd összevarrtak a dokik.

– Hűha - játszottam az ártatlant, de nagyon kellett igyekeznem, hogy ki nem buggyanjon belőlem egy megkönnyebbült kacagás.
Tehát sikerült. Lily nyom nélkül meggyógyult, ahogy kívántam
– Ann, ez a te műved, igaz?- Lily azonban nem elégedettnek látszott, sokkal inkább dühösnek.
– Hát... én…csak …- már majdnem elárultam magam, hogy csak helyre akartam hozni a hibát, amit elkövettem. - Miért? Nem örülsz, hogy ilyen gyorsan és hegek nélkül helyrejöttél?
– Nem, nem örülök, mert ez nem természetes- háborgott Lily. - Felteszem, attól a vacak könyvtől kérted- szemével szinte felnyársalt.
– Hát… igen.
– Nem kell, Ann, nem kell semmi! – szinte üvöltött, mire én óvatosan az ajtóhoz araszoltam, és megnéztem, be van-e csukva. Reménykedtem abban, hogy nem hallatszik ki Lily visítozó hangja a folyosóra.
– Nem értem, mi bajod.
– Mondtam, nem természetes. Hagyni kell mindent a maga útján. Így volt megírva a sors könyvében,
Erre már tényleg nagyon vissza kellett fognom magam, hogy bizony azt a könyvet én írtam, én játszottam a három párka szerepét.
– Ez a könyv- vettem ki a táskámból az ominózus tárgyat - csodákra képes. Láthattad, érezhetted te is- győzködtem barátnőmet.
– Igen, olyan csodákra, hogy most dr. Jackson azon töri a fejét, melyik konferenciára cipeljen el engem, mint egy vásári majmot mutogatni: „Tessék, csak tessék, itt van a lány, aki csodálatos gyógyulásra képes”. Ma már háromszor vért vettek, mindenféle fájdalmas és nevetséges vizsgálatnak vetettek alá, és nem azért , mert meg akarnak gyógyítani. Nem! Már arra kíváncsiak, hogy mitől gyógyultam meg ilyen gyorsan!
– Ó – léptem hátra meglepetten -, erre nem számítottam.
– Persze, Ann, persze. Figyelmeztettelek, hogy vigyázz a vacakkal, de neked….- nem fejezte be a mondatod.
– Pedig hidd el, hogy nagyon hasznos- rimánkodtam sírás határán. - Ha akarod…- közelebb mentem hozzá, kinyitottam a könyvet, és kezembe vettem egy tollat, hogy máris teljesíteni tudjam a kívánságot, amit felajánlani készülök - … ha akarod, feltámaszthatjuk Aidant is.
Mielőtt leírhattam volna a kérést, Lily kitépte kezemből a könyvet, és földhöz vágta.
– Nem! – üvöltötte. - Azt már nem!
Erre már nem tudtam mit válaszolni, felemeltem a földről az igazi barátomat, és megsemmisülten hagytam el Lily szobáját.
Hogy haragudhat rám ennyire, mikor én csak jót akartam neki? Olyan nagy bűn az, ha az ember meg akarja gyógyítani beteg barátnőjét? ! Főleg akkor, ha azt a betegséget én okoztam az ostobaságommal.

A kórház parkolójában Scott haverjaival futottunk össze, pontosabban messziről megláttak minket, és egyikük onnan kiabált kedvesemnek, hogy menjen oda hozzájuk, Scott pedig mint egy engedelmes kutya fülét-farkát behúzva somfordált hozzájuk.
Nem hallottam, miről van szó, de széles gesztusaikból, és abból, ahogy folyton felém pislogtak, sőt mutogattak, nyilvánvaló volt, hogy ismét megpróbálták megdolgozni a srácot, hogy szakítson velem.
Egy ideig tehetetlen szemtanúja voltam az eseményeknek, majd felcsillant a remény, hogyan állíthatnám le ezt az újra és újra felmerülő vitatémát.
Scott kocsija mögé bújva elrejtőztem az illetéktelen pillantásoktól, majd elővettem a könyvet, és beírtam a következő kérésemet.
Sunyin kivigyorogtam a srácokra, és vártam a hatást, de mielőtt bármi történt volna újabb ötletem támadt a Lily-vel kapcsolatos probléma megoldására. A következő oldalra bevéstem azt a kérést is, majd a lapra meredve néztem, hogyan alakulnak át betűk. Végül mikor kész lett a könyv, leesett állal bámultam a rajzra. Ez meg mi a fene? És mit keres itt, az én kívánságképeskönyvemben?

Olvasd tovább: Képeskönyv 8.