Képeskönyv 12.

Mióta tulajdonomban van a képeskönyv, és nem tárgyakat kérek, most először fordult elő, hogy a könyv konkrétan válaszolt. A kérésem helyén megjelenő rajz azonban annyira megrémített, hogy majdnem leestem a székről. Hátrahőkölve ellöktem magamtól az eddig értékes és hasznos kötetet.

Ezt azért mégse kellett volna! Megrökönyödve bámultam képre.

– Mi az? Mutasd! – Lily szinte kitépte kezemből a vaskos könyvet. –  Ó! – esett le az álla a rajzot látva.

– Na, ezt már nem! – tört ki belőlem az utóbbi napokban felgyülemlett csalódottság.

Nem igaz, hogy bármit kérek, minden rosszul sül el! Hogy lehetek ilyen béna?

Már majdnem ott tartottam, hogy beismerjem, igaza van Lily-nek, csupa bugyutaságot kérek, de eszembe jutott, hogy ezt most neki köszönhetem. Furcsa módon nem haragudtam rá, inkább elégedettséget éreztem. Ugye, hogy nem bennem van a hiba. A könyv tetszőlegesen értelmezi a kéréseimet, és egyáltalán nem úgy teljesíti kívánságaimat, mint ahogy én azt előre elképzelem.

– Ne, ne, ne! – csitított. – Ne hamarkodd el a döntést!

– Tudod, mit? Inkább segítek Mrs. Dodsonon – határoztam el magam hirtelen, mielőtt a könyv a tettek mezejére lép, és Lily által javasolt kívánság valóban teljesül.

Tettem egy kört a tanárnő asztala felé. Az öreglány magába roskadva még mindig az előtte árválkodó szendvicstől várta a mentőövet. Ahogy elhaladtam mellette, sunyin felém pislantott.

Te itt békésen flangírozol, riszálod a hájas seggedet, míg én… á… micsoda világ!

Gondolatait hallva erős kísértést éreztem, hogy feladjam a tervemet, és ne segítsek neki. Pénzt adjak egy olyan embernek, aki megvet engem?! Végül is győzedelmeskedett a jó szándék, és a józan ész. Ez utóbbi azt diktálta, hogy Mrs. Dodson csak azért néz le engem, mert nem ismer igazán.

Mit tud rólam az öreglány? Hogy gyenge vagyok matekból. Hát tehetek én arról, hogy mindig hadilábon álltam a számokkal? Nem lehet mindenki egy Gauss vagy egy Newton! Különben is, miért viszolyog tőlem, amikor neki is van hibája?! Miért nem tudja kifizetni a villanyszámláját? Dolgozik, van fizetése, nem? Ő se tökéletes, de mindegy. Egy dolgot bántam csak, hogy nem szerezhet tudomást arról, hogy én segítettem neki. De jó lett volna látni, ahogy térden csúszva meghunyászkodik előttem! Ó!

Figyelmemet visszatereltem a feladatra.

Ki kell találnom, hogy juttassam el hozzá a pénzt, amire szüksége van.

Az biztos, hogy egyszerűen nem nyomhatom a kezébe. Valahogy bele kell csempésznem a táskájába.

Lassan haladtam a székek között, amikor egy lágy hang simogatta végig az agytekervényeimet.

Nézz ide, Ann! Csak egy pillantást!

A suttogó gondolatfoszlány alapján nem ismertem meg a „hang” tulajdonosát. Nem is értettem, miért gondolkodik ilyen halkan, hisz fejben az ember üvölthet is, úgyse hallja senki. Kivéve persze most engem.

Kíváncsian körbehordoztam a tekintetemet a Téglán. Vajon ki akarja ilyen nagyon, hogy ránézzek? És miért?

Először természetesen Scott felé fordultam, ő azonban el volt foglalva Marilynnel. Nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy eljussanak hozzám a gondolataik, és ezáltal részese lehessek a beszélgetésüknek.

– Miért nem vakarod már le magadról ezt a bányarémet? – elégedetlenkedett Marilyn.

– Ne mondj ilyet! Mellette akarok lenni. Fogalmam sincs miért. Nem is értem magam. Soha nem buktam a dagadt csajokra. Sőt! Tulajdonképpen bárkit megkaphatnék… és tessék…Teljesen odavagyok érte. Nem értem, miért vonz ez a lány – tétovázott Scott.

– Egyetlen jó tulajdonsága van: gyönyörű a bőre. De… á… azt se érdemli meg! Mért pazarolta rá a természet ezt a finom, csokiba hajló színt, meg ezt a selymességet?

Tehát Marilyn mégis csak talált valamit, ami szerethet bennem, ahogy az előző kívánságomban kértem. Pontosabban talált bennem jó dolgot, de ő ezt nem szereti, inkább irigykedik miatta. Kutyából nem lesz szalonna, szőkeciklonból meg nem lesz dundi lány barátnője.

– Valami boszorkányság van a dologban – ötletelt Marilyn.

– Ugyan már! Ne beszélj sületlenségeket!

– Miért lenne az? Igenis vannak boszorkányok – ha valaki, akkor Marilyn biztosan tudja, kik azok. Nem is kell messzire mennie, elég, ha kisétál a fürdőszobába és felnéz a mosdó feletti tükörbe.

– Nem… – Marilynnek sikerült megingatnia Scott magabiztosságát. A srác két kézzel masszírozni kezdte a fejét, és én azt is hallottam, mennyire elkeseredett.

Mi a fenét csináljak?  Mi történik velem? Istenem – nyögte, amikor egy másik esdeklő hang elnyomta őt.

Ann!  Ann! Gyere ide!

A könyörgés szinte a földbe döngölt. Ledermedve megálltam, és körbehordoztam a szemem a Téglán. Késő délutánhoz illően minden asztal foglalt volt. A középiskolások még javában nyüzsögtek, nemcsak Scott és a banda élt élénk társasági életet, de több asztalnál is klikkekbe tömörültek a diákok. Ugyanakkor már szállingózni kezdtek a munkások is. Többségben favágók, de néhány tanár és nyugdíjas is ült itt-ott.

Vajon kinek lehet olyan fontos az az egy pillantás?

Eredménytelenül fürkésztem  a teremben kikapcsolódást keresőket, de senki se nézett rám, egy tekintet se követelte, hogy elmerüljek benne.

A jelenlevők közül valaki olyan bátortalan, hogy bár sóvárog utánam, ami egyszerűen hihetetlen, de mégis kerüli a feltűnést, vagy legalábbis a velem való szemkontaktust.

Becsukott szemmel újra végigpásztáztam mindenki agyát.

Igyunk még egy sört! – szólt John Lyman. – Bárcsak több szabadidőm lehetne! Vagy több pénzem! De jó lenne, ha nem kellene ennyit güriznem!

Bárcsak elhúzhatnám innen a csíkot, mielőtt begyepesedett öreglány leszek!- Riching tanárnő álmodozása megdöbbentett. Észrevettem, hogy milyen összetört, szinte depressziós, de azt hittem, ez az ő valódi énje. És tessék, utál itt lenni. Akkor minek költözött ide New Yorkból? Ha én a Nagy Almában laknék, soha nem vágyódnék el onnan.

Jó a sminkem?– morfondírozott Judith Benton. – De jó lenne egy új táska! Az a Loius Vuitton, amit a múltkor Cosmopolitanban láttam. Nekem tervezte a mester.

Lehet, hogy neki tervezte a mester, vagy kicsoda az a Louis akárki, de hogy Judith rendelkezik a városban a legtöbb cipővel, táskával, övvel és mindenféle kiegészítővel, amit csak el lehet képzelni, az tuti, mint ahogy az is, hogy nincs szüksége egy újabb darabra. Ez olyan biztos, mint ahogy én itt állok. Már pedig én itt állok teljes terjedelmemben, ami ugye nem csekélység.

Ó, bárcsak meggyógyulna az én kis Jimmy-m ! – sóhajtott Mrs. Rosen. Nem is tudtam, hogy valami gond van a fiával. – Szegény kicsikém!

Miért engem cseszeget mindenki? – lázadozott Steve Hopes, miközben egyszerre tömött a szájába két adag hamburgert, és a kechup gusztustalan foltot hagyva végigfolyt a pólóján. – A fene vigyen el minden mocsok szemétkedő disznót!

A lehetőség több mint kecsegtető volt. Elképzeltem, ahogy a fene elvisz minden szemétládát Spring Fallsból. Bár a srác förtelmesen undorító volt, ahogy evett, és ahogy kinézett, egy pillanatra megsajnáltam. Együtt éreztem vele. Néhány napja még engem is úgy bántottak a többiek, mint őt. Sorstársak voltunk, mostanra azonban nekem sikerült kitörnöm a mindenki boksz-zsákja szerepkörből. Legalábbis a látszat ezt mutatta, és ha jó erősen befogtam a szuperhallásomat, még én is elhittem, hogy szeretnek a többiek.

Ó, Ann, Ann, Ann! – csendült fel újra a csábító hang.

Csípőre tett kézzel türelmetlenül vizslattam a jónépet, míg végül összeakadtam egy ismerős szempárral.

Jaj, ne! Erre nem is gondoltam.

Scott széles mozdulatokkal integetett nekem, így befejeződött a kutatás.  

Nem az ő hangját hallottam a fejemben, ez biztos. Megismertem volna jellegzetes baritonját. Egyébként se jellemző a srácra az a fajta földön túli vágyakozás, ami abból az ismeretlen hangból szinte sütött. De nem akartam újabb problémákat összeszedni, ezért biztatóan visszaintettem neki jelezve, hogy mindjárt megyek, ha ráérek, és azon voltam, hogy egyrészt minél később érjek rá, másrészt befejezzem, amit az imént elkezdtem. Kezdett terhes lenni a srác egyoldalú szexuális érdeklődése.

Újabb kört tettem, amikor észrevettem, hogy Mrs. Dodson megint a mosdóba ment. Lehet, hogy gondok vannak az öreglány hólyagjával, azért látogatja ilyen sokszor a mellékhelyiséget, de ez most nekem direkt jól jött.

Feltűnésmentesen a táskámba nyúltam, és kivettem a csodapénztárcámból egy köteg pénzt. Gőzöm se volt arról, hogy mennyi, és azt se tudtam, mennyire van szüksége Mrs. Dodsonnak. Mindegy. Ossza be!

Lassan haladtam, szemrevételeztem a terepet. A tanárnő táskája a széken volt félig kinyitott állapotban. Pazar! Ez a haszna annak, hogy az ember kisvárosban lakik. Senki se mer lopni, mert ha kiderül, tuti, hogy mindenki kiutálná innen. Azon persze még senki se töprengett, hogy akkor meg mi van, mert ki a fenét érdekel, hogy szeretik-e az embert Spring Falls-ban vagy sem, de ez most nem is fontos. A lényeg az, hogy ha ügyes vagyok, észrevétlenül be tudom csempészni az adományt a tanárnő táskájába. Felgyorsítottam a lépteimet, majd Mrs. Dodson asztalánál lehajoltam, mintha a cipőfűzőmet akarnám megigazítani. Szerencsére nem vette észre senki, hogy nem is fűzős a cipőm. Miközben felemelkedtem, belecsúsztattam a pénzt a táskába, majd gyorsan a pult felé vettem az irányt. Csak ekkor vettem észre, hogy az öreglány már kijött a mosdóból, és a pult másik végén állva engem vizslatott. Remegni kezdtem, mintha tényleg loptam volna. Irigylésre méltó bőröm paprikaszínűre változott. Mrs. Dodson szemei szúrósan felnyársaltak, de ez semmi volt ahhoz a feketéséghez képest, ami a fejében kavargott, és amit a terem másik végéből is hangosan dübörögve visszhangzott bennem:

Hát Te mi a büdös francot matatsz a cuccomban?! 

Visszanyargaltam a pulthoz, az öreglány pedig korát meghazudtoló friss léptekkel vágatott a motyójához. Felkapta a táskát, beletúrt, majd megbénulva maga elé meredt.

Intettem Lilynek, hogy adjon valamit inni. Az ital jó lesz fedezéknek, segít, hogy ne kelljen a tanárnő vérmes tekintetével szembesülnöm, és egy kicsit le is nyugtat. Lily elém tolt egy kólát, én pedig épp a szájamhoz emeltem, amikor ismerős hang szólalt meg.

– Helló. Zavarhatok? – háttal ülve is tudtam, hogy a délután folyamán az agyamat, és a szívemet bombázó rejtélyes hódoló áll mögöttem, az a fiú, aki percek óta arra vágyódik, hogy csak egy pillantást vessek rá, az a fiú, akit eddig hiába kerestem.

Megpróbáltam gőzkalapáccsá vált szívemet lecsillapítani, majd az arcomon elterülő széles mosollyal pördültem meg, de amilyen fürgén igyekeztem kapcsolatba kerülni ismeretlen rajongómmal, olyan gyorsan fagyott le rólam minden derű, amikor rájöttem, hogy nagyon is ismerem őt.

– Ó…– nyögtem csalódottan.

Alex Wyler állt előttem teljes életnagyságban, már nemcsak úgy, ahogy a könyv lerajzolta elém, félrehúzódva, begubózva, ahogy általában a suliban meghúzódik.

Lehet, hogy Steve-t és engem csúfolnak a többiek, mert túlsúlyosak vagyunk. Lehet, hogy mi ketten vagyunk az utolsók az egész tetves suliban. De ha így is van, Alex akkor is csak az utolsók után következik. Ő az abszolút antifavorit, ha lehet így fogalmazni. A mindenki által megvetett, lenézett és kiközösített srác. És ami a legrosszabb számára, a mindenkibe még én is beletartoztam, sőt, merem remélni, hogy Lily is.

Miért?

Alex nem csúnya. Jó, nem egy Adonisz. Nem magas, bár nagy valószínűség szerint fölém magasodna, ha felállnék. Nem az a legnagyobb hibája, hogy olyan fehér, mint egy fertőtlenítőreklám, nem is az, hogy vékony karjai erőtlenül lógnak az oldalán. Nem két elálló füle, és a szükségesnél csak parányit nagyobb orra az, ami taszítóan hat rám. Ezek a kis hibák akár növelhetnék is a szexepiljét, ha lenne neki olyanja. Nem is ódivatú, tűt régen látott ruhái a visszataszítóak. Nem.

A viselkedése az, ami miatt Alex az iskola fekete báránya.

Állandóan a sarokba húzódik, és vagy olvas, vagy ír, vagy ezt a két tevékenységet egyszerre folytatja, amivel azonban mindenki tudomására hozza, hogy nem kíváncsi ránk.

Vagy mégis?

Mi a fenéért jött ide hozzám? Mit akar tőlem?

Hirtelen eszembe villant, mit is kívántam utoljára Lily tanácsára hallgatva. Találjam meg azt a fiút, akinek én tetszem!
Úristen, hogy megijedtem az előbb, amikor megláttam a képét a könyvemben! De az semmi volt ahhoz képest, amit most éreztem.

Eszembe se jutott, hogy itt lehet a Téglában, ilyen közel. Sőt, az előbb, ahogy a népet vizslattam, akkor se tűnt fel, hogy megbújik valamelyik boxban a megfelelő pillanatra várva. Mert azt tette, amit szokott: félrehúzódott a kíváncsi tekintetek elől. Ha hamarabb megláttam volna, hogy itt van, biztos, hogy időben lelépek, és nem foglalkozok Mrs. Dodson anyagi problémáival, csak egy dolog érdekelt volna, hogy megmeneküljek Alextől, aztán otthon elrendeztem volna az ügy további részét.

De most már nem volt menekvés.

 Felvette legkedvesebb és talán legelbűvölőbb mosolyát, ez azonban édeskevés volt ahhoz, hogy én elolvadva a karjaiba omoljak.

Birka szemeivel sóváran méregetett, és várta, hogy válaszoljak.

Bárcsak le tudnám valahogy vakarni!

Mi tegyek? Pazaroljak el megint egy kívánságot arra, hogy eltüntessem Alexet az életemből?

Ez már tényleg őrjítő!

Visszafordultam a pulthoz, és gyorsan bevéstem egy kérést a következő üres oldalra, majd vártam a csodát.

Olvasd tovább