Kedves OLVASÓ!



Ha szereted a romantikus és misztikus történeteket, maradj itt, és olvasd el írásaimat!

Lépj be fantáziavilágomba! Légy álmaim részese!



Ha tetszenek a történeteim, nézd meg másik oldalamon található regényem, a Jóslatok hálójában első fejezetét!



2010. május 22., szombat

Képzelet

(Minden jó, ha a vége jó.= Mielőtt bármit mondasz vagy gondolsz, olvasd végig!)


- Szóval, hiába tudna valaki olyan hajtóművet létrehozni, ami fénysebességgel szelné át a teret, akkor is hihetetlen hosszú időbe telne eljutni egyik helyről a másikra. Gondolj csak bele, a legközelebbi csillag több mint négy fényévére van, vagyis fénysebességgel is röpke négy évet venne igénybe az út oda, és négyet vissza. És ez a legközelebbi objektum! A világűr pedig tele van csillagok és bolygók millióival, amelyek még ennél is messzebb vannak. Technikailag ugyan lehetséges, hogy megtegyünk egy húszezer fényéves űrutazást, de biológiailag lehetetlen. Másként kell áthidalni a tér-idő kontinuumot.
Miközben James lelkesen előadta szokásos reggeli csillagászati- fizikai kiselőadását, én azon töprengtem, hogy szabadulhatnék meg tőle.
Minden áldott reggel ugyanaz a szöveg Einsteinről, Hawkingról, meg mindenféle kimondhatatlan nevű ipséről. Már nagyon untam. Csak két utca, ennyire van a suli, csak ennyit kell kibírnom James társaságában. De két utca szörnyű hosszú, ha ezt a süketelést kell folyton hallgatni.
Bárcsak messzebb laknánk! Akkor járhatnák én is kocsival, mint minden normális, pontosabban szerencsés ember.
Nem, ez kevés! Ha James- ék akkor is szomszédaink lennének, vele kellene mennem, és már végig se merem gondolni, mi a rosszabb, ha ő vezetne, és közben elmélkedne, ahelyett, hogy az utat figyeli, vagy ha engem zavarna vezetés közben a szövegeivel?
Bárcsak ne lennének a szomszédaink!
Ugyan, amilyen mázlista vagyok, akkor is a kapuban várna reggelente, képes lenne hajnalban felkelni, csak hogy a bejártnál ő legyen az első ember, akivel összefutok.
Bárcsak ne lenne James apja az apám főnöke! Akkor tuti nem kellene minden reggel vele kajtatnom, nem kellene ilyen rohadt udvariasnak lennem vele szemben, sőt, simán lerázhatnám magamról.
Csak egy gond van. Túl sok a bárcsak.
- Becca, leveled jött- kiáltott Mr Wilson.
Dobogó szívvel vettem át a nagy kék borítékot.
Gondosan kiterveltem, hogy szabaduljak meg James- től a nyári szünetben. Jelentkeztem egy rajziskolába, ami potom ezer mérföldre van kis hazánktól. És most levelet küldtek nekem. Reszkető kezekkel bontottam ki a borítékot. Villámgyorsan átcikázott a szemem a sok töltelékszövegen, míg meg nem akadt a legfontosabb információn:
Felvettek! Örömömben legszívesebben ugrálni kezdtem volna, de magamba kellett fojtanom minden érzelmet, sőt, még csak nem is akartam szóba hozni a dolgot James előtt, nehogy oda is kövessen.
- Valami fontos?- kérdezte, egy pillanatra abbahagyva a csillagászati továbbképzést.
- Á, nem- legyintettem, miközben lüktető vérem majd szétrobbantotta a szívemet.
Két és fél hónap, tíz hét, hetven nap! És mind James- től távol.
- Érted, Rebecca?- James egy huszárvágással visszatért korábbi témájához.
- Nem- feleltem a saját kétségeimre, mert tényleg nem értettem, miért kell nekem is részt vennem az apa cégénél folyó össznépi talpnyalásban.
- Akkor elmondom még egyszer- tolta fel higgadtan a szemüvegét.
- De, de- helyesbítettem,- világos minden, csak… nézd, ott van Eve!
Végszóra érkezett Eve, aki a szokásos matek doga előtti nem-tudok-semmit-de-túl-kell-élnem hangulatban kezeit tördelve csatlakozott hozzánk a baloldali mellékutcából.
- És?- James értetlenül bámult Eve felé.
- Szia, Eve- próbáltam leszakadni ragadós útitársamról.
- Sziasztok- lihegte.
- Miért vagy ideges?- kérdeztem, miután felfedeztem Eve- n a kezdődő elmebaj minden jelét.
- Jól kell sikerülnie a matek dogámnak, tudod, a múltkor elszúrtam.
Ja igen. Volt néhány rossz napja, mikor Adam- mal egy kis mosolyszünetet iktattak be a kapcsolatukba.
- Hát, tanulni kell, kisasszony, nincs mese- szólt közbe James azzal az tudálékos kioktató stílusával, amitől legszívesebben beleöltem volna magam a Tyler- tóba.
Dorgálásával sikerült csírájában elfojtania kibontakozó beszélgetésünket. Beszólása után már egyikünknek se volt kedve megszólalni, kivéve persze őt:
- Szóval, hol is tartottunk? - nemcsak bunkó, de kitartó is volt.- Ja, igen, kozmológia!
- Te, mi az a kozmológia?- súgta Eve.
- Mit tudom én? !- sziszegtem.
- Hallottam, lányok!- háborodott fel James, de szerencsére nem volt alkalma újra leszúrni minket, mert Eve elfojtotta a kitörni készülő kritikát.
- Szerintem most halasszuk el az a kozmo izét, és gyorsítsunk! –javasolta.
Hálásan Eve- re néztem. Kitartás, még néhány lépés a suli, és akkor délutánig megszabadulhatok az okostojástól.
Gondolatban már a James- mentes délelőttöt tervezgettem, mikor a sarokhoz érve elakadt a lélegzetem.
- Hűha!- szakadt ki belőlem.
- Hát, igen- igazította kéretlen kísérőm újra a pótszemeit.- Harley Davidson, Sportster 1200 Forty-Eight modell, 1200 köbcentis. Nem semmi!
- Nem semmi- ismételtem sóhajtva, és Eve- re sandítottam, akkor sikertelenül próbált meg elfojtani egy mosolyt. Hát, legalább, mi csajok, tudjuk, mi a szép.
Természetesen egy morzsát se érdekelt engem a motor, annál inkább a gazdája. Épp a járgányt szerelte, de ahogy elmentünk mellette, meglátott, és felegyenesedett. Igaz, jó pár lépésnyire volt tőlem, de így is fel tudtam mérni, hogy legalább egy fejjel magasabb nálam. Izmai megfeszültek pólója alatt, ahogy mindkét kezével hosszú szőke hajába túrt. Arcán apró borosták jelezték, hogy idősebb nálam, de kisfiús arca és vibráló szeme biztatott, hogy az a kicsi, csak annyi, amennyire épp szükség van egy fiú és egy lány között. Testén izzadtságcseppek csillogtak, amitől még vonzóbb volt. Legszívesebben a puszta kezemmel töröltem volna le bőrét.
Éreztem, hogy fénysebességgel repülő űrhajó nélkül is sikerült áthidalnom a köztünk levő tér-idő kontinuumot.
Ez volt az a pillanat, mikor James észrevette, hogy nem a motort csodálom, így kötelességének érezte, hogy befejezze mondókáját:
- Tehát ott tartottam, hogy alternatív lehetőségek után kellett nézni, és a tudósok rájöttek, hogy a problémára remek megoldást kínál a térhajtómű.
- Jó a térhajtója, igaz?- kacsintott rám cinkosan Eve,
- Ja!
- Lányok, több komolyságot!- förmedt ránk a „professzor”, mire heves kacagásban törtünk ki a barna motoros nem kis örömére.
Mosolya láttán engem kenyérre lehetett volna kenni, James viszont úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban. A bájolgásnak a suliból kihallatszó csengőszó vetett véget. Egy utolsó gyors pillantást követően kelletlenül elváltam a motoros tünemény szemétől.

Hiába szenvedtem végig a sok órát, a matek dogát, Black tanárnő szurkálódását, suli után James már a kapuban téblábolt, és bár a fejem meghazudtolt egy sereg motollát, se a Harley Davidsont nem láttam, se a barna szempárt.
- Jó napod volt, Rebecca?
Megőrülök James hivatalos stílusától!
Ma még az eddigieknél is rosszabbul esett minden, ami vele kapcsolatos.
- Ja – fújtam egy nagyot, és egy hatalmas virtuális vattát tömtem a fülembe.
A trükk jól működött, mert egész úton egyetlen hangfoszlány se jutott el hozzám a dumagéptől.
A fülemet elzártam minden külső ingertől, a szemem viszont annál éberebb volt. Jobbra-balra cikázott, fürkészte a járda melletti fákat, bokrokat, házakat, de hiába. Nyoma se volt a motorosnak, és mikor hazaértünk, örültem, hogy végre lepasszolhatom a tudósjelöltet.
Délután azon morfondíroztam, hogy kimegyek sétálni az utcára, hátha összeakadok vágyaim netovábbjával, de az ablakból még időben észrevettem, hogy James az utcán szobrozott, ami elvette a kedvem mindenféle felfedezőúttól. Már csak az hiányzik, hogy evvel a piócával a hónom alatt akadjak össze a motorossal. Azt hinné, hogy együtt járok a pápaszemes főnökfiával.
Este azzal a reménnyel feküdtem le, hogy a motoros srác nemcsak átutazóban járt világ végi városkánkban, hanem tartósan tábort ver Spring Falls- ban.

Egy újabb unalmas nap és egy újabb szörnyű út a suliig James társaságában, ez várt rám ma is. Alighogy kiléptem az ajtón, és már bele is kezdett a mondókájába:
- Meséltem már neked azokról a lehetőségekről, amelyekkel át lehet hidalni a világűrben feszülő őrületes távolságokat?
- Igen- bólintottam, amivel próbáltam felhívni a figyelmét arra a tényre, hogy az utóbbi időben mintha túl sokat hozta volna szóba ezt a témát, de James félreértette a válaszomat, és hosszú eszmefuttatásba kezdett az űrutazásról.
Elővettem egy ősrégi trükkömet, és James helyett a madarakat hallgattam. Egy rigó trillázott az egyik fán, a szomszédos tetőről pedig válaszolt neki egy másik. Sokkal felemelőbb élmény volt, mint James süketelése. Álmodozásomból Mr Wilson hangja ébresztett fel:
- Becca, leveled jött- lefékezte biciklijét, és átadott egy kék borítékot.
Türelmetlenül szorongattam a levelet. A feladót látva tudtam, megjött a rajziskolából a válasz, hogy felvettek-e a nyári kurzusra, vagy nem. Nem akartam James jelenlétében felbontani a levelet, ő pedig természetesen nem vette észre izgatottságomat:
- Valami fontos?
- Nem- feleltem gyorsan.
- Jó, szóval ott tartottam, hogy a térhajtómű egy olyan speciális szerkezet, ami nem felgyorsítja az űrhajót, hanem meghajlítja a teret, ezzel jelentősen lerövidíti az utat. Például itt van ez a levél - és mielőtt tiltakozhattam volna, kivette a kezemből a borítékot.
A kezében egy tollat tartott, amivel egy keresztet rajzolt a boríték elejére, majd egy kört hátuljára.
- Képzeld el, hogy itt élsz a boríték felszínén, és innen ide szeretnél eljutni!- először a keresztre mutatott, majd a körre bökött.- Elég hosszú út, igaz?
Ezzel a tollal elindult a boríték felszínén, végig a címzett nevén, át a túloldalra egészen a körig egy hosszú csíkot húzott.
- Szóval a térhajtómű jóval lerövidíti ezt az utat, és a tér meghajlításával egy rövidebb utat kínál - mondta, majd a tollal átbökte a borítékot úgy, hogy a kereszten és a körön is átment.
Felszisszentem. Istenem, remélem, nem tette olvashatatlanná a levelemet. Ő azonban semmit sem vett észre ijedtségemből, diadalittasan emelte a magasba a felnyársalt levelet.
- Látod, sokkal rövidebb így az út?
- Igen, látom- gyors mozdulattal letéptem a levelet a toll végéről.- Nézd csak, ott van Eve- el kellett terelnem a figyelmét a levelemről, és erre Eve épp időben érkezett.
- Na és?- ráncolta a homlokát James.
- Szia, Eve!
- Sziasztok!- Eve hangja szokatlanul ideges volt.
- Csak nincs valami baj?- kérdeztem.
- Á, csak izgulok a matek doga miatt. Tudod, a múltkor nem jól sikerült, és ma csúcsformában kell lennem.
- Igen- együtt éreztem Eve- vel, bár az ő problémája gyökeresen más volt, mint az enyém. Nem levakarni akart magáról valakit, sőt, épp ellenkezőleg.
- Lányok, szerintem, most másik úton menjünk!- szólt közbe James.
- Másik úton?- gyökeret vert a lábam.
Miért akar James eltérni a szokásoktól? Ez egyáltalán nem vall rá. Mindig ezen az úton mentünk. A Juharfa utcánál jobbra fordultunk a suli felé. Miért izgatja James- t, hogy egyenesen megyünk, vagy a kertek alatt kanyargunk? Különben is, őt az űrutazáson kívül nem sok minden érdekli. Konkrétan semmi.
- Fő a változatosság- vigyorgott bárgyún, én pedig meglepődve egyeztem bele a kerülő útba.
Miért is ne? Tényleg jó egy kis változatosság. Persze az lenne a legjobb, ha James lecserélődne egy elviselhető, netán vonzó útitársra. Na de az álmodozás az élet megrontója.
A szabadságot a suli hozta meg, ahol garantált James- mentes napot tölthettem. Ma hamarabb végeztem, mint állandó kullancsom. A hirtelen jött szabadságot arra használtam, hogy benéztem Grapes- ék bárjába. A parkolóban néhány fiú ácsorgott. Csak mikor közelebb értem, akkor láttam, hogy valami menő motort csodáltak.
- Mizu, fiúk?- köszöntem nekik.
- Helló, Becca- intett- Zac Salinski.- Nem menj így el, hogy egy pillantást se vetsz erre a gyönyörűségre!
Érdeklődve néztem szét, mit nevez gyönyörűségnek:
- A motorra gondolsz?
- Ez nem motor, szivi - javított ki Scott Camp - ez egy Harley Davidson Sporster. 2,1 gallonos mogyoró-tank, 1200 köbcentis gumiágyazású motorblokk, alacsony profilú custom kormány…
Furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha láttam volna már ezt a motort. Deja vu. Egyszer már megtörtént velem. Vagy csak a képzeletem űz tréfát velem?
- Oké, oké, nem zavarok tovább- oldalaztam a fiúk mellett, de fölösleges volt az elővigyázatosság, mert őket sokkal jobban érdekelte a járgány, mint én. Áhítattal hallgatták, ahogy Scott felsorolja a csodajármű minden tulajdonságát.
A bárban még kevesen voltak, főleg középiskolások, akiket éppúgy, mint engem, nem az alkohol iránti leküzdhetetlen vágy, sokkal inkább a társaság vonzott ide
- Szia, Becca – üdvözölt Lily, aki délutánonként felszolgált a Téglában.- Jacket hol hagytad?
- Ne fesd az ördögöt a falra!
- Bocs- szabadkozott.
A bejárat mellett megálltam, és körbekémleltem, hova üljek. Nem akartam egyedül lenni, mert az nagyon ciki. A sarokban Eve és Adam enyelgett. Nem csapódhattam hozzájuk, mert utáltam fölösleges harmadik lenni. Egy asztallal arrébb Chiara és Peter falatoztak, ott megint csak púp lettem volna. Az egyik középső asztalnál Ann épp egy pizzával küzdött. A harcot természetesen Ann nyerte, aki egyetlen mozdulattal elnyelte szegény esélytelen pizzát.
- Hmmm- dünnyögte Ann tele szájjal. Ez nála a köszönést helyettesítette.
Letelepedtem a mellette levő székre úgy, hogy jól belássam az egész bárt, de első mustrára semmi érdekeset nem találtam. Amikor azonban a bárpult felé fordultam, egy magas, izmos alakra lettem figyelmes. A pultnál olyan sötét volt, hogy nem lehetett kivenni se azt, hogy fiatal vagy öreg, se azt, hogy szőke vagy barna, de mégis…valahogy ismerős volt nekem, és azt is tudtam, hogy fiatal. Újabb deja vu tőrt rám, néhány perc alatt másodjára. Az alak talán érezte, hogy nézem, felém fordult, majd kilépett a sötétből. Vonzó arcú, huszonéves szőke srác volt. Szája sarkában mosoly jelent meg. Felemelkedett, hogy elinduljon felém, de hirtelen megkeményedtek a vonásai, és váratlanul visszahuppant székére.
- Rebecca, ma hamarabb végeztél?- James szemrehányó tekintete majd felnyársalt.- Miért nem vártál meg?
Mert nem volt kedvem, mondtam volna, de időben eszembe jutott apám, meg az állandó könyörgése: „Kislányom, legyél kedves James-szel! Tudod, hogy ő a főnök fia. Bla-bla- bla…”.
Kezdett elegem lenni a főnök fiából! Miért nem élhetem én a saját életemet? Miért nem ismerkedhetek meg például ezzel a sráccal, akit elriasztott tőlem ez az okulárés apakedvence. Pedig tök helyes hapsi, de biztos azt hitte, hogy együtt vagyunk James- szel. Úgy döntöttem, ideje a kezembe venni sorsom irányítását, és felhívni James figyelmét arra, hogy nem ő az egyetlen hímnemű lény a környéken.
- Ann, nem ismered véletlenül azt a srácot a pultnál?
James szája tátva maradt a meglepetéstől, hogy a jelenlétében szemrebbenés nélkül cseverészek egy idegen férfiról. Én viszont nem zavartattam magam, sőt türelmetlenül vártam Ann válaszát.
- Te is kiszúrtad, igaz?- Ann felfüggesztette a zablást, és megtörölgette a szája szélét.- Lily- nek azt mondta, hogy Kansasből jött.
- Igazán?
- Igen. És addig marad, amíg meg nem találja azt, akit keres - folytatta Ann sejtelmesen.
James arca egyre jobban elkomorult.
- És tudod, hogy kit keres?- kíváncsiskodtam.
- Gőzöm sincs- rántotta meg a vállát Ann, és újabb szendvicsbe harapott.
Hevesen integetettem Lily- nek, aki máris az asztalunk mellett termett:
- Mit hozhatok?
- Csak kérdezni szeretnék valamit - suttogtam, mert az ugyan nem zavart, hogy James egyre dühösebb, de az már igen, hogy ne legyen fültanúja az egész bár annak, miről csevegünk.
- Mondd!
- Nem tudod, kit keres az a srác a pultnál?
Feltűnésmentesen a megadott irányba biccentettem, Lily pedig arra sandított.
- Ja, az a szőke álom!
- Ő az!
- Azt mondta, hogy egy lányt keres.
- Hú- lelombozódtam, mert ha én lennék az, biztos nem hőkölt volna vissza James érkezésekor, - és ki az?
- Azt állította, hogy nem tudja.
- Nem tudja?
- Nem, de ha meglátja, biztos, hogy meg fogja ismerni.
Lily még egy percig némán szobrozott az asztalunknál, majd miután látta, hogy a sokk, amit okozott, belém fojtotta a szavakat, ezért továbbállt.
Ha meglátná, megismerné, ismételtem magamban a szavakat. Tehát nem engem keres. Kár, nagy kár.
- Nem megyünk haza?- kérdezte végszóra James.
- De- sóhajtottam szomorúan.
Némán hallgattam James újabb előadását. Mikor végre hazaértünk, megkönnyebbülve léptem be a házunkba, de a jó érzés hamar elillant, és a helyén csak csalódottság maradt.

A nap első sugarai nem sok jóval kecsegtettek ma sem. Mondanom se kell, James már a bejáratnál várt, de én ma még a szokásosnál is letörtebb voltam. Fogalmam sincs, mi bajom van. A fél éjjelt álmatlanul forgolódva töltöttem, és össze-vissza mindenféle zagyvaságot álmodtam. Egyetlen dolog volt, ami minden álmomban újra és újra előjött. Egy motor.
- Te nem izgulsz a matek doga miatt?- Eve úgy csatlakozott hozzánk, hogy észre se vettem.
- Nem- feleltem szűkszavúan.
- És te, Jim?
- Ne szólíts így!- förmedt rá James.
- Bocs- visszakozott Eve.
- Lányok, menjünk ma a kertek alatt!- szólt James, és már le is fordult jobbra.
Eve- vel értetlenül néztünk egymásra, majd szó nélkül követtük Jamest.
A suli unalmas volt, a matek doga pedig szokatlanul könnyű. Olyan érzésem volt, mintha már láttam volna ezeket a feladatokat, de lehet, hogy csak nagyon jól felkészültem erre a dogára.
Ma hamarabb végeztem, mint James, gondoltam ezt a szabadságot arra használom, hogy benézek Grapes- ék bárjába. Örök kísérőm azonban meghiúsította a tervemet. Alighogy befordultam a bárhoz vezető sarkon, szinte összeütköztem James- szel:
- Jaj, de jó, hogy még itt vagy, Rebecca- arca megnyúlt és elnyűtt volt.
- Csak nincs valami baj?
- Nem érzem jól magam - mondta savanyúan.- Nem haragszol, ha megkérlek valamire?
- Mondd csak! - feleltem, de magamban a pokolba kívántam. Pont most kell betegnek lennie!
- Hazakísérnél?
- Persze.
Tényleg vacakul érezhette magát, mert egész úton meg se nyikkant, végig a karomra támaszkodott. Lehajtott fejjel ballagtunk, észre se vettük, hogy villámsebességgel közelített egy motor. Olyan gyorsan suhant el mellettünk, hogy a légörvény, amit keltett, magával rántott, és leestem a földre. Fékezés éles hangja hasított a levegőbe, amitől Mrs Taylor kandúrja befejezte délutáni szunyókálását, és se szó, se beszéd kiugrott az úttestre, ahol azonban épp egy fekete Ford közeledett. A macska visított, és felugrott egy fára. A Ford fékezett, de megcsúszott a hátsó kereke, megpördült, és neki ütközött Mr Calabro kukájának. Minden beterített a szemét.
Mr Morgenstein dühösen pattant ki a Fordból, és megragadta a motoros fiút:
- Mi a fenét művelsz, te átkozott kölyök!
- Elnézést, uram- a srác hangjában nem félelem, inkább megbánás bujkált.- sajnálom. Ha valami kára esett, kifizetem- nyúlt farmerje hátsó zsebébe.
Mr Morgenstein elengedte, és ingerülten körbejárta a kocsiját.
- Ez egyszer mázlista vagy, fiam, egy karcolás sincs a kocsimon. De a szemetet szedd össze- adta ki az utasítást, és elhajtott.
A fiú leállította motorját, és mielőtt nekiállt volna a szemét szedésnek, rám nézett:
- Nem sérültél meg? Jól vagy?- szemeiben aggodalom és érdeklődés csillant.
- Igen- végigmértem izmos felsőtestét és szálfa termetét, és hatalmasat nyeltem, mint a macska, mikor egy tál tejet tesznek elé, és már ugrásra kész, hogy mindet belefetyelje.
A srácot nem elégítette ki a válaszom. Megállt mellettem és nem törődve James rosszalló pillantásával, felsegített engem a földről.
- Ne haragudj, de…- hirtelen elhallgatott, rám meredt, majd témát váltott.- Nem fogod elhinni, amit mondok,- halkabban beszélt, közben James felé sandított.- Céltalanul motoroztam ebben a városban. Nem is értem, miért jöttem ide, de valami azt súgta, hogy ide kell jönnöm, mert itt megtalálom azt a lányt, akit keresek.
Elhallgatott. Várta, hogyan reagálok, de én csak egy szót tudtam kinyögni:
- Igazán?
- Igen, igen- már álltunk, de még mindig szorosan tartott a karjával.
- És?
- És azt hiszem, megtaláltam - suttogta.
Nem értettem, miről beszél, de ahogy a szemébe néztem, azt éreztem, hogy láttam már valahol, hogy ismerem ezt a srácot, hogy ő az, akire én is vártam.
- Gyere!- megfogta a kezem, és a motorjához vezetett.
- Rebecca!- az álomszerű jelenetből James hangja szakított ki.- Bocs, de nem kísérnél haza, tudod…- újra elővette halálosan beteg tekintetét.
Utálom őt, de nem hagyhatom itt az út közepén. A motoros srácra néztem, aki türelmesen várta, hogy kit választok.
- Bocs, öreg- szólt át a vállam felett James,- de nagyon vacakul érzem magam és Rebecca megígérte, hogy…
- Rebeccá- nak hívnak?- kérdezte a fiú.
- Igen, de inkább szólíts Beccá- nak, az nem olyan hivatalos.
- Oké, én Sam vagyok, Sam Hughes.
- Szóval…- Jamest szokás szerint nem lehetett lerázni.- Majd találkoztok Grapes- ék bárjában- javasolta, és megmutatta Sam- nek a helyes irányt.- Arra van.
- Oké, ott várlak- bólintott Sam, de nem mozdult mindaddig, míg be nem léptünk James- ék házába.
- Mehetek?- türelmetlenkedtem.
- Várj még- nyavalygott James.- Kísérj fel az emeletre!
Felkísértem, lefektettem, betakartam, főztem neki teát, vittem neki szendvicset, felolvastam neki egy mesét… na jó azt nem, de besötétedett, mire James végre elengedett.
Sam már nem várt az úton, és az idő annyira elszaladt, hogy nem is mehettem a bárba. Haza kellett mennem, mielőtt a szüleim felfordítják értem a várost.
Vacakul végződött a nap, de a remény, hogy holnap találkozhatok Sammel átlendített az elkeseredésen, és mézédes álomba ringatott.

Reggel ahogy felébredettem, első dolgom volt, hogy az ablakhoz rohantam. Gőzöm sincs, mire számítottam! Nem történt semmi fantasztikus, semmi észveszejtő, semmi új. Csak az, ami szokott. James a postaláda mellett ácsorgott, mint mindig.
Úgy kullogtam a suliba, mint akit fejbe csaptak. Nem érdekelt James előadása a térhajtóműről, se Eve matek doga miatti cidrizése, még a rajziskolából érkező levél se hozott lázba, pedig hetek óta vártam rá. Egy pillanatig érdekesnek találtam, miért akar kerülő úton menni James a suliba, de ezen is hamar túltettem magam.
Egyetlen dolgon járt csak az agyam: mit akartam ma csinálni. De bárhogy is törtem fejem, semmi nem jutott eszembe.
Az egész napot kábán töltöttem, és csak az villanyozott fel, hogy hamarabb végeztem, így lerázhattam James- t. Legalábbis ezt hittem mindaddig, amíg ki nem léptem a suliból. A szörnyeteg a bejáratnál várt rám magába roskadva.
- Rebecca, megkérhetlek arra, hogy hazakísérj! Borzalmasan érzem magam.
Legszívesebben agyonütöttem volna az első kezembe akadó tárggyal, de csak ökölbe szorítottam a kezemet, és fogaim között szűrtem ki a szavakat:
- Oké.
James valószínűleg nagyon beteg lehetett, mert egész úton meg se szólalt. Ahogy belém karolt, éreztem, hogy megfeszült a teste. Talán nagy fájdalmai lehettek, bár inkább idegesnek tűnt. Nem mertem firtatni az állapotát, mert csak azt vártam, hogy minél előbb megszabaduljak tőle.
Az utcánkba fordulva új ötlettel jött elő:
- Menjünk át a túloldalra!
- Miért? Itt van a házatok!- remélem, nem ezt az ócska trükköt akarja bevetni, hogy meghosszabbítsa együttlétünket.
- Csak menjünk át- erősködött, és válaszomat meg se várva lelépett az úttestre.
Dühösen követtem, mikor őrültes sebességgel egy motort tűnt elő a semmiből. Ahogy elszáguldott mellettünk, egy pillanatra szőke fürtök villantak a motoros sisakja alól. A motor zajtól halálra vált Mrs Taylor kandúrja, és meggondolatlanul az úttestre vetette magát.
Ebben a pillanatban fordult be egy Ford az utcába. A sofőr valószínűleg későn vette észre a macskát, váratlanul félrekapta a kormányt, de már nem tudta felmérni a helyzetet. Nem vette észre, hogy James és én épp ott álltunk, ahova az autó csikorogva kifordult. Egy hajszál választotta el tőlem a jármű fémes hideg vázát, James azonban nem volt ilyen szerencsés. A Ford hatalmas csattanással feldobta a fiú testét a levegőbe, majd továbbszáguldva feldöntötte Mr Calabro szemetesét. A szemét mindent elborított, de ez nem érdekelt senkit. Mr Morgenstein zaklatottan ugrott ki a Fordból, egyenesen James mozdulatlan testéhez rohant.
Mr Calabro kiszaladt házából, és ő is James- hez ment. Csak én bámultam dermedten, ahogy James feje körül egy hatalmas vörös folt borította el az aszfaltot.
- Jól van? - szipogtam halkan.
- Meghalt- felelte Mr Morgenstein.
- És te? Jól vagy?- Mr Calabro fürkészve vizsgálta arcomat.
- Hát…én…- dadogtam összefüggéstelenül.

Nem emlékszem, hogy jutottam haza, hogy tettem meg azt a néhány lépést a házunkig. Arra se emlékszem, mi történt az elkövetkező hétben.
Nem szerettem James- t, a halála mégis nagyon megrázott. Alig néhány méterre voltam az eseményektől. Azt hiszem, örökre belém ívódott minden egyes pillanata annak a napnak.
De túl kellett tennem magam a megrázkódtatáson, és egy hét gyötrődés után úgy döntöttem, ideje kimozdulnom a kuckómból.
Hátizsákomat a vállamra vetve leszegett fejjel léptem ki az ajtón. Furcsa hiányérzett vett rajtam erőt. Nem várta bejáratnál James. Az érzés azonban egy pillanat alatt elszállt, mikor meghallottam James anyjának, Mrs Newmannek a hangját.
- Rebecca! – a házuk bejárati ajtajából integetett nekem.- Gyere ide!
Istenem, remélem, nem kéri számon azt, ami a fiával történt!
Lelkiismeret-furdalás gyötört James halála miatt, pedig apával már ezerszer átrágtuk magunkat a történteken, és ezerszer megbeszéltük, hogy én nem tehetek semmiről. James akart átmenni az úton. Különben is, ki tudhatta, hogy jönni fog egy motoros, hogy megijed a macska, és hogy épp akkor érkezik Mr Morgenstein, mikor az a dög az útra veti magát.
Mrs Newman arcán fanyar mosoly tűnt fel. Valamit szorongatott a kezében. A hangja olyan halk volt, hogy alig értettem, mit mondott:
- Ezt James szobájában találtam. Azt hiszem, a tied.
Egyszerű bordó, bőrkötéses könyvet nyújtott át. Tiltakozni akartam, hogy nem ismerem a könyvet, mikor megláttam rajta valami érdekeset. A jobbalsó sarkába alig látható betűkkel a nevem volt írva.
Megrökönyödve fogtam meg a könyvet, és mire bármit mondhattam volna, Mrs Newman bár becsukta az ajtót. Végigsimítottam a borítót. A kíváncsiság erősebb volt, mint az őszinteség. Kinyitottam a könyvet, és elkezdtem olvasni James gyöngybetűs írását:

„Korszakalkotó felfedezést tettem, miközben a térhajtómű megalkotásán fáradoztam. Létrehoztam egy gépet, mellyel utazhatok az időben. Igaz, ennek az utazásnak van még néhány korlátja. Egyrészt az, hogy mindössze egyetlen napot tudok visszamenni az időben, másrészt pedig nemcsak én, hanem mindenki más, talán az egész Föld visszaugrik a múltba. Csak egy apró kamrát tudtam készíteni, amire nem hat az ugrás. Ebbe a széfbe teszem be esténként a naplómat, amibe felírom az eseményeket, és amit az időugrás után el tudok olvasni. Így ha nem is emlékszem semmire a múlt azon részéből, amit az ugrással kitörlök, a napló tanú lesz helyettem is. Minden ugrást úgy állítottam be, hogy éjszakára essen, így az embereknek nem tűnik fel a változás. Ha valamit észre is vesznek, csak azt gondolják, a képzeletük játszott velük.
A kis hibák ellenére is forradalmi áttörés ez a felfedezés. Egyelőre nem mutatom be senkinek találmányomat, még tovább kell fejlesztenem. Ebben a könyvben lejegyzem azonban megfigyeléseimet, mert sajnos a visszatérés teljes memóriavesztés okoz, nemcsak a környezetemben, hanem nálam is. Nem más ez a könyv, mint üzenet saját magamnak. Értesítés arról, hogy mit tegyek, vagy ne tegyek, ha el akarok kerülni bizonyos eseményeket.”

A hosszú bevezető elolvasása után becsuktam a könyvet, és újra a borítót tanulmányoztam.
Miért írta rá az én nevemet? Mi közöm nekem ehhez az egész időgépes marhasághoz?
A válasz azonban a könyvben rejtőzködött, ezért folytatnom kellett az olvasást.
A bevezetésen átlapozva egy furcsa, naplószerű részhez érkeztem.
Napló volt, mert az időpontok szabályosan feltűntetve sorakoztak az oldalakon.
Furcsa volt, mert többször is ugyanaz a nap ismétlődött, mintha James újra és újra leírta volna ugyanannak a nap történetét.
A kíváncsiság újra győzedelmeskedett, és belemerültem a naplóba.

„Május 5, kedd
Ma reggel a Juharfa utcai saroknál egy Harley Davidsonos srác állt. Majd felfalta a szemével Rebeccát. Ráadásul Rebecca is viszonozta pillantását. De még hogy! James, kerüld el azt a sarkot és vigyázz a motorossal!”

Micsoda? Újra és újra elolvastam a szavakat, de akárhogy néztem is, ezt a mondatot James írta saját magának. Ezért akart tehát másik úton menni a suliba. Nem akarta, hogy összeakadjak azzal a sráccal, aki… nem is tudom, kiről van szó. Miféle Harley Davidson?
Összezavarodva folytattam az olvasást:

„Május 5, kedd
A motoros hapsi Grapes- ék bárjában megpróbált kapcsolatba kerülni Rebeccá- val. Úristen, Rebecca! Miért ezek a tuskó-bunkó izompacsirták jönnek be Neked? Miért nem veszed észre, ki azt, aki Téged őszintén, és mindenkinél jobban szeret? James menj Rebecca elé a sulihoz! Hazudd azt, hogy rosszul vagy és várd a kapuban, nehogy elmenjen a bárba!”

A sorok elemi erővel hatottak rám. Elejtettem a könyvet, ami hatalmas csattanással landolt a földön. Olyan volt, mintha James a síron túlról beszélt volna hozzám. Persze, sejtettem, hogy tetszem neki, de hogy képes lett volna elkövetni bármit, csakhogy elválasszon egy másik sráctól, ez hihetetlennek tűnt.

„Május 5, kedd
A motoros suli után az utcánkban száguldozott, és majdnem elütötte Rebeccá-t, persze ez csak ürügy volt arra, hogy megismerkedjenek. James, hazafelé menj át a túloldalra, hogy távolabb kerüljön a motoros Rebeccá- tól!”

Hihetetlen volt, de igaz. James minden ténykedése azt szolgálta, hogy ne tudjak megismerkedni azzal a sráccal.
Döbbenten meredtem a lapokra, mikor valaki megállt mellettem. Felemeltem a fejem. Egy ismerős csillogós szempár nézett rám.
- Szia! Ne haragudj, hogy így ismeretlenül leszólítalak, de... nem találkoztunk már valahol? – kérdezte.
- Hát nem tudom- esetlenkedtem, de ő kellőképpen talpraesett és lerázhatatlan volt, még a bénázásom se riasztotta el:
- Biztos, sokan jöttek már evvel a szöveggel, és most azt hiszed, én is csak egy vagyok azok közül, akik hülyíteni akarnak, de én… én már láttalak valahol, és abban is biztos vagyok, hogy már akkor is meg akartam veled ismerkedni, vagy lehet, hogy meg is tettem, nem tudom… pontosabban nem emlékszem, de nem azért, mert egy elfelejteni való csaj vagy! Szó sincs róla! Épp ellenkezőleg! Te vagy a legemlékezetesebb lány, akit valaha láttam. Ja, és engem Sam Highes- nak hívnak, és tuti nem hiszed el, de azt hiszem, téged pedig Beccá- nak.
- De elhiszem, hogy tudod a nevem.
Furcsa vallomása bátorságot öntött belém.
- Meg fogsz lepődni- folytattam,- de azt hiszem, már találkoztunk, csak egyikünk se emlékszik rá.
- Tessék?- ráncolta a homlokát.
- Ha érdekel, elmesélem.
- Persze, hogy érdekel, - szaladt fülig a szája.- Van kedved meginni egy kávét?
- Oké, és közben elmesélek mindent!- magamhoz szorítottam James naplóját, és elégedetten indultam Sam mellett Grapes- ék bárja felé.

8 megjegyzés:

  1. WOW, hát ez nagyon jó. Ahhoz képest, hogy nincsen ötleted:) Mi van akkor, amikor van?
    Nagyon jó a történet, a stílus, minden. Tetszik, hogy a tudomány keveredik bele a történetbe. Jó, szuper, fantasztikus:)

    VálaszTörlés
  2. Köszi:)
    Most barátnőim kérésére sci-fit kellett írnom

    VálaszTörlés
  3. Szia! Őszinte leszek... Én csalódtam a végében! Persze csak azért, mert javíthatatlanul happy end párti vagyok, és nekem így nem volt az... Azt vártam, hogy ezúttal Becca hagy üzenetet és használja az "időgépet", hogy megmentse James-t... Még ha nem is szerelemből... :-(
    De persze nem lehet mindig mindenkinek a kedvére tenni! :-)
    Viszont egy biztos: nem semmi képzelőerőd van! :-D

    VálaszTörlés
  4. Kedves Diara!
    Őszinte leszek, eszembe se volt megmenteni James-t.
    Ha kitérő választ akarok tenni, akkor pedig azt mondom, James- en kívül senki se tudta használni az időgépet. Amúgy ő se volt teljesen korrekt, mert el akarta választani azokat, akiket egymásnak teremtett a sort.
    Na ez volt belemagyarázás.
    Egyébként mindkettőtöknek köszi, hogy írtatok!:)

    VálaszTörlés
  5. Nekem ez így tetszik, ahogy van. James nem volt szimpatikus nekem. Amúgy meg azt szokták mondani, hogy, aki a tűzzel játszik, megégeti magát. James megégette. A két fiatal pedig egymásra talált.

    VálaszTörlés
  6. Értem én... Abszolút világos volt a végkifejlet, és teljesen igazatok van! Csak nekem volt hiányérzetem mégis... :-) De ez az én egyéni szoc. problémám :-D

    VálaszTörlés
  7. A National Geographic-en láttam egy adást a térhajtóműről, onnan jutott eszembe ez az ötlet. Amikor James-t megalkottam, azokra a hapsikra gondoltam, akik ragadtak rám, mint a csiriz, de én undorodtam tőlük. Egyébként meg kellett halnia, mert másképp nem lehetett volna befejezni a novellát.
    Nem számítottam rá, hogy ilyen "vitát" indít el, de örülök neki. Ezek szerint a lehtőség Titeket is elgondolkoztat.

    VálaszTörlés
  8. Igen, érdekes az alaptörténet. Én is elgondolkodtam már rajta, hogy mi lenne ha lenne gy időgépem, de úgy vagyok vele, hogy több gondot csinálna mint hasznot. Például volt, hogy egy rossz dologból, később valami jó sült ki. Ha viszont eltöröltem volna a rosszat, nem lett volna a jó:)

    VálaszTörlés