Álomkép

- Ki ez?
Miután válaszra se méltattam, Bess elvette tőlem a lapot, amire rajzolgattam. Alaposan megvizsgálta firkálmányomat.
- Ki ez?- ismételte a kérdést, ami csak másodjára jutott el tudatomig.
- Hát… izé…
Bess a legjobb barátnőm, de az igazságot neki se mertem elmondani. Nem akartam, hogy totál idiótának nézzen.
- Egy fiú- vágtam rá.
- Haha. Nagyon vicces vagy- úgy tett, mintha nevetne, de kétségtelenül gúnyolódott.- Látom, hogy egy fiú. Keskeny, ívelt száj. Csontos markáns arc. Vesébe látó, ugyanakkor álmodozó szemek. Igen, határozottan egy fiút ábrázoltál, de azt kérdeztem, konkrétan ki ez.
- Egy fiú.
- Egy fiú valamelyik csoportodból? Matekról? Vagy bioszról? Egy fiú a focicsapatból? Bár ez nem valószínű, mert akkor ismerném - húzta el a száját.- Egy fiú a kávézóból? Egy fiú az utcátokból? A városból? A megyéből?
Végtelenségig folytatta volna a felsorolást, ha le nem állítom:
- Egy fiú az álmaimból.
- Ó… az álmaidból! Nem semmi!
Már meg is bántam, hogy elárultam neki titkomat, most hallgathatom véget nem érő élcelődését. Szerencsére félreértette válaszomat, és önmaga adott olyan elfogadható magyarázatot, amivel sikerült elkerülnöm, hogy hülyének nézzen:
- Szóval ilyennek képzeled el álmaid hapsiját?
- Igen- feleltem.
Nem mondhattam el neki, hogy ez a fiú nem egyszerűen a képzeletem műve, hanem sokkal több, sokkal valóságosabb annál.
Ő álmaim főszereplője minden éjjel.

Hónapokkal ezelőtt kezdődött. Akkor még reggelente visszacsillant a napfény a vastag hótakaróról. Egy éjjel az álmodtam, hogy a házunk mögötti erdőben sétálok, mikor ő kilépett az egyik fa mögül. Meg kellett volna ijednem, hiszen teljesen váratlanul ért érkezése, de ahogy meglátott engem, édes mosoly terült el az arcán. Szőke hajtincseivel pajkosan játszadozott a friss téli szellő, ő azonban nem foglalkozott mással, csak velem. Megállt előttem, és megszólított:
- Örülök, hogy végre megtaláltalak, Chiara. Én Damon vagyok. Már mindenütt kerestelek.
- Igazán?- kérdezte álombeli önmagam.
- Igen. Egész életemben utánad vágyakoztam - mondta.
Azóta minden reggel arra várok, hogy lemenjen a nap, hogy végre lefekhessek, és álmomban újra és újra együtt lehessünk.
Egyetlen éjjel se hagyott még engem cserben, pedig a hó helyét virágos tarka rét vette át, a kopár fák is felöltötték díszes nyári ruhájukat.
- Kár- Bess hangja zökkentett ki az álmodozásból.
- Mi?
- Hogy csak álomkép. Tök jó hapsi, nem? - nyalta meg a szája szélét.
- De- biccentettem.
Bess fején találta a szöget. Bár még mindig lelkesen hunytam le a szemem esténként, az utóbbi hetekben új érzés uralkodott el rajtam. A vágy, hogy valóban a karjában tarthasson Damon, annyira elhatalmasodott rajtam, hogy képtelen voltam reggelenként felkelni. Ezen a héten is már kétszer elkéstem, pedig hol van még a hétvége.
- Sokkal jobban tennéd, ha a hús- vér pasikkal foglalkoznál, ahelyett, hogy holmi álomképekkel kínzod magad- Bess visszanyújtotta a rajzot.
Kikaptam a kezéből, és a táskába gyűrtem a többi húsz rajz közé, amit Damon- ról készítettem.
- Kire gondolsz?- tetettem a tudatlant.
- Ugyan már, ne viccelj!
Végszóra érkezett Peter Hulk. Mintha csak tudta volna, hogy Bess előkészítette számára a terepet, és így belépője tökéletes lesz:
- Sziasztok!
Köszönésfélét dünnyögtem, Bess pedig vidáman kuncogni kezdett.
- Láttad az új filmet?- kérdezte Peter.
- Nem- feleltem.- Melyiket?
- Azt a vámpírosat.
- Nem szeretem a vámpíros filmeket, túl véresek és rémületesek.
- Á, ez teljesen más. Mindenki azt mondja, hogy klassz.
- Klassz? Hogy lehetne klassz egy vámpíros film, ha az embernek felfordul közben a gyomra?
- Ez nem olyan.
Peter egy pillanatra elhallgatott, és Bess felé sandított. Bess szerencsére kikapcsolta rádió- adóvevőjét, így nem fogta Peter „koppj-már-le” jeleit, és kíváncsian hallgatta, hova akar kilyukadni a srác.
- Hát milyen?- kérdeztem.
- Romantikus.
- Romantikus? Már hogy lehetne romantikus egy vámpírfilm? ! Nincs abban semmi romantikus, hogy egy pióca az utolsó csepp vért is kiszippantja egy ártatlan emberből- csattantam rá.
- Szóval…- Peter idegesen egyik lábáról a másikra állt,- én csak azt akartam kérdezni, hogy van-e kedved eljönni… már mint velem… kettesben- újra Bess- re pislantott, aki felhúzta a szemöldökét.
- Nem, ne haragudj, más dolgom van - nyögdicséltem.
- Még nem is mondtam, hogy mikor. Választhatsz időpontot, amikor neked jó- szabadkozott Peter.
- Nem, nem, kösz. Nem szeretem a vámpírfilmeket, akkor se, ha romantikusak.
- Akkor… akkor valami mást, valami komolyat?- Peter nem adta fel.
- Nem, most nem jó.
- Holnap?
- Nem.
- Hétvégén?
- Nem.
Kezdtem dühös lenni. Nem igaz, hogy nem veszi észre, hogy soha sehova nem akarok vele menni. Miért hoz ilyen kínos helyzetbe?
- Jó- hajtotta le végül a fejét,- akkor majd szólj, ha ráérsz- ezzel elódalgott.
Na azt várhatod, hogy szóljak! Még mit nem? !
- Mi frász bajod van Peter- rel?- förmedt rám az eddig csendben hallgatózó Bess.
- Semmi.
- Semmi, persze. Épp most mondtam, hogy igazi pasival kezdj, és ne holmi képregény hőssel!
- Damon nem képregényhős!
- Damon! Úristen, Chiara, nézz már magadra! Már nevet is adtál neki!
Nem árulhattam el, hogy nem én neveztem el Damon- t, hanem valóban ez a neve. Némán álltam Bess szidalmait.
- Meg fogsz őrülni, ha nem hagyod abba ezt a képzelgést! Nézd meg alaposan Peter- t! Nagyon helyes hapsi!
Már jó néhányszor megnéztem alaposan, és nekem egyáltalán nem jött be. Szúrós zöld szeme inkább illett volna egy állat pofájára, mint egy ember arcára. Szögletes feje, lobogó fekete bozontja, zömök, izmos teste egy farkasra emlékeztetett. A mozgása pedig… úgy ólálkodott, mint egy vadászó ragadozó. A legváratlanabb helyeken és időkben tűnt fel, és evvel nem egyszer frászt hozott rá.
- Nekem nem tetszik. Legyen a tied!- jelentettem ki.
- Ja, enyém- vicsorgott Bess- csak az a gond, hogy terád bukik, nem rám.
Bess mérgesen felkapta a táskáját, és elviharzott. Ismét egyedül tehettem meg a hazáig vezető utat. Igaz, volt autóm, de mióta jó idő lett, gyalog jártam suliba és haza. Szerettem sétálni az erdőben. A fák susogása megnyugtatott, és mindig reménykedtem, hogy egyszer Damon valóban előlép valamelyikük mögül.
Ahogy ráléptem a házunkhoz vezető ösvényre, észrevettem, hogy Peter néhány méterrel mögöttem állt. Remélem, ma nem követ hazáig, mert újabban ez a szórakozása. Hátrapislantottam, még láttam a fák között ruhájának sötét színét. Mozdulatlanul meredt utánam. Elkaptam a tekintetem, nehogy azt higgye, a társaságára vágyom, és mellém szegődjön.
Szerencsére nem tette. Az út eseménytelenül telt. Elfoglaltam magam Damon- nal kapcsolatos gondolataimmal. Befordultam a házunkhoz vezető kavicsos útra, mikor szemem sarkából egy árnyékra lettem figyelmes. Odafordultam, és legnagyobb meglepetésemre egy zöld szempárral akadt össze a szemem. Hogy előzhetett meg Peter, mikor jóval lemaradt mögöttem, és ahogy jöttem, egy aprócska kis neszt se hallottam, hogy elsurrant volna mellettem?
A szívem hevesen kalimpálni kezdett. Gyorsabb fokozatra kapcsoltam. Néhány lépéssel bejutottam a házunkba. Magamra zártam az ajtót, és mikor biztonságban éreztem magam, fújtatva az ajtónak dőltem. Hát ennek soha nem lesz vége? Minden nap Peter üldözése elől kell menekülnöm?
Igaz, nem szólt hozzám egy szót se. Még csak meg se közelített, mindig betartotta a tízlépésnyi távolságot, mégis… szívbaj kerülgetett az állandó jelenlététől.

Éjjel megint Damon- nal álmodtam. Azt ígérte, hogy hamarosan találkozunk. Nem értettem, mit akar ezzel, hisz minden éjjel találkozunk.
Reggel körbekémleltem a ház körül. Nagy csalódásomra Peter az egyik fának támaszkodva a házunkat nézte.
Hát jó, gondoltam, akkor ma kihagyom a sétát, és mire megmoccant volna, elhúztam mellette az autóval.
Elégedetten fordultam be a sulihoz vezető aszfaltozott útra. Csak annyi időm volt, hogy végighallgassak egy számot a rádióban, máris a suli elé kanyarodtam. Elégedetten pattantam ki a kocsiból. Épp az ajtózárral babráltam, mikor egy ismerős hang szólított meg:
- Jó utad volt?
Peter egy farönkön ült. Hátrahőköltem, de gyorsan magyarázatot találtam arra, hogy érhetett ide ilyen gyorsan.
- Észre se vettem, hogy kocsival vagy.
- Mert nem azzal vagyok, csak így gyalogosan- nevetett.
A hideg futott végig a hátamon. A fáradtság legkisebb jelét se fedeztem fel rajta, még csak nem is lihegett, pedig ekkora távolságot csak úgy tehetett meg ilyen rövid idő alatt, ha lélekszakadva loholt.
- Még áll a meghívásom, ne feledd el!
- Nem felejtem el - mondtam.
A legjobbkor érkezett Bess, hogy megmentsen egy újabb kínos beszélgetéstől.
- Nagy újság van!- barátnőm fellelkesülve rángatott a bejárat felé.
- Ne húzz ennyire, elesek – én még mindig Peter hatása alatt álltam, nem tudtam felvenni Bess ritmusát.
- Ne nyavalyogj már! Ha meglátod, amiről beszélek, lepetézel, az tuti.
- Mi az?- álltam meg hirtelen.
Semmi kedvem nem volt ahhoz a meglepetéshez, amitől olyasmit tehetek, amire a biológia mai állása szerint képtelen vagyok. Röviden, nem akartam lepetézni.
- Hogy nevezted azt a srácot tegnap?- bökött Bess a táskámra.
Ezek szerint észrevette, hogy ott dugdosom a rajzokat.
- Damon- feleltem.
- Szóval Damon- Bess jelentőségteljesen rángatni kezdte a szemöldökét.
- Mi van vele, nyögd már ki!
- Hát csak annyi, hogy ez az izé… Damon itt van.
- Itt?- kerekedett el a szemem.- Hol?
- Itt a suliban- mutatott az épületre Bess.
- Hogy hogy itt van? Te láttad?
- Igen, evvel a két szemmel - ujjaival szemeibe bökött.
- És milyen?
- Olyan, mint a rajzaidon. Ugyanaz a szem, ugyanaz a száj, csak…
- Csak?
- Sokkal magasabb, mint gondoltam. Legalább két méter.
Csak most fogtam fel szavai értelmét, pontosabban egy kukkot se értettem. Persze napok óta arra vágyom, hogy az életben is találkozzak Damon- nal, de a szívem mélyén tudtam, hogy ez lehetetlen. Még az éjszakai ígérete, hogy hamarosan találkozunk, se billentett ki a lelki egyensúlyomból. Nem vagyok gyogyós, tisztában vagyok avval, hogy Damon csak az álmaimban létezik, nem lehet itt.
- Szóval akkor hajlandó vagy bejönni?- türelmetlenkedett Bess.
- Hol van?
Hirtelen kilőttem, mint az elszabadult lufi. Bess alig tudott lépést tartani velem.
- Az előbb a tornateremben volt- lihegte.
Öles léptekkel a tornaterem felé vettem az irányt.
Az óra még nem kezdődött el, de már sokan lődörögtek a teremben. Egyesek bemelegítettek, mások álmosan pihentek a nézőtéren. Egy kisebb lánycsapat viszont izgatottan csevegett a sarokban. Körbenéztem, de sehol se láttam Damon- t. Kérdőn Bess- hez fordultam, aki megrántotta a vállát, majd megkérdezte az egyik lányt:
- Suzie, nem láttatok itt egy új srácot, szőke haj, álmodozó szemek…
- Angyal arc?- kérdezett vissza Suzie.
- Az az – Bess elégedetten bólintott, majd rám kacsintott.
- Az előbb ment ki, biztos elkerültétek- intett az ajtó felé Suzie.
- Nem tudod, hova ment?
- Keresett valakit.
- Kit?- szóltam közbe.
- Csak annyit mondott, egy lányt. Gőzöm sincs, ki az, de baromi szerencsés csaj. Álom az a hapsi!
- De még mennyire- vihogott Bess,- igaz, Chiara?
Nem válaszoltam, de egyre izgatottabb lettem. Lehetséges, hogy itt van Damon, az én Damon- om?
Nem vártam meg Bess-t, kirohantam a folyosóra. A hömpölygő tömegben azonban teljesen reménytelennek tűnt, hogy megtaláljam őt. Már, ha egyáltalán ő az.
Izgatottan szaladtam teremről teremre. Mindenhova bekukkantottam, mindenkit kifaggattam.
- Nem láttatok egy új srácot?
- Arra a magas gyönyörűségre gondolsz?- kérdezte Brenda Grapes a töri teremben.
- Igen.
- Most ment el, pedig kitettem a lelkem ide a padra- mutatott maga elé,- de valami csajt keres.
Továbbkutattam:
- Volt itt egy helyes srác?- kiáltottam be a matekterembe.
- Egy? Van itt több is- jelentette ki Scott Camp.- Hogy ne menjünk messzire, itt vagyok például én - ezzel kidüllesztette izmos mellkasát, de engem egyáltalán nem hozott lázba.
- Nem, egy új srácra gondoltam.
- Neked még én is új vagyok, szivi - csücsörített Scott, mire hányingerrel küzdve átmentem a szomszéd terembe.
Perceken belül kiderült, hogy az új srác minden teremben megfordult már, épp csak egy lépéssel vagyok lemaradva mögötte. De ez a lépés egyelőre elválasztott tőle.
Végül reményt veszve visszamentem a tornaterembe.
- Hogy hívják?- kérdeztem Suzie- t.
- A srácot, aki itt volt?
- Igen.
- David, Damien, nem Damon.
Nemcsak Bess szája maradt tátva, én is le tudtam volna nyelni egy egész focicsapatot.
- Nem semmi- szólalt meg végül Bess.- Gyerünk, kerítsük elő!
De nem volt rá szükség. Ahogy megpördültünk, mintha egy falba ütköztünk volna, neki mentünk valaminek, illetve valakinek. Egy magas fiú állt előttünk tetőtől talpig feketében. A nagy sötétségben szinte világított szőke haja, amit lágyan borzolt a kintről beáramló huzat.
- Damon, megtaláltad, akit kerestél?
Suzie reménykedve tapadt a fiúra, hátha meggondolta magát, és megelégszik vele. De tévedett. Damon úgy állt, mint a szálfa, le nem vette rólam a szemét. Azt a szemet, amit már hónapok óta nagyon jól ismertem, amiben már ezerszer elmerültem. Nem vártam hát hiába, nem reménykedtem hát hiába, álmaim lovagja itt áll előttem hús-vér testben!
- Ó, Chiara, végre! Már mindenütt kerestelek!
Damon hangja úgy csengett, mintha ezer harangot kongattak volna meg egyszerre. Lábaimból kifutott az erő, de már nem is volt rájuk szükségem, Damon elkapott, átölelt, és szorosan tartott a karjaiban.
- Nem semmi- szólt Bess.
- Ó- mondta csalódottan Suzie, és visszakullogott a lánycsapathoz, akik majd felnyársaltak engem irigy tekintetükkel.
- Őt kereste, ezt a kis senkit?- sziszegte a szurkolócsapat kapitánya, Helen a többieknek, mire mindannyian elégedetlenül sóhajtoztak.
Engem azonban nem érdekelt senki és semmi, csak Damon. Gyönyörű szemei ékkövekként csillogtak. Szája résnyire nyitódva kereste a szavakat.
- Te… te valóságos vagy?- kérdeztem tátott szájjal.
- Már hogy ne lennék az?- felelte nevetve.
- De… de hogyan – hebegtem megdöbbenve.
Összeszedtem magam, egy lépést hátráltam, de csak azért, hogy alaposan szemügyre vehessem őt. Hitetlenkedve méregettük egymást. A meglepetéstől meg se tudtam nyikkanni.
- Gyere, sétáljunk egyet- javasolta.
Olyat tettem, amit még életemben soha, ellógtam a suliból.
Szótlanul átmentünk a sulival szemközti büfébe. Órákon keresztül csak beszélgettünk és beszélgettünk Damon- nal. Kiderült, hogy ő is hónapok óta velem álmodik, és már mindent követ megmozgatott, hogy megtaláljon.
- De honnan tudtad, hogy ebben a városban élek?- firtattam, miután megtudtam, hogy majdnem kétezer mérföldre lakik Spring Falls- tól.
- Figyeltem minden egyes kis részletre álmaimban, és az egyikben megemlítetted Spring Falls nevét. Szerencsére csak egyetlen város hívnak így az Államokban, különben nagyon nagy bajban lettem volna – mosoly suhant át az arcán.
- És engem hogy találtál meg?- faggattam tovább.
- Chiara, ez egy kis város. Azt hiszem, te vagy az egyetlen Chiara a környéken. Elég volt a nyilvántartóba bemenni, és érdeklődni. Először otthon kerestelek, de az édesanyád azt mondta, már elmentél a suliba. Azután idejöttem- intett a suli felé.
- Azt hittem, csak a képzeletem szüleménye vagy- mondtam.
- Nem, egyáltalán nem. Én első perctől kezdve tudtam, hogy te létezel, és hogy egy nap megtalállak. És látod, most itt vagyok veled.
Két kezébe kulcsolta kezemet. Olyan melegség futott rajtam végig, amit még soha nem éreztem álmomban. Valóságos volt, épp úgy, mint a fák az ösvény mellett, vagy a nap az égbolton. Nem, sokkal valóságosabb, hiszen nemcsak a meleget éreztem, amit hozott, hanem keze lágyságát is.
- Ezerszer gyönyörűbb vagy, mint álmaimban suttogta.
Félrefordított fejjel sejtelmesen mosolygott. Fülig elpirultam, de nem mertem elárulni neki, hogy ő is sokkal vonzóbb, mint képzeltem.
Úgy elmélyedtünk egymás tekintetében, hogy észre se vettük, valaki már jó ideje asztalunk mellett ácsorgott.
- Szia, Chiara. Ma nem mész suliba?
Felemeltem fejem. Peter karba font kézzel állt fölöttem.
- Nem, ma kihagyom.
A kérdést ugyan nekem intézte, de nem rám figyelt. Összeszűkült szemmel méregette Damon- t, aki Peter láttán megdermedt. Keze bilincsként záródott a kezemre.
- Jaj- nyögtem fel akaratlanul.
- Bocsáss meg- Damon engedett a szorításon, majd szájához emelte kezemet, és lágy csókot lehelt rá. Ajkának érintése tűzként perzselte a kezem.
- Azért ha segítségre van szükséged, itt leszek - mondta Peter, és lehuppant a szomszédos asztalhoz.
- Menjünk haza- javasoltam, mert nem akartam Peter közelében lenni, mikor végre élvezhettem Damon társaságát.
Mire hazaértünk, anya már otthon volt. Ez a hátránya, ha egy szülő csak részmunkaidőben dolgozik. Reggel még otthon van, mikor elmegyek, és délután is otthon van, mikor hazaérek. Folyton otthon van, és ellenőriz, mintha egy dedós lennék, akit állandóan szemmel kell tartani.
Bemutattam Damon- t. Anya látszólag vidáman fogadta, de én észrevettem, hogy bizalmatlanul megrezdült, ahogy találkozott tekintete Damon- éval.
Bevetettük magunkat a szobámban, és a délután hátralevő részét azzal töltöttük, hogy minél többet megtudjunk egymásról.
Kiderült, hogy Damon a keleti part közelében lakik egy Spring Falls- hoz hasonló kisvárosban két bátyjával, három húgával, és szüleivel. Végzős, és a Columbia egyetemre készül, ahol filozófiát akar tanulni. A sok info, ami szereztem róla alaposan meglepett. Eddig sohasem gondoltam úgy Damon- ra, mint egy fiúra, akinek tesói vannak, és suliba jár. Ahogy leereszkedett a sötét a szobára, egyre valószínűtlenebbé vált az a sok igazság, amit megtudtam róla.
Damon eddig az én álombeli szerelmem volt, és ezt a misztikus képet most valósággá kellett formálnom. Megnyílt a kapu az álom és valóság közt, és ezen a kapun valódi hercegként nyomult be életembe Damon.
Szerencsére felfedeztem benne olyan vonásokat is, amiket részletesen megismertem az utóbbi hónapokban. Az áhítat, ami a szeméből áradt, miközben engem hallgatott, régi ismerősként köszöntött, és olyan elemi erővel hatott rám, amit álmomban sohasem tapasztaltam.
Amíg beszélgettünk, végighemperegtünk ágyamon, és fejemet belefúrtam izmos mellkasába. Igaz, hogy személyes dolgairól még csak most szereztem tudomást, de Damon- t, a férfit már úgy öleltem át, mintha ezerszer megtettem volna korábban. Elmosódott az álom és a valóság közti különbség. Azt éreztem, hogy valóban ez az ezredik alkalom, hogy így egymás mellett fekszünk az ágyamon, és hogy ilyen szorosan öleljük egymást.
Azonban minden jó véget ér egyszer, és ez a nap is a végéhez közeledett, ahogy a napkorong megközelítette a horizontot. Damon- nak el kellett mennie, mert arról szó se lehetett, hogy nálunk töltse az éjszakát. A szüleim enyhén szólva konzervatívak, de legalább nem faggatóztak, mikor Damon átment a Buntch motelba, ahol szobát vett ki. Megbeszéltük, hogy másnap megint lógok suliból, és hogy reggel találkozunk az erdőben.
Már alig vártam a másnapot. Lefekvés előtt még utolsó pillantást vetettem az erdőre, mikor megakadta a szemem egy sötét folton a fák között. A sötét folt mozdulatlan volt, de én biztos voltam benne, hogy egy élő emberhez tartozik. Leoltottam a villanyt a szobámban, hogy jobban láthassam.
Elakadt a lélegzetem, mikor rájöttem, kivel nézek farkasszemet.
Az egyik tölgyfa alatt Peter állt. Hanyagul nekitámaszkodott a fának, zsebre vágta a kezeit, és a házunkat fürkészte.
Dühösen magamra kaptam egy köntöst, és kirohantam a teraszra. Peter mozdulatlanul várt.
- Mi a fenét művelsz itt?- förmedtem rá.
- Vigyázok rád.
- Nem kell rám vigyáznod!- üvöltöttem.
- Dehogy is nem, Chiara, dehogy is nem- suttogta.
- De én nem akarom, hogy vigyázz rám! Hagyj békén!
- Nem tilthatod meg, hogy itt álljak, és figyeljek.
Kifogytam az érvekből. Pukkadozva visszamentem a szobámba. Megpróbáltam elaludni, de csak nehezen jött álom a szememre.

A beszűrődő nap első sugarainál pislogva tűnődtem éjjeli álmomon. Nem álmodtam semmit, vagy nagyon is sokat?
Igen, különleges álmom volt. Azt álmodtam, hogy Damon rám talált, és együtt töltöttük az egész napot.
Ó, persze, csak álom volt, nem valóság. Egy újabb álom.
Keserű szájjal mentem le reggelizni. Természetesen egy falatot se tudtam legyűrni a csalódottság miatt.
- Mi a baj, Chiara? Csak nem rosszat álmodtál?- simította anya végig a hajamat.
- Nem, dehogy. Nagyon is szép álmom volt- a hangom azonban egyáltalán nem volt meggyőző.
Anya kételkedve nézett rám:
- Ma is találkozol avval a fiúval?- kérdezte.
- Melyik fiúval?- pattant ki a szemem, és csak remélni mertem, hogy nem azt válaszolja, Peter- rel.
- Damon, ugye így hívják?
- Damon? Itt volt Damon? - hirtelen olyan éber lettem, mint a vadászó sas.
- Igen, kétszer is. Először reggel keresett téged, de már elmentél a suliba. Azután délután együtt jöttetek haza. Azt ne mondd, hogy nem emlékszel rá! - anya annyira meglepődött, hogy megállt kezében a villa, amivel épp arra készült, hogy kivégezzen egy szelet sonkát.
- Magas, szőke hajú?- tudakoltam.
- Igen, de mi van veled?- csodálkozva lecsapta villát, és evvel megkegyelmezett a sonkának.- Jól vagy, Chiara?
- Igen, igen, nagyon jól- nevettem, és a számba gyűrtem három adag kukoricapelyhet, amitől fulladozni kezdtem.
- Ne siess, még megfulladsz!- anya gyanakodva nézett rám.
Pillanatok alatt végeztem a reggelivel, és az öltözködéssel, és mire bármit mondhatott volna, már az ösvény felé loholtam.
Tehát mégse álmodtam Damon- t, még is csak itt volt, és ha ez így van, akkor vár rám, kint az erdőben, a fák között, ahol tegnap megbeszéltük.
Szemem sarkában egy árny tűnt elő, de nem törődtem vele. Csak egy vágyam volt, minél előbb kint lenni az erdőben, és Damon karjaiban csodálni a tavaszi erdő pompás színeit.
Fiatal szarvasként szökelltem a fák között. Az egyik kanyar után már messziről megláttam az ismerős fekete szerelés.
Damon kősziklaként állt egy kidőlt fa mellett. Karjait összefonta a mellkasán, szemei összeszűkülve meredtek a távolba. Engem várt. Ahogy megláttam, lefékeztem, nehogy észrevegye, mennyire loholtam. A férfiaknak mindig szükségük van egy kis távolságra, amit le kell küzdeniük, csak hogy megmaradjon a vadászösztönük.
- Helló! – mikor észrevett, tett néhány lépést felém.- Végre itt vagy.
- Régen vársz?
- Hát… ez a néhány óra semmit se számít azokhoz a hónapokhoz képest, amit azzal töltöttem, hogy rád találjak.
- Néhány óra?
- Már napfelkeltekor kijöttem, nem tudtam aludni- felelte.- Ma már nem álmodtam veled, és hiányoztál.
Kezével lassan megsimogatta az arcomat.
- Érdekes, ma már én se álmodtam veled.
- Nem volt rá szükség, hiszen egymásra találtunk.
Egy kérdés azonban még nem hagyott nyugodni.
- Te honnan tudtad, hogy valóban létezem, nem csak a képzeleted játszik veled?
Elgondolkozva a távolba nézett:
- Olyan valóságos voltál, szinte éreztem a bőröd selymességét, ahogy megérintettelek, a tested melegét, ahogy a közelemben voltál.
Minden egyes szava hallatán újabb és újabb virágok bimbóztak lelkem kertjében.
Közelebb hajolt hozzám, és ajkával megérintette a nyakamat.
- Még azt is hallottam, ahogy az ereidben áramlik a vér- súgta.
Magamhoz húztam testét, és szorosan átöleltem. Karjait körém fonta, és lágyan megcsókolta vállgödrömet. Apró sóhajt szakadt ki belőlem, mikor valami vakító fehér csillant meg a napfényben. Pupilláim összeszűkültek, majd a rémülettől teljesen kitágultak.
Szemfogai hatalmas fehér tőrökként meredtek előre. Csak néhány centiméter választotta el őket nyaki ütőeremtől.
Egy vámpír! Damon egy vámpír. A felismerés olyan erővel hasított belém, mintha fejbe vágtak volna.
El akartam lökni magamtól, de ő továbbra is szorosan tartott, nem engedett. Csapdába esett madárként verdestem, de nem volt menekvés. Sikoltani akartam, de a kétségbeesés elnyelte hangomat.
Felemelte a fejét, és mélyen a szemembe nézett:
- Hát nem erre vágytál mindig?
Hangja most is csábító volt, de szavai rémülettel töltöttek el.
Fejemben lázálom futott végig. Vérem még ereimben folyik, de néhány perc csupán, és száraz kóróként hullok majd alá.
Damon visszahajolt a bőrömhöz, hogy elvégezze, amiért jött, és elvágja életem fonalát.
Váratlanul megzörrent az egyik bokor a hátam mögött, majd csörtető vad léptei verték fel az erdő csendjét.
Damon- on volt a sor, hogy szemei elkerekedjenek. Újra felemelte a fejét:
- Ó, ne!
Próbáltam megfordulni, hogy lássam, ki az, aki idemerészkedett, hogy desszert lehessen, miután Damon jól belakmározott belőlem. A vámpír azonban erősen fogott, és mint egy élő pajzsot, maga elé tartott.
Meg se tudtam moccanni, tehetetlen bábként Damon foglya voltam. Hátam mögül állati hörgés hallatszott, mintha egy farkas morgott volna. Vámpírom egy pillanatig némán mögém meredt, majd hatalmasat lökött rajtam.
- Legyen a tied!- egyetlen szökkenéssel a szemközti fa alsó ágán termett.
Hátamat beütve elterültem a földön. Nyögve próbáltam feltápászkodni, mikor megéreztem, hogy valami fekete szőrös áll mellettem. Szemem sarkából a lény felé pillantottam.
Az óriási farkas csupán egy karnyújtásnyira volt tőlem. Hátán felállt a szőr, farkát és fülét lecsapva vicsorgott.
De nem rám. Damon- t nézte, miközben újabb lépést tett felém.
Nem tudtam, mi tegyek. Lehetőségeim jócskán leszűkültek. Vagy egy vámpír szívja ki a vérem, vagy egy farkas tép darabokra. Reszkettem az ijedtségtől.
Fejemet lassan körbefogatva felmértem a lehetséges menekülési útvonalakat. A farkas balomon állt. Kétségem se volt afelől, hogy ha csak egy lépést is távolodok tőle, egy szemvillanás alatt utolér, és leteper. A vámpír még mindig a szemközti fán guggolt, és engem vizslatott. Továbbra is foglya voltam, de már nem karja tartott maga mellett, hanem tekintete, és bár láthatóan félt a farkastól, mégse akart lemondani rólam. Rengeteg munkát fektetett abba, hogy hónapokon át álmaim segítségével a szívem közelébe jusson, és most nem akarta, hogy elvesszen befektetése.
A patthelyzetnek azonban véget kellett vetni, és mivel a két szörnyszülött nem mozdult, én szedtem össze minden bátorságomat. Először a földön araszoltam néhány lépést jobbra, hogy eltávolodjak a farkastól, de ő követett, és a vámpír is felém fordult.
Meg kellett próbálkoznom a lehetetlennel.
Talpra ugrottam, és bevetettem magam az erdő sűrűjébe.
A hátam mögött ágak reccsentek, futó és surranó hangok hallatszottak. Futás közben hátrapislantottam, mire végigterültem a földön.
A vámpír csak egy lépéssel volt lemaradva tőlem, de a farkas nem hagyott számára esélyt. Egy hatalmas ugrással rávetette magát Damon- ra, aki elterült a földön. A farkas már nyitotta a pofáját, hogy beleharapjon a nyakába, de a vámpír megpördült, és két kezével megragadta a farkas pofáját. Kezei belemélyedtek az állat szőrébe, amin vastag vörös csíkok jelezték, hogy a sérülés jóval komolyabb, mint amit egy ember okozhatott volna egy ilyen erős állaton. A farkas azonban nem hagyta magát. Teljes testsúlyával a vámpírra nehezedett, és a vámpír szörnyű szorítása ellenére is egyre közelebb került állkapcsa Damon arcához.
Nem vesztegethettem több időt, egyetlen reményem az volt, hogy bejutok a házunkba, és ott valahogy, gőzöm sincs hogy, megvédem magam.
Összeszedtem mindem erőmet, és újra futásnak eredtem.
Anya még mindig otthon volt. Épp kávét ivott, mikor beléptem az ebédlőbe. Megállt a kezében csésze:
- Mi történt?
- Semmi, semmi- magyarázkodtam - csak elestem.
További faggatózása elől a szobámba menekültem. Letéptem magamról a sáros ruhákat. Félóráig zuhanyoztam, mikor már bízni kezdtem abban, hogy Damon szagának utolsó foszlányát is sikerült eltűntetnem magamról. Tiszta ruhát vettem föl, a koszosakat pedig, mint valami undorító holmit, két ujjam közé csípve levittem a földszintre. A mocskos ruhákkal a kezembe léptem ki az udvarra. Egy percig se voltam hajlandó egy légtérben maradni a Damon által beszennyezett göncökkel. Egyetlen mozdulattal a kukába dobtam mindent, pólót, nadrágot, Damon- t, álmokat.
Keserűen indultam vissza a házba, mikor megakadt a szemem egy fekete folton. Megfordultam. Peter egy fenyő mellett állt. Lábai roskadoztak, arcán mindkét oldalon hatalmas sebekből vérzett.
-Jól vagy?- tettem fel a lehető leghülyébb kérdést, mert a vak is láthatta, hogy nagyon rossz bőrben van.
- Ne aggódj, gyorsan helyre jövök- felelte halkan.
Értetlenül néztem rajta végig. Majd az agyamban hirtelen világosság gyúlt. Mit mondhatnék neki? Köszönjem meg, hogy kitartott mellettem, és akkor is vigyázott rám, amikor én mindent elkövettem, hogy lerázzam?
- Ö… kérsz egy teát?- nyögtem végül.
- Igen, de csak olyat, amitől nem fogsz sületlenségeket álmodni- mosolyodott el.