Eredményhirdetés

A tegnap meghirdetett játék győztesei:


1. helyezett: Darawona 2 helyes válasszal

2. helyezett: Diara 1 helyes válasszal


Diarának külön köszönet jár a sok cím ötletért.
Puszi, lányok, és itt a vállveregetés!
(Sajna, csak ilyen hapsisat találtam.)

Játék!

Kedves Olvasók!
Egy játékot ajánlok Nektek.
Eddig három novellát tettem fel (írtam meg), és akik mindhármon átvergődték magukat, azoknak feltűnhetett, hogy három dolog összekapcsolja a novellákat.
Kitaláljátok, mi az a három motívum, ami mindegyik novellában előfordult, illetve a következő írásokban is megtalálható lesz?
Várom a megfejtéseket.
A helyes megfejtők értékes jutalomban, virtuális vállveregetésben részesülnek.

Képzelet

(Minden jó, ha a vége jó.= Mielőtt bármit mondasz vagy gondolsz, olvasd végig!)


- Szóval, hiába tudna valaki olyan hajtóművet létrehozni, ami fénysebességgel szelné át a teret, akkor is hihetetlen hosszú időbe telne eljutni egyik helyről a másikra. Gondolj csak bele, a legközelebbi csillag több mint négy fényévére van, vagyis fénysebességgel is röpke négy évet venne igénybe az út oda, és négyet vissza. És ez a legközelebbi objektum! A világűr pedig tele van csillagok és bolygók millióival, amelyek még ennél is messzebb vannak. Technikailag ugyan lehetséges, hogy megtegyünk egy húszezer fényéves űrutazást, de biológiailag lehetetlen. Másként kell áthidalni a tér-idő kontinuumot.
Miközben James lelkesen előadta szokásos reggeli csillagászati- fizikai kiselőadását, én azon töprengtem, hogy szabadulhatnék meg tőle.
Minden áldott reggel ugyanaz a szöveg Einsteinről, Hawkingról, meg mindenféle kimondhatatlan nevű ipséről. Már nagyon untam. Csak két utca, ennyire van a suli, csak ennyit kell kibírnom James társaságában. De két utca szörnyű hosszú, ha ezt a süketelést kell folyton hallgatni.
Bárcsak messzebb laknánk! Akkor járhatnák én is kocsival, mint minden normális, pontosabban szerencsés ember.
Nem, ez kevés! Ha James- ék akkor is szomszédaink lennének, vele kellene mennem, és már végig se merem gondolni, mi a rosszabb, ha ő vezetne, és közben elmélkedne, ahelyett, hogy az utat figyeli, vagy ha engem zavarna vezetés közben a szövegeivel?
Bárcsak ne lennének a szomszédaink!
Ugyan, amilyen mázlista vagyok, akkor is a kapuban várna reggelente, képes lenne hajnalban felkelni, csak hogy a bejártnál ő legyen az első ember, akivel összefutok.
Bárcsak ne lenne James apja az apám főnöke! Akkor tuti nem kellene minden reggel vele kajtatnom, nem kellene ilyen rohadt udvariasnak lennem vele szemben, sőt, simán lerázhatnám magamról.
Csak egy gond van. Túl sok a bárcsak.
- Becca, leveled jött- kiáltott Mr Wilson.
Dobogó szívvel vettem át a nagy kék borítékot.
Gondosan kiterveltem, hogy szabaduljak meg James- től a nyári szünetben. Jelentkeztem egy rajziskolába, ami potom ezer mérföldre van kis hazánktól. És most levelet küldtek nekem. Reszkető kezekkel bontottam ki a borítékot. Villámgyorsan átcikázott a szemem a sok töltelékszövegen, míg meg nem akadt a legfontosabb információn:
Felvettek! Örömömben legszívesebben ugrálni kezdtem volna, de magamba kellett fojtanom minden érzelmet, sőt, még csak nem is akartam szóba hozni a dolgot James előtt, nehogy oda is kövessen.
- Valami fontos?- kérdezte, egy pillanatra abbahagyva a csillagászati továbbképzést.
- Á, nem- legyintettem, miközben lüktető vérem majd szétrobbantotta a szívemet.
Két és fél hónap, tíz hét, hetven nap! És mind James- től távol.
- Érted, Rebecca?- James egy huszárvágással visszatért korábbi témájához.
- Nem- feleltem a saját kétségeimre, mert tényleg nem értettem, miért kell nekem is részt vennem az apa cégénél folyó össznépi talpnyalásban.
- Akkor elmondom még egyszer- tolta fel higgadtan a szemüvegét.
- De, de- helyesbítettem,- világos minden, csak… nézd, ott van Eve!
Végszóra érkezett Eve, aki a szokásos matek doga előtti nem-tudok-semmit-de-túl-kell-élnem hangulatban kezeit tördelve csatlakozott hozzánk a baloldali mellékutcából.
- És?- James értetlenül bámult Eve felé.
- Szia, Eve- próbáltam leszakadni ragadós útitársamról.
- Sziasztok- lihegte.
- Miért vagy ideges?- kérdeztem, miután felfedeztem Eve- n a kezdődő elmebaj minden jelét.
- Jól kell sikerülnie a matek dogámnak, tudod, a múltkor elszúrtam.
Ja igen. Volt néhány rossz napja, mikor Adam- mal egy kis mosolyszünetet iktattak be a kapcsolatukba.
- Hát, tanulni kell, kisasszony, nincs mese- szólt közbe James azzal az tudálékos kioktató stílusával, amitől legszívesebben beleöltem volna magam a Tyler- tóba.
Dorgálásával sikerült csírájában elfojtania kibontakozó beszélgetésünket. Beszólása után már egyikünknek se volt kedve megszólalni, kivéve persze őt:
- Szóval, hol is tartottunk? - nemcsak bunkó, de kitartó is volt.- Ja, igen, kozmológia!
- Te, mi az a kozmológia?- súgta Eve.
- Mit tudom én? !- sziszegtem.
- Hallottam, lányok!- háborodott fel James, de szerencsére nem volt alkalma újra leszúrni minket, mert Eve elfojtotta a kitörni készülő kritikát.
- Szerintem most halasszuk el az a kozmo izét, és gyorsítsunk! –javasolta.
Hálásan Eve- re néztem. Kitartás, még néhány lépés a suli, és akkor délutánig megszabadulhatok az okostojástól.
Gondolatban már a James- mentes délelőttöt tervezgettem, mikor a sarokhoz érve elakadt a lélegzetem.
- Hűha!- szakadt ki belőlem.
- Hát, igen- igazította kéretlen kísérőm újra a pótszemeit.- Harley Davidson, Sportster 1200 Forty-Eight modell, 1200 köbcentis. Nem semmi!
- Nem semmi- ismételtem sóhajtva, és Eve- re sandítottam, akkor sikertelenül próbált meg elfojtani egy mosolyt. Hát, legalább, mi csajok, tudjuk, mi a szép.
Természetesen egy morzsát se érdekelt engem a motor, annál inkább a gazdája. Épp a járgányt szerelte, de ahogy elmentünk mellette, meglátott, és felegyenesedett. Igaz, jó pár lépésnyire volt tőlem, de így is fel tudtam mérni, hogy legalább egy fejjel magasabb nálam. Izmai megfeszültek pólója alatt, ahogy mindkét kezével hosszú szőke hajába túrt. Arcán apró borosták jelezték, hogy idősebb nálam, de kisfiús arca és vibráló szeme biztatott, hogy az a kicsi, csak annyi, amennyire épp szükség van egy fiú és egy lány között. Testén izzadtságcseppek csillogtak, amitől még vonzóbb volt. Legszívesebben a puszta kezemmel töröltem volna le bőrét.
Éreztem, hogy fénysebességgel repülő űrhajó nélkül is sikerült áthidalnom a köztünk levő tér-idő kontinuumot.
Ez volt az a pillanat, mikor James észrevette, hogy nem a motort csodálom, így kötelességének érezte, hogy befejezze mondókáját:
- Tehát ott tartottam, hogy alternatív lehetőségek után kellett nézni, és a tudósok rájöttek, hogy a problémára remek megoldást kínál a térhajtómű.
- Jó a térhajtója, igaz?- kacsintott rám cinkosan Eve,
- Ja!
- Lányok, több komolyságot!- förmedt ránk a „professzor”, mire heves kacagásban törtünk ki a barna motoros nem kis örömére.
Mosolya láttán engem kenyérre lehetett volna kenni, James viszont úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban. A bájolgásnak a suliból kihallatszó csengőszó vetett véget. Egy utolsó gyors pillantást követően kelletlenül elváltam a motoros tünemény szemétől.

Hiába szenvedtem végig a sok órát, a matek dogát, Black tanárnő szurkálódását, suli után James már a kapuban téblábolt, és bár a fejem meghazudtolt egy sereg motollát, se a Harley Davidsont nem láttam, se a barna szempárt.
- Jó napod volt, Rebecca?
Megőrülök James hivatalos stílusától!
Ma még az eddigieknél is rosszabbul esett minden, ami vele kapcsolatos.
- Ja – fújtam egy nagyot, és egy hatalmas virtuális vattát tömtem a fülembe.
A trükk jól működött, mert egész úton egyetlen hangfoszlány se jutott el hozzám a dumagéptől.
A fülemet elzártam minden külső ingertől, a szemem viszont annál éberebb volt. Jobbra-balra cikázott, fürkészte a járda melletti fákat, bokrokat, házakat, de hiába. Nyoma se volt a motorosnak, és mikor hazaértünk, örültem, hogy végre lepasszolhatom a tudósjelöltet.
Délután azon morfondíroztam, hogy kimegyek sétálni az utcára, hátha összeakadok vágyaim netovábbjával, de az ablakból még időben észrevettem, hogy James az utcán szobrozott, ami elvette a kedvem mindenféle felfedezőúttól. Már csak az hiányzik, hogy evvel a piócával a hónom alatt akadjak össze a motorossal. Azt hinné, hogy együtt járok a pápaszemes főnökfiával.
Este azzal a reménnyel feküdtem le, hogy a motoros srác nemcsak átutazóban járt világ végi városkánkban, hanem tartósan tábort ver Spring Falls- ban.

Egy újabb unalmas nap és egy újabb szörnyű út a suliig James társaságában, ez várt rám ma is. Alighogy kiléptem az ajtón, és már bele is kezdett a mondókájába:
- Meséltem már neked azokról a lehetőségekről, amelyekkel át lehet hidalni a világűrben feszülő őrületes távolságokat?
- Igen- bólintottam, amivel próbáltam felhívni a figyelmét arra a tényre, hogy az utóbbi időben mintha túl sokat hozta volna szóba ezt a témát, de James félreértette a válaszomat, és hosszú eszmefuttatásba kezdett az űrutazásról.
Elővettem egy ősrégi trükkömet, és James helyett a madarakat hallgattam. Egy rigó trillázott az egyik fán, a szomszédos tetőről pedig válaszolt neki egy másik. Sokkal felemelőbb élmény volt, mint James süketelése. Álmodozásomból Mr Wilson hangja ébresztett fel:
- Becca, leveled jött- lefékezte biciklijét, és átadott egy kék borítékot.
Türelmetlenül szorongattam a levelet. A feladót látva tudtam, megjött a rajziskolából a válasz, hogy felvettek-e a nyári kurzusra, vagy nem. Nem akartam James jelenlétében felbontani a levelet, ő pedig természetesen nem vette észre izgatottságomat:
- Valami fontos?
- Nem- feleltem gyorsan.
- Jó, szóval ott tartottam, hogy a térhajtómű egy olyan speciális szerkezet, ami nem felgyorsítja az űrhajót, hanem meghajlítja a teret, ezzel jelentősen lerövidíti az utat. Például itt van ez a levél - és mielőtt tiltakozhattam volna, kivette a kezemből a borítékot.
A kezében egy tollat tartott, amivel egy keresztet rajzolt a boríték elejére, majd egy kört hátuljára.
- Képzeld el, hogy itt élsz a boríték felszínén, és innen ide szeretnél eljutni!- először a keresztre mutatott, majd a körre bökött.- Elég hosszú út, igaz?
Ezzel a tollal elindult a boríték felszínén, végig a címzett nevén, át a túloldalra egészen a körig egy hosszú csíkot húzott.
- Szóval a térhajtómű jóval lerövidíti ezt az utat, és a tér meghajlításával egy rövidebb utat kínál - mondta, majd a tollal átbökte a borítékot úgy, hogy a kereszten és a körön is átment.
Felszisszentem. Istenem, remélem, nem tette olvashatatlanná a levelemet. Ő azonban semmit sem vett észre ijedtségemből, diadalittasan emelte a magasba a felnyársalt levelet.
- Látod, sokkal rövidebb így az út?
- Igen, látom- gyors mozdulattal letéptem a levelet a toll végéről.- Nézd csak, ott van Eve- el kellett terelnem a figyelmét a levelemről, és erre Eve épp időben érkezett.
- Na és?- ráncolta a homlokát James.
- Szia, Eve!
- Sziasztok!- Eve hangja szokatlanul ideges volt.
- Csak nincs valami baj?- kérdeztem.
- Á, csak izgulok a matek doga miatt. Tudod, a múltkor nem jól sikerült, és ma csúcsformában kell lennem.
- Igen- együtt éreztem Eve- vel, bár az ő problémája gyökeresen más volt, mint az enyém. Nem levakarni akart magáról valakit, sőt, épp ellenkezőleg.
- Lányok, szerintem, most másik úton menjünk!- szólt közbe James.
- Másik úton?- gyökeret vert a lábam.
Miért akar James eltérni a szokásoktól? Ez egyáltalán nem vall rá. Mindig ezen az úton mentünk. A Juharfa utcánál jobbra fordultunk a suli felé. Miért izgatja James- t, hogy egyenesen megyünk, vagy a kertek alatt kanyargunk? Különben is, őt az űrutazáson kívül nem sok minden érdekli. Konkrétan semmi.
- Fő a változatosság- vigyorgott bárgyún, én pedig meglepődve egyeztem bele a kerülő útba.
Miért is ne? Tényleg jó egy kis változatosság. Persze az lenne a legjobb, ha James lecserélődne egy elviselhető, netán vonzó útitársra. Na de az álmodozás az élet megrontója.
A szabadságot a suli hozta meg, ahol garantált James- mentes napot tölthettem. Ma hamarabb végeztem, mint állandó kullancsom. A hirtelen jött szabadságot arra használtam, hogy benéztem Grapes- ék bárjába. A parkolóban néhány fiú ácsorgott. Csak mikor közelebb értem, akkor láttam, hogy valami menő motort csodáltak.
- Mizu, fiúk?- köszöntem nekik.
- Helló, Becca- intett- Zac Salinski.- Nem menj így el, hogy egy pillantást se vetsz erre a gyönyörűségre!
Érdeklődve néztem szét, mit nevez gyönyörűségnek:
- A motorra gondolsz?
- Ez nem motor, szivi - javított ki Scott Camp - ez egy Harley Davidson Sporster. 2,1 gallonos mogyoró-tank, 1200 köbcentis gumiágyazású motorblokk, alacsony profilú custom kormány…
Furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha láttam volna már ezt a motort. Deja vu. Egyszer már megtörtént velem. Vagy csak a képzeletem űz tréfát velem?
- Oké, oké, nem zavarok tovább- oldalaztam a fiúk mellett, de fölösleges volt az elővigyázatosság, mert őket sokkal jobban érdekelte a járgány, mint én. Áhítattal hallgatták, ahogy Scott felsorolja a csodajármű minden tulajdonságát.
A bárban még kevesen voltak, főleg középiskolások, akiket éppúgy, mint engem, nem az alkohol iránti leküzdhetetlen vágy, sokkal inkább a társaság vonzott ide
- Szia, Becca – üdvözölt Lily, aki délutánonként felszolgált a Téglában.- Jacket hol hagytad?
- Ne fesd az ördögöt a falra!
- Bocs- szabadkozott.
A bejárat mellett megálltam, és körbekémleltem, hova üljek. Nem akartam egyedül lenni, mert az nagyon ciki. A sarokban Eve és Adam enyelgett. Nem csapódhattam hozzájuk, mert utáltam fölösleges harmadik lenni. Egy asztallal arrébb Chiara és Peter falatoztak, ott megint csak púp lettem volna. Az egyik középső asztalnál Ann épp egy pizzával küzdött. A harcot természetesen Ann nyerte, aki egyetlen mozdulattal elnyelte szegény esélytelen pizzát.
- Hmmm- dünnyögte Ann tele szájjal. Ez nála a köszönést helyettesítette.
Letelepedtem a mellette levő székre úgy, hogy jól belássam az egész bárt, de első mustrára semmi érdekeset nem találtam. Amikor azonban a bárpult felé fordultam, egy magas, izmos alakra lettem figyelmes. A pultnál olyan sötét volt, hogy nem lehetett kivenni se azt, hogy fiatal vagy öreg, se azt, hogy szőke vagy barna, de mégis…valahogy ismerős volt nekem, és azt is tudtam, hogy fiatal. Újabb deja vu tőrt rám, néhány perc alatt másodjára. Az alak talán érezte, hogy nézem, felém fordult, majd kilépett a sötétből. Vonzó arcú, huszonéves szőke srác volt. Szája sarkában mosoly jelent meg. Felemelkedett, hogy elinduljon felém, de hirtelen megkeményedtek a vonásai, és váratlanul visszahuppant székére.
- Rebecca, ma hamarabb végeztél?- James szemrehányó tekintete majd felnyársalt.- Miért nem vártál meg?
Mert nem volt kedvem, mondtam volna, de időben eszembe jutott apám, meg az állandó könyörgése: „Kislányom, legyél kedves James-szel! Tudod, hogy ő a főnök fia. Bla-bla- bla…”.
Kezdett elegem lenni a főnök fiából! Miért nem élhetem én a saját életemet? Miért nem ismerkedhetek meg például ezzel a sráccal, akit elriasztott tőlem ez az okulárés apakedvence. Pedig tök helyes hapsi, de biztos azt hitte, hogy együtt vagyunk James- szel. Úgy döntöttem, ideje a kezembe venni sorsom irányítását, és felhívni James figyelmét arra, hogy nem ő az egyetlen hímnemű lény a környéken.
- Ann, nem ismered véletlenül azt a srácot a pultnál?
James szája tátva maradt a meglepetéstől, hogy a jelenlétében szemrebbenés nélkül cseverészek egy idegen férfiról. Én viszont nem zavartattam magam, sőt türelmetlenül vártam Ann válaszát.
- Te is kiszúrtad, igaz?- Ann felfüggesztette a zablást, és megtörölgette a szája szélét.- Lily- nek azt mondta, hogy Kansasből jött.
- Igazán?
- Igen. És addig marad, amíg meg nem találja azt, akit keres - folytatta Ann sejtelmesen.
James arca egyre jobban elkomorult.
- És tudod, hogy kit keres?- kíváncsiskodtam.
- Gőzöm sincs- rántotta meg a vállát Ann, és újabb szendvicsbe harapott.
Hevesen integetettem Lily- nek, aki máris az asztalunk mellett termett:
- Mit hozhatok?
- Csak kérdezni szeretnék valamit - suttogtam, mert az ugyan nem zavart, hogy James egyre dühösebb, de az már igen, hogy ne legyen fültanúja az egész bár annak, miről csevegünk.
- Mondd!
- Nem tudod, kit keres az a srác a pultnál?
Feltűnésmentesen a megadott irányba biccentettem, Lily pedig arra sandított.
- Ja, az a szőke álom!
- Ő az!
- Azt mondta, hogy egy lányt keres.
- Hú- lelombozódtam, mert ha én lennék az, biztos nem hőkölt volna vissza James érkezésekor, - és ki az?
- Azt állította, hogy nem tudja.
- Nem tudja?
- Nem, de ha meglátja, biztos, hogy meg fogja ismerni.
Lily még egy percig némán szobrozott az asztalunknál, majd miután látta, hogy a sokk, amit okozott, belém fojtotta a szavakat, ezért továbbállt.
Ha meglátná, megismerné, ismételtem magamban a szavakat. Tehát nem engem keres. Kár, nagy kár.
- Nem megyünk haza?- kérdezte végszóra James.
- De- sóhajtottam szomorúan.
Némán hallgattam James újabb előadását. Mikor végre hazaértünk, megkönnyebbülve léptem be a házunkba, de a jó érzés hamar elillant, és a helyén csak csalódottság maradt.

A nap első sugarai nem sok jóval kecsegtettek ma sem. Mondanom se kell, James már a bejáratnál várt, de én ma még a szokásosnál is letörtebb voltam. Fogalmam sincs, mi bajom van. A fél éjjelt álmatlanul forgolódva töltöttem, és össze-vissza mindenféle zagyvaságot álmodtam. Egyetlen dolog volt, ami minden álmomban újra és újra előjött. Egy motor.
- Te nem izgulsz a matek doga miatt?- Eve úgy csatlakozott hozzánk, hogy észre se vettem.
- Nem- feleltem szűkszavúan.
- És te, Jim?
- Ne szólíts így!- förmedt rá James.
- Bocs- visszakozott Eve.
- Lányok, menjünk ma a kertek alatt!- szólt James, és már le is fordult jobbra.
Eve- vel értetlenül néztünk egymásra, majd szó nélkül követtük Jamest.
A suli unalmas volt, a matek doga pedig szokatlanul könnyű. Olyan érzésem volt, mintha már láttam volna ezeket a feladatokat, de lehet, hogy csak nagyon jól felkészültem erre a dogára.
Ma hamarabb végeztem, mint James, gondoltam ezt a szabadságot arra használom, hogy benézek Grapes- ék bárjába. Örök kísérőm azonban meghiúsította a tervemet. Alighogy befordultam a bárhoz vezető sarkon, szinte összeütköztem James- szel:
- Jaj, de jó, hogy még itt vagy, Rebecca- arca megnyúlt és elnyűtt volt.
- Csak nincs valami baj?
- Nem érzem jól magam - mondta savanyúan.- Nem haragszol, ha megkérlek valamire?
- Mondd csak! - feleltem, de magamban a pokolba kívántam. Pont most kell betegnek lennie!
- Hazakísérnél?
- Persze.
Tényleg vacakul érezhette magát, mert egész úton meg se nyikkant, végig a karomra támaszkodott. Lehajtott fejjel ballagtunk, észre se vettük, hogy villámsebességgel közelített egy motor. Olyan gyorsan suhant el mellettünk, hogy a légörvény, amit keltett, magával rántott, és leestem a földre. Fékezés éles hangja hasított a levegőbe, amitől Mrs Taylor kandúrja befejezte délutáni szunyókálását, és se szó, se beszéd kiugrott az úttestre, ahol azonban épp egy fekete Ford közeledett. A macska visított, és felugrott egy fára. A Ford fékezett, de megcsúszott a hátsó kereke, megpördült, és neki ütközött Mr Calabro kukájának. Minden beterített a szemét.
Mr Morgenstein dühösen pattant ki a Fordból, és megragadta a motoros fiút:
- Mi a fenét művelsz, te átkozott kölyök!
- Elnézést, uram- a srác hangjában nem félelem, inkább megbánás bujkált.- sajnálom. Ha valami kára esett, kifizetem- nyúlt farmerje hátsó zsebébe.
Mr Morgenstein elengedte, és ingerülten körbejárta a kocsiját.
- Ez egyszer mázlista vagy, fiam, egy karcolás sincs a kocsimon. De a szemetet szedd össze- adta ki az utasítást, és elhajtott.
A fiú leállította motorját, és mielőtt nekiállt volna a szemét szedésnek, rám nézett:
- Nem sérültél meg? Jól vagy?- szemeiben aggodalom és érdeklődés csillant.
- Igen- végigmértem izmos felsőtestét és szálfa termetét, és hatalmasat nyeltem, mint a macska, mikor egy tál tejet tesznek elé, és már ugrásra kész, hogy mindet belefetyelje.
A srácot nem elégítette ki a válaszom. Megállt mellettem és nem törődve James rosszalló pillantásával, felsegített engem a földről.
- Ne haragudj, de…- hirtelen elhallgatott, rám meredt, majd témát váltott.- Nem fogod elhinni, amit mondok,- halkabban beszélt, közben James felé sandított.- Céltalanul motoroztam ebben a városban. Nem is értem, miért jöttem ide, de valami azt súgta, hogy ide kell jönnöm, mert itt megtalálom azt a lányt, akit keresek.
Elhallgatott. Várta, hogyan reagálok, de én csak egy szót tudtam kinyögni:
- Igazán?
- Igen, igen- már álltunk, de még mindig szorosan tartott a karjával.
- És?
- És azt hiszem, megtaláltam - suttogta.
Nem értettem, miről beszél, de ahogy a szemébe néztem, azt éreztem, hogy láttam már valahol, hogy ismerem ezt a srácot, hogy ő az, akire én is vártam.
- Gyere!- megfogta a kezem, és a motorjához vezetett.
- Rebecca!- az álomszerű jelenetből James hangja szakított ki.- Bocs, de nem kísérnél haza, tudod…- újra elővette halálosan beteg tekintetét.
Utálom őt, de nem hagyhatom itt az út közepén. A motoros srácra néztem, aki türelmesen várta, hogy kit választok.
- Bocs, öreg- szólt át a vállam felett James,- de nagyon vacakul érzem magam és Rebecca megígérte, hogy…
- Rebeccá- nak hívnak?- kérdezte a fiú.
- Igen, de inkább szólíts Beccá- nak, az nem olyan hivatalos.
- Oké, én Sam vagyok, Sam Hughes.
- Szóval…- Jamest szokás szerint nem lehetett lerázni.- Majd találkoztok Grapes- ék bárjában- javasolta, és megmutatta Sam- nek a helyes irányt.- Arra van.
- Oké, ott várlak- bólintott Sam, de nem mozdult mindaddig, míg be nem léptünk James- ék házába.
- Mehetek?- türelmetlenkedtem.
- Várj még- nyavalygott James.- Kísérj fel az emeletre!
Felkísértem, lefektettem, betakartam, főztem neki teát, vittem neki szendvicset, felolvastam neki egy mesét… na jó azt nem, de besötétedett, mire James végre elengedett.
Sam már nem várt az úton, és az idő annyira elszaladt, hogy nem is mehettem a bárba. Haza kellett mennem, mielőtt a szüleim felfordítják értem a várost.
Vacakul végződött a nap, de a remény, hogy holnap találkozhatok Sammel átlendített az elkeseredésen, és mézédes álomba ringatott.

Reggel ahogy felébredettem, első dolgom volt, hogy az ablakhoz rohantam. Gőzöm sincs, mire számítottam! Nem történt semmi fantasztikus, semmi észveszejtő, semmi új. Csak az, ami szokott. James a postaláda mellett ácsorgott, mint mindig.
Úgy kullogtam a suliba, mint akit fejbe csaptak. Nem érdekelt James előadása a térhajtóműről, se Eve matek doga miatti cidrizése, még a rajziskolából érkező levél se hozott lázba, pedig hetek óta vártam rá. Egy pillanatig érdekesnek találtam, miért akar kerülő úton menni James a suliba, de ezen is hamar túltettem magam.
Egyetlen dolgon járt csak az agyam: mit akartam ma csinálni. De bárhogy is törtem fejem, semmi nem jutott eszembe.
Az egész napot kábán töltöttem, és csak az villanyozott fel, hogy hamarabb végeztem, így lerázhattam James- t. Legalábbis ezt hittem mindaddig, amíg ki nem léptem a suliból. A szörnyeteg a bejáratnál várt rám magába roskadva.
- Rebecca, megkérhetlek arra, hogy hazakísérj! Borzalmasan érzem magam.
Legszívesebben agyonütöttem volna az első kezembe akadó tárggyal, de csak ökölbe szorítottam a kezemet, és fogaim között szűrtem ki a szavakat:
- Oké.
James valószínűleg nagyon beteg lehetett, mert egész úton meg se szólalt. Ahogy belém karolt, éreztem, hogy megfeszült a teste. Talán nagy fájdalmai lehettek, bár inkább idegesnek tűnt. Nem mertem firtatni az állapotát, mert csak azt vártam, hogy minél előbb megszabaduljak tőle.
Az utcánkba fordulva új ötlettel jött elő:
- Menjünk át a túloldalra!
- Miért? Itt van a házatok!- remélem, nem ezt az ócska trükköt akarja bevetni, hogy meghosszabbítsa együttlétünket.
- Csak menjünk át- erősködött, és válaszomat meg se várva lelépett az úttestre.
Dühösen követtem, mikor őrültes sebességgel egy motort tűnt elő a semmiből. Ahogy elszáguldott mellettünk, egy pillanatra szőke fürtök villantak a motoros sisakja alól. A motor zajtól halálra vált Mrs Taylor kandúrja, és meggondolatlanul az úttestre vetette magát.
Ebben a pillanatban fordult be egy Ford az utcába. A sofőr valószínűleg későn vette észre a macskát, váratlanul félrekapta a kormányt, de már nem tudta felmérni a helyzetet. Nem vette észre, hogy James és én épp ott álltunk, ahova az autó csikorogva kifordult. Egy hajszál választotta el tőlem a jármű fémes hideg vázát, James azonban nem volt ilyen szerencsés. A Ford hatalmas csattanással feldobta a fiú testét a levegőbe, majd továbbszáguldva feldöntötte Mr Calabro szemetesét. A szemét mindent elborított, de ez nem érdekelt senkit. Mr Morgenstein zaklatottan ugrott ki a Fordból, egyenesen James mozdulatlan testéhez rohant.
Mr Calabro kiszaladt házából, és ő is James- hez ment. Csak én bámultam dermedten, ahogy James feje körül egy hatalmas vörös folt borította el az aszfaltot.
- Jól van? - szipogtam halkan.
- Meghalt- felelte Mr Morgenstein.
- És te? Jól vagy?- Mr Calabro fürkészve vizsgálta arcomat.
- Hát…én…- dadogtam összefüggéstelenül.

Nem emlékszem, hogy jutottam haza, hogy tettem meg azt a néhány lépést a házunkig. Arra se emlékszem, mi történt az elkövetkező hétben.
Nem szerettem James- t, a halála mégis nagyon megrázott. Alig néhány méterre voltam az eseményektől. Azt hiszem, örökre belém ívódott minden egyes pillanata annak a napnak.
De túl kellett tennem magam a megrázkódtatáson, és egy hét gyötrődés után úgy döntöttem, ideje kimozdulnom a kuckómból.
Hátizsákomat a vállamra vetve leszegett fejjel léptem ki az ajtón. Furcsa hiányérzett vett rajtam erőt. Nem várta bejáratnál James. Az érzés azonban egy pillanat alatt elszállt, mikor meghallottam James anyjának, Mrs Newmannek a hangját.
- Rebecca! – a házuk bejárati ajtajából integetett nekem.- Gyere ide!
Istenem, remélem, nem kéri számon azt, ami a fiával történt!
Lelkiismeret-furdalás gyötört James halála miatt, pedig apával már ezerszer átrágtuk magunkat a történteken, és ezerszer megbeszéltük, hogy én nem tehetek semmiről. James akart átmenni az úton. Különben is, ki tudhatta, hogy jönni fog egy motoros, hogy megijed a macska, és hogy épp akkor érkezik Mr Morgenstein, mikor az a dög az útra veti magát.
Mrs Newman arcán fanyar mosoly tűnt fel. Valamit szorongatott a kezében. A hangja olyan halk volt, hogy alig értettem, mit mondott:
- Ezt James szobájában találtam. Azt hiszem, a tied.
Egyszerű bordó, bőrkötéses könyvet nyújtott át. Tiltakozni akartam, hogy nem ismerem a könyvet, mikor megláttam rajta valami érdekeset. A jobbalsó sarkába alig látható betűkkel a nevem volt írva.
Megrökönyödve fogtam meg a könyvet, és mire bármit mondhattam volna, Mrs Newman bár becsukta az ajtót. Végigsimítottam a borítót. A kíváncsiság erősebb volt, mint az őszinteség. Kinyitottam a könyvet, és elkezdtem olvasni James gyöngybetűs írását:

„Korszakalkotó felfedezést tettem, miközben a térhajtómű megalkotásán fáradoztam. Létrehoztam egy gépet, mellyel utazhatok az időben. Igaz, ennek az utazásnak van még néhány korlátja. Egyrészt az, hogy mindössze egyetlen napot tudok visszamenni az időben, másrészt pedig nemcsak én, hanem mindenki más, talán az egész Föld visszaugrik a múltba. Csak egy apró kamrát tudtam készíteni, amire nem hat az ugrás. Ebbe a széfbe teszem be esténként a naplómat, amibe felírom az eseményeket, és amit az időugrás után el tudok olvasni. Így ha nem is emlékszem semmire a múlt azon részéből, amit az ugrással kitörlök, a napló tanú lesz helyettem is. Minden ugrást úgy állítottam be, hogy éjszakára essen, így az embereknek nem tűnik fel a változás. Ha valamit észre is vesznek, csak azt gondolják, a képzeletük játszott velük.
A kis hibák ellenére is forradalmi áttörés ez a felfedezés. Egyelőre nem mutatom be senkinek találmányomat, még tovább kell fejlesztenem. Ebben a könyvben lejegyzem azonban megfigyeléseimet, mert sajnos a visszatérés teljes memóriavesztés okoz, nemcsak a környezetemben, hanem nálam is. Nem más ez a könyv, mint üzenet saját magamnak. Értesítés arról, hogy mit tegyek, vagy ne tegyek, ha el akarok kerülni bizonyos eseményeket.”

A hosszú bevezető elolvasása után becsuktam a könyvet, és újra a borítót tanulmányoztam.
Miért írta rá az én nevemet? Mi közöm nekem ehhez az egész időgépes marhasághoz?
A válasz azonban a könyvben rejtőzködött, ezért folytatnom kellett az olvasást.
A bevezetésen átlapozva egy furcsa, naplószerű részhez érkeztem.
Napló volt, mert az időpontok szabályosan feltűntetve sorakoztak az oldalakon.
Furcsa volt, mert többször is ugyanaz a nap ismétlődött, mintha James újra és újra leírta volna ugyanannak a nap történetét.
A kíváncsiság újra győzedelmeskedett, és belemerültem a naplóba.

„Május 5, kedd
Ma reggel a Juharfa utcai saroknál egy Harley Davidsonos srác állt. Majd felfalta a szemével Rebeccát. Ráadásul Rebecca is viszonozta pillantását. De még hogy! James, kerüld el azt a sarkot és vigyázz a motorossal!”

Micsoda? Újra és újra elolvastam a szavakat, de akárhogy néztem is, ezt a mondatot James írta saját magának. Ezért akart tehát másik úton menni a suliba. Nem akarta, hogy összeakadjak azzal a sráccal, aki… nem is tudom, kiről van szó. Miféle Harley Davidson?
Összezavarodva folytattam az olvasást:

„Május 5, kedd
A motoros hapsi Grapes- ék bárjában megpróbált kapcsolatba kerülni Rebeccá- val. Úristen, Rebecca! Miért ezek a tuskó-bunkó izompacsirták jönnek be Neked? Miért nem veszed észre, ki azt, aki Téged őszintén, és mindenkinél jobban szeret? James menj Rebecca elé a sulihoz! Hazudd azt, hogy rosszul vagy és várd a kapuban, nehogy elmenjen a bárba!”

A sorok elemi erővel hatottak rám. Elejtettem a könyvet, ami hatalmas csattanással landolt a földön. Olyan volt, mintha James a síron túlról beszélt volna hozzám. Persze, sejtettem, hogy tetszem neki, de hogy képes lett volna elkövetni bármit, csakhogy elválasszon egy másik sráctól, ez hihetetlennek tűnt.

„Május 5, kedd
A motoros suli után az utcánkban száguldozott, és majdnem elütötte Rebeccá-t, persze ez csak ürügy volt arra, hogy megismerkedjenek. James, hazafelé menj át a túloldalra, hogy távolabb kerüljön a motoros Rebeccá- tól!”

Hihetetlen volt, de igaz. James minden ténykedése azt szolgálta, hogy ne tudjak megismerkedni azzal a sráccal.
Döbbenten meredtem a lapokra, mikor valaki megállt mellettem. Felemeltem a fejem. Egy ismerős csillogós szempár nézett rám.
- Szia! Ne haragudj, hogy így ismeretlenül leszólítalak, de... nem találkoztunk már valahol? – kérdezte.
- Hát nem tudom- esetlenkedtem, de ő kellőképpen talpraesett és lerázhatatlan volt, még a bénázásom se riasztotta el:
- Biztos, sokan jöttek már evvel a szöveggel, és most azt hiszed, én is csak egy vagyok azok közül, akik hülyíteni akarnak, de én… én már láttalak valahol, és abban is biztos vagyok, hogy már akkor is meg akartam veled ismerkedni, vagy lehet, hogy meg is tettem, nem tudom… pontosabban nem emlékszem, de nem azért, mert egy elfelejteni való csaj vagy! Szó sincs róla! Épp ellenkezőleg! Te vagy a legemlékezetesebb lány, akit valaha láttam. Ja, és engem Sam Highes- nak hívnak, és tuti nem hiszed el, de azt hiszem, téged pedig Beccá- nak.
- De elhiszem, hogy tudod a nevem.
Furcsa vallomása bátorságot öntött belém.
- Meg fogsz lepődni- folytattam,- de azt hiszem, már találkoztunk, csak egyikünk se emlékszik rá.
- Tessék?- ráncolta a homlokát.
- Ha érdekel, elmesélem.
- Persze, hogy érdekel, - szaladt fülig a szája.- Van kedved meginni egy kávét?
- Oké, és közben elmesélek mindent!- magamhoz szorítottam James naplóját, és elégedetten indultam Sam mellett Grapes- ék bárja felé.

Képlet

Életem legrosszabb napja volt a mai.
Már a reggel vacakul indult, mikor suliba menet kilyukadt a kocsim bal első kereke, és az út közepén kellett hagynom a járgányt. Még arra se volt időm, hogy betelefonáljak a szervízbe, jól ki kellett lépnem, de így is elkéstem a suliból. Már a parkolóban voltam, mikor hallottam a csengőt, de hiába kapcsoltam nagyobb sebességre, a folyosón egyenesen Hunter igazgató karjaiba futottam, aminek egy figyelmeztetés lett az eredménye.
A feszültségtől felajzva a teljesítőképességem valahol a földtörténeti ókor és középkor táján vesztegelt, így nem csoda, hogy a matek dogám csak jó indulattal sikerült gyengére.
Christine és Judith egész nap rajtam köszörülte a nyelvét, Ann megette az összes kajámat, de a csúcs csak ezután következett.

Ruhástól feküdtem az ágyamon úgy, ahogy hazaértem a szörnyű nap után. Összegömbölyödve, mintha még mindig a biztonságos anyaméhben lennék, és nem kellene tudomást vennem a vágtató világ zajáról. Arról, hogy ki hogy tapos bele a sárba, és ki néz rajtam keresztül.
Karjaimmal átöleltem magam. Ha már senki nincs velem, senki nem vigasztal, senki nem érez velem együtt, akkor is érezzem valaki érintését. A saját érintésem az, becsapom magam. Senkit se érdekel, élek-halok-e.
Arcomon gombócnyi könnycsepp gördült le egészen a fülemig, hogy azután lepottyanjon a takaróra, majd jött a következő, és az azt követő, míg csak egy kisebb tócsa alakult ki mellettem.
Zokogásom feltörte a megkövesedett csendet. Ötpercnyi rángatózás és hüppögés után elfáradva és lehiggadva kezdtem átgondolni az eseményeket.
Adam már három éve a barátom, ami óriási idő tekintve, hogy alig múltam tizenhat éves, és ő is csak egy évvel idősebb nálam.
Most is élénken emlékszem a napra, mikor először találkoztunk. Gondoltam, tartok egy kis terepszemlét a suliban, ahova következő évben fogok járni. Ártatlanul sétálgattam a folyosón. Elbűvöltek a falra kirakott képek, és a gigászi termetű tizennyolcéves srácok, mikor felökleltem egy fiút, aki egy halom könyvvel a kezében egyensúlyozott. A könyvek a négy égtáj felé spricceltek, én pedig zavarodottan próbáltam összeszedni őket. Egymással szemben térdeltünk a padlón, mikor felemeltem a fejem. Rabul ejtett egy csillogó barna szempár. Szerelem volt első látásra úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Alig vártam, hogy elkezdődjön az új tanév, és minden nap együtt lehessek Adam- mel. Minden tökéletes volt. Adam a suli előtt várt reggelente, a szüneteket, ha csak tehettük, együtt töltöttük, és az egész délután is a mienk volt. Adam- nek hála a tanulmányi eredményem a csillagos egekben járt, pedig az időm nagyobb részét töltöttem a moziban és barátoknál Adam- mel, mint a könyvek fölött.
A suliban közismert tény volt, hogy mi ketten összetartozunk, szétszakíthatatlanul egy pár alkotunk.
Ma azonban minden megváltozott.
Adam nem várt reggel, és nem is találkoztam vele egész nap. Hiába csörgettem a mobilját, nem vette fel. Hiába kerestem, senki nem tudta, hol van. Talán beteg lett, vagy baleset érte? Kétségek gyötörtek. Aggódva hívtam édesanyját, aki megnyugtatott, hogy kutya baja, csak ma nem ment suliba.
Pont ma, mikor óriási szükségem lett volna rá, pont ma, mikor ez sok szerencsétlenség történt velem. De ez a nap épp attól lett igazán szerencsétlen, hogy Adam elpártolt tőlem.
Délután keserű szájízzel indultam haza. Gyalog baktattam, bánatomban meg is feledkeztem ostoba tragacsomról. Épp Grapes- ék bárjánál, a Téglánál jártam, mikor megláttam egy ismerős motort. Adam járgánya a fal mellett parkolt, de tulajdonosát nem láttam sehol. Felcsillant a szemem, új remény töltött el. Tehát a bárban múlatja az időt. Talán kétoldalú suliundora van vagy valami hasonló, mindegy, végre megtaláltam, csak ez számított. Legalább kisírhatom a bánatom a vállán.
A bejáratban megtorpantam. A helyiségre rátelepedő sötétben Adam szőke kobakját kerestem. A kora délutáni időpontnak köszönhetően a bár kongott az ürességtől.
- Szia, Eve! – szólt rám Lily, aki tanítás után pincérnőként dolgozik a Téglában.
Széles mozdulatokkal betessékelt, de lehet, hogy csak azt akarta, ne torlaszoljam el az egyetlen menekülési útvonalat.
- Mit kérsz? Alkoholt nem adhatok, tudod.- kacsintott.
- Én csak… csak…-szemem továbbra is a székeket pásztázta, míg csak meg nem állapodott a jólismert világos hajkoronán, mely a terem túlsó végében imbolygott.
- Adam?- kérdezte Lily.- James szerint reggel óta itt lebzselnek Marilyn- nel.
Bátorítóan elmosolyodott.
Értetlenül összeráncoltam a homlokom. Mi a fenét művel itt Adam, ahelyett, hogy suliba ment volna? És ha már mindenképpen friss húsra vágyott, miért pont Marilyn- t választotta a suli legnagyobb cafkáját?
Marilyn hetente új fiúval kezd ki. Kiveti a srácokra a hálóját, azután rájuk tapad, mint a pióca, és ha szikkadtra kiszívta őket, félredobja a maradványokat, és új áldozatot keres.
Rossz érzéseim kövekként telepedtek a szívemre, de a kíváncsiság tovább hajtott. A határozottság álarcát felvéve horgonyt vetettem az asztaluk mellett. Édeskés, ismeretlen szag fojtogatott, de kitartottam. Percekig szótlanul álltam, mire Adam végre rám emelte tekintetét.
- Ó, Eve- csalódottan elhúzta a száját.
„Ma összedőlt a világ. Bedöglött a vacak tragacsom, elkéstem, írtam egy szörnyű dogát, és te nem voltál ott, hogy…” fejemben kavarogtak a szavak, de számat egy hang se hagyta el.
Adam kezei Marilyn pólója alatt kalandoztak. A lány fensőséges vigyorral sunyított felém, Adam pedig zavartalanul folytatta felfedező túráját Marilyn testén. Nem törődött azzal, hogy én még mindig mellettük álltam, csak egy lésére tőlük. Csak fel kellett volna vennem az asztal közepén heverő üveget, és hatalmasat csapnom Adam- re, mert becsapott, elhagyott, és elfelejtett egyetlen nap alatt. Úgy kitörölte a fejéből azt a három évet, amit együtt töltöttünk, mintha csak álom lett volna. Legszívesebben nekiestem volna Marilyn- nek, és kitéptem volna az utolsó szál haját is.
De nem tettem semmit, csak némán bámultam, mint egy vénember, aki életében először betévedt egy peepshow-ban.
Ők ketten semmit se vettek észre gyilkos gondolataimból. Úgy tettek, mintha megszűnt volna számukra a világ. A szájuk forró csókban olvadt össze.
Jéggé válva meredtem rájuk.
Orromat újra megcsapta a levegőben terjengő édeskés, bódító illat. Indulataim lassan köddé váltak, míg végül azon kaptam magam, hogy már nem is haragszom se Adam-re, se Marilyn- re. Sőt, legszívesebben magamhoz öleltem volna a lányt. A valószínűtlen és felkavaró érzések kavalkádja olyan energiafröccsel töltött fel, hogy azt éreztem, szárnyaim nőttek, és ahelyett, hogy összetörten kullogtam volna, pillangó módjára repdesve értem haza.
Otthon azonban egy szemvillanás alatt elmúlt a varázs. Tehetetlenül magamba roskadtam.

Nem tudom, mióta fekszem ágyamon könnyekbe és fájdalomba temetkezve, de a kelő nap már megjelent a horizonton.
Képtelen voltam arra, hogy megmozduljak. Végtagjaim ólomként húztak az ágyhoz. Fel kellett volna kelnem, el kellett volna indulnom a suliba, de testem nem engedelmeskedett akaratomnak. Tudatom mázsás kőként préselt az ágyba.
Halk kopogás után anya aggódó tekintete fúródott az arcomba:
- Eve, jól vagy?- kezét homlokomra tapasztva vizsgálta, lázas vagyok-e.
Nem, nincs olyan szerencsém, hogy valódi tüneteket produkálva legálisan fekhessek az ágyban.
- Szóval igaz?- megsimította a hajamat.- Ne szomorkodj, nem érdemli meg! Az idő minden sebet begyógyít, tudod.
Már csak az hiányzott, hogy anya örök igazságokkal traktáljon.
- Hagyj békén, semmi bajom! - de hüppögésem elárulta valódi érzéseimet.
- Pihenj csak, majd írok igazolást- felelte, és nesztelenül kiosont.
Szerencsére a keserűség annyira elnyomott, hogy mély álomba zuhantam.

Mikor felébredtem már vagy még sötét volt. Fogalmam se volt, mennyi az idő, csak az éreztem, hogy a gyomrom helyén egy tátongó lyuk követelt magának élelmet.
Nem hagyhattam figyelmen kívül testem kívánságát. Összekapartam maradék erőmet, és kócosan, izzadtan lebotorkáltam a földszintre.
Tapogatózva araszoltam a hűtőhöz. Ahogy kinyitottam az ajtaját, a szekrényből kiáradó fény szinte megvakított. Kedvetlenül mustráltam a polcokat. Bár éhes voltam, semmi nem tűnt íncsiklandónak. Végül ittam egy pohár tejet, csak hogy elhallgatassam a gyomromat.
A nappaliból hangok szűrődtek be. Óvatosan az ajtóhoz mentem, és onnan kémleltem, kivel beszélgetett anya.
A kanapén egy középkorú nő ült. Kezében teás csésze. Fekete haja lazán omlott a vállára. Földig érő, testhez álló fekete ruhájával kísérteties benyomást tett rám. Úgy nézett ki, mint egy boszorkány. Sovány ujjaival végigsimította a csészét, majd letette az asztalra, és hirtelen hátrafordult:
- Á, Eve! Végre felébredtél!- úgy beszélt hozzám, mintha évek óta ismerne, pedig most láttam életemben először.
Összerezzentem. Azt hittem a konyhaajtó, és a néma üzemmód kellő fedezéket ad, de úgy látszik, számára elég volt az, hogy levegőt veszek, és ez az apró nesz lebuktatott.
- Ez itt Mrs Cleary, Eve- mutatta be anya a boszit, aki talán csak gyászol, és ezért van feketében, vagy épp túlérett gótnak képzelte magát. Mindenesetre szemből még visszataszítóbb és rémületesebb volt, mint hátulról.
Szemei egy robotszondát meghazudtoló módon fürkészték az arcomat. Szinte éreztem, hogy belém lát a szó szoros értelmében. Magamra kaptam az egyik széken heverő pulcsimat, és szorosan összefogtam magam előtt, hátha elég fedezéket nyújt Mrs Cleary átható pillantása elől. Meggyőztem magam, hogy a pulóver jó páncél, és máris egy fokkal jobban éreztem magam a rémültes nő társaságában.
- Hallom, problémáid vannak- otthonosan hátradőlt a kanapén, kezeivel megsimította a kárpitot.
- Nem, nincsenek- jelentettem ki határozottan, miközben összehúzott szememmel majdnem felnyársaltam anyát. Miért fecsegte ki egy idegennek, hogy mi bajom?
- Biztos?- Mrs Clear előre hajolt, és olyan mélyen belenézett a szemembe, hogy égető pillantása szinte átszúrta a koponyámat.
- Biztos- erősködtem, és segítségkérően anyára pillantottam, aki viszont a teás csészéket rendezgette, és úgy tett, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, hogy ez a nőszemély itt nyaggat.
- Jó, akkor nyugodt szívvel megyek el - Mrs Cleary hirtelen búcsúzkodásba kezdett.- Azért ha meggondolod magad, és mégis segítségre lesz szükséged, csak keress fel bátran.
- Miféle segítségre?- kérdeztem gúnyosan.
Számomra most csak egyféle segítség volt elképzelhető, az, ha Adam visszatér hozzám. De ahogy a dolgok álltak, tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni.
Hirtelen újabb ötletem támadt, és már épp meg akartam kérdezni, hogy el tudja-e felejtetni velem Adam iránti szerelmemet, mikor csípőre tett kézzel végig mért:
- Nekem az első kérésed jobban tetszett- mondta.
- Milyen első kérésem? Nem is mondtam semmit!
- Valóban nem mondtál semmit, de gondoltál, és ez elég. - Kecses léptekkel elindult a kijárat felé, majd a válla fölött még hátraszólt,- a Tölgyfa utca háromban lakom, bármikor jöhetsz. És ne ess anyád torkának, nem ő hívott ide engem, hanem te magad!
- Én?- kérdeztem meglepődve, de Mrs Cleary már az utcán volt, indította a kocsiját, és válaszra se méltatott engem.

Mivel végigaludtam a nappalt, éjjel nem jött álom a szememre. Újra és újra végigéltem Mrs Cleary látogatásának minden percét.
Figyelmeztetése ellenére számon kértem anyát, de bebizonyosodott, hogy tényleg nem ő hívta a rémes nőt. Sőt, nem is mesélt senkinek arról, hogy elhagyott Adam, de amilyen kisváros Spring Falls, már biztos mindenki tudja. Ez tehát megmagyarázza azt, honnan tudott a bánatomról Mrs Cleary. Az este második részére azonban nem találtam semmilyen ésszerű magyarázatot.
Honnan tudta, hogy mire gondolok?
Mi ez a nő? Egy gondolatolvasó? Vagy egy látnok?
Alig vártam, hogy végre reggel legyen, és felkereshessem a rejtélyes asszonyt.
A Tölgyfa utca hármas számú háza egy ódon kastélyra emlékezetett, ami még jobban megerősítette bennem azt a hitet, hogy tulajdonosa valamilyen különleges képesség birtokában levő személy.
Jó néhány percig az utca túloldaláról tanulmányoztam a kopott vakolatot, és az elfüggönyözött ablakokat. Elképzeltem, ahogy belépek a sötét falú előtérbe, amit egy gyöngyös függöny választ el a ház belső részeitől. Szinte éreztem az orromban a hely áporodott szagát.
Mikor végre összeszedtem minden bátorságomat, és a bejárathoz léptem, nem találtam se csengőt, se semmilyen kopogtatót. Épp azon voltam, hogy öklömmel megdörgetem az ajtót, mikor megakadt a szemem egy táblán, ami közvetlenül az ajtó mellett lógott.
Egyenként betűztem a kalligrafikus jeleket, mire megértettem a szöveget. Mrs Cleary, Mentális mediátor.
Mi a túró az a mentális mediátor, suhant át a fejemen a gondolat, mikor a bejárat hirtelen kitárult.
Mrs Cleary visszataszító fekete haja csinos kis kontyba fonva trónolt a feje tetején. Fekete boszorkányruhája helyett takaros fehér köpenyt viselt, mint egy orvos.
- Végre, hogy átmerészkedtél! –förmedt rám- Azt hittem cöveket vertél odaát.
- Ö… elnézést!- nyögtem, de még mindig a táblára meredtem, és Mrs Cleary szokásához híven kitalálta a gondolatomat:
- Mentális mediátor vagyok, nem jós.
- Oké, de az mit jelent.
- Értelmi közvetítő- fordította le az idegen kifejezést.- Gyere be, mindent elmagyarázok,- tárta szélesre az ajtót.
Értelmi közvetítő?
Úgy hangzik, mintha valamilyen orvos lenne. Felkészültem arra, hogy a következő perceket egy különleges képességekkel rendelkező pszichiáter rendelőjében fogom tölteni. Már láttam magam előtt a semleges színűre festett falakat, az ágyat, amin fekve feltárom lelkem legmélyebb titkait, és a fotelt, amiben Mrs Cleary notesszel és tollal a kezében jegyzeteli majd életem fontos eseményeit. Ez egész helyzetbe tökéletesen passzolt vendéglátóm fehér köpenye. Számat akaratlanul félrehúztam.
- Nem vagyok orvos –érezte meg Mrs Cleary gondolatomat.
Köpenyét egy mozdulattal levette, és egy fogasra akasztotta az előtérben, mely egyáltalán nem emlékeztetett egy orvosi rendelő várótermére. Jobbra-balra ajtók sorakoztak. Mrs Cleary belépett a legutolsón, és hátrafordulva intett, hogy kövessem.
- Honnan tudja, hogy mire gondolok?- kérdeztem.
- Én mindent tudok, ez a szakmám- nevetett.
- Értelmi közvetítő?
- Igen.
- És ez mit jelent?
- Gyere- intett újra.
Beléptem a helyiségbe és a szám tátva maradt. Nem hasonlított se a látnokhoz elképzelt homályos- rejtélyes sötét helyhez, se a pszichiáterhez illő virágtapétás rendelőhöz.
A hófehér falak mentén mindenütt munkaasztalok sorakoztak, melyeken megszámlálhatatlan kémcsőállványban mindenfajta színű és állagú anyag várta a sorsát.
- De hiszen ez egy laboratórium- bukott ki a számon.
- Miért, mire számítottál?
- Hát… értelmi közvetítő…- habogtam tanácstalanul.
- Az értelmi közvetítő kapcsolatot teremt két elme, két lélek között.
Mrs Cleary leült a terem közepén elhelyezett kényelmes fotelbe. Körbenéztem, de nem láttam semmilyen más ülőalkalmatosságot, ezért állva hallgattam.
- Minden helyzethez, minden kapcsolathoz létezik egy elixír, amely létrehozza, megváltoztatja, vagy megszünteti azt - mutatott körbe a kémcsövek sokaságán. – Te vissza akarod hódítani a lovagodat, erre is van egy megfelelő szer.
Amikor befejezte a mondatot, kezében egy apró üvegcsét tartott. Vékony, átlátszó falán át jól kivehető volt az a kék folyadék, ami kitöltötte.
Az edényt kívülről virágminták borították. Úgy nézett ki, mint egy elegáns parfüm.
Mrs Cleary felém nyújtotta az üveget, én pedig elvettem, és kinyitottam. Édes ánizsillat áradt belőle. Valahonnan ismerős volt ez a szag, de mégis, más volt, mint amire emlékeztem.

- Azt akarja mondani, hogy ha beveszem ezt a szert, akkor Adam újra szeretni fog?
- Nem, nem kell bevenni. Egy cseppet, de csak egyetlen cseppet magadra kell cseppentened, legjobb, ha a füled mögé, és… hát, majd meglátod- intett.
- Mi ez valami szerelmi bájital?
- Nem ital, most mondtam.
- Jó, akkor szerelmi parfüm.
- Hát, lényegében igen, azzal apró kis különbséggel, hogy ez speciálisan kettőtökre, Adam- re és rád hat, és csakis egyféleképpen, szerelmi kötődést hoz létre.
Érdeklődve vizsgáltam a misztikus folyadékot, ami szerelmi kötődést fog létrehozni köztem és Adam közt.
- Maga készítette? - kérdeztem Mrs Cleary- t.
- Igen- elégedetten ölébe ejtette a kezét.
- És honnan…?- meg se kellett fogalmaznom kérdésemet, máris tudta, mit akarok.
- Hogy mi kell bele? Mindenhez van megfelelő képlet, csak ismerni kell. Ez a munkám, ismerem az embereket, és tudom, a problémájukhoz melyik lesz a legjobb képlet.
Hitetlenkedve forgattam az üvegcsét. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyen egyszerű az egész, csak egy képlet kell, és újra szeret majd Adam.
Újabb kérdést akartam feltenni, de Mrs Cleary természetesen megelőzött.
- Nem kerül semmibe. Ez a mennyiség csak néhány napra elegendő, azután hinni fogsz nekem, és vissza fogsz jönni, most pedig menj!
Ezzel megfordította a foteljét, és dolgozni kezdett a mögötte álló asztalnál. Egyik kezébe egy kémcsövet vett, majd az asztalra készített üvegekből különböző színű porokat és folyadékokat tett bele. Megszűntem számára létezni, mintha nem is lettem volna.
- Köszönöm- mondtam, de ő meg se rezdült. Sietve hátráltam ki az utcára.

A kék elixír mágiája átsütött a virágokkal díszített üvegen. A remény és várakozás olyan erővel töltött fel, hogy végre felkészültnek éreztem magam arra, hogy szemtől- szembe találkozzak Adam és persze Marilyn- nel.
Ma nem késtem el, pedig most egy cseppet se izgatott volna, ha kapok egy újabb intőt. Sokkal fontosabb ügy kötötte le minden idegszálamat. Tesztelnem kellett az elixírt.
A bejárat előtti ablaküvegben még egyszer ellenőriztem, hogy jól nézek-e ki. Mikor megállapítottam, hogy a helyzethez, és az utóbbi napokhoz képest, minden oké, bátran neki vágtam az ismerős épületnek.
Az előtérben Ann- be ütköztem, aki szokás szerint kajált.
- Hali, nem láttad Adam-et?
- Hmm… arra van- felelte tele szájjal, és matekterem felé mutatott.- Van valami fincsi kajád?
- Mindjárt… mindjárt, csak…- hitegettem, de faképnél hagytam.
Szívem három sebességgel feljebb kapcsolt, ahogy közeledtem a matekterem felé. És valóban… Adam hanyagul a falnak támaszkodott bal kezével, jobbjával pedig a bambán vigyorgó Marilyn- t cirógatta.
Amikor közelebb értem hozzájuk, lassítottam, de meddő próbálkozás volt, mert egyikük se vett engem észre.
Hiperűrsebességgel bevetettem magam a mellékhelyiségbe, és kikotortam a táskámból az apró üvegcsét. Egyetlen csepp, visszhangzott a fejemben Mrs Cleary hangja. Óvatosan lecsavartam az üveg kupakját, és egy csepp kék folyadékot az ujjamra cseppentettem, majd a fülem mögé kentem. Visszacsavartam a kupakot az üvegre, és visszacsúsztattam a táskámba.
Kihúztam magam, és mint egy primadonna, újabb jelenésre indultam a színpadon, vagyis a folyosón.
Lassú léptekkel araszoltam, miközben mereven előre bámultam tettetve, hogy nem érdekel az ifjú szerelmes pár enyelgése.
Ahogy azonban ellejtettem mellettük, éreztem, hogy Adam megrezdült, és utánam fordult:
- Eve.
Megjátszottam, hogy nem hallottam, ezért kénytelen volt megismételni a megszólítást:
- Eve, csak nem voltál beteg? Napok óta nem láttalak- aggódó tekintete annyira meglepett, hogy meg se tudtam nyikkanni.
- Ne törődj vele, Ad!- Marilyn tenyerével maga felé fordította Adam arcát, de a fiú kitépte magát a lány karjaiból, és hozzám lépett.
Elvette a táskámat, és vállamra tette a kezét.
- Elkísérlek, jó?
- Jó- suttogtam megrendülten.
- De Adam, velem, mi lesz?- sziszegte Marilyn.
- Most nem érek rá, szivi- vágta rá Adam, és már tudomást se vett Marilyn- ről.
Úristen! Az elixír tényleg hat!
Adam mint egy engedelmes pincsi kutya loholt utánam. Soha nem volt még ilyen kedves és figyelmes. Óra előtt búcsúzóul átölelt és megcsókolt.
- Találkozunk a szünetben! – lehelte a fülembe.
Óra alatt alig bírtam magammal.
Visszakaptam Adam- et! Igen, újra engem szeret, és nem azt a nyamvad, ragacsos Marilyn- t.
Tűkön ülve vártam, hogy megszólaljon a csengő, és mikor végre megkegyelmezett nekem, kilőttem, mint puskából a golyó.
Hiába zakatolt azonban a szívem, hiába remegett a kezem, Adam nem várt a terem előtt. Megint megfeledkezett volna rólam? Nem akartam elhinni, hisz az elixír tökéletesen szuperált.
Céltalanul kóboroltam a suliban, mikor Ann- nel találkoztam.
- Szóval van kajád?- kérdezte.
- Persze- sóhajtottam, és a kezébe nyomtam az uzsonnámat. Úgyse fogom megenni, a feltörő kétségbeesés teljesen elvette az étvágyamat.- Hol lehet Adam? – suttogtam magamban, de Ann füle éles volt.
- A tornateremben van Marilyn- nel- mondta, és begyűrte a szájába a szendvicsemet.
Marilyn, már megint Marilyn!
Zaklatottan rohantam a tornaterembe. Adam és Marilyn a fal mellett csókolózott.
Istenem, máris elmúlt az elixír hatása? Hiszen még egy órája sincs, hogy használtam. Még hogy egy csepp? ! Sokkal több kell!
Nem törődve az esetleges lelepleződéssel, elővettem az üvegcsét, és egy maroknyit magamra zúdítottam, majd a mágiával felvértezve letelepedtem egy padra, egy lépésnyi távolságra Adam- éktől.
A menetrend a korábbihoz hasonlóan alakult. Adam, mintha hosszú álomból ébredne, megrázta magát, és idegesen ellökte Marilyn- t, majd körbekémlelt. Mikor meglátott, zavarodottan pislogni kezdett:
- Eve! Ne haragudj! Én nem tudom, mi van velem.
- Mi az, hogy nem tudod, mi van veled? Engem szeretsz, és nem ezt a kis libát! – Marilyn felfújta magát, mint egy barna varangy.
- Nem, Marilyn, nem- Adam kezébe temette az arcát, és leroskadt mellém a padra.
Két dolog világos lett számomra.
Egy: egyetlen pillanatra sem szabad szem elől tévesztenem Adam- et, hogy Marilyn- nek ne legyen lehetősége rátapadni.
Kettő: sokkal több elixírt kell használnom, mert egy csepp mit sem ér.
A következő napok az édes- mézes első napok jegyében teltek. A magam által kitűzött célokat szem előtt tartva uraltam Adam érzelmeit, és minden visszatért a régi kerékvágásba, délelőtt suli, délután mozi, barátok és együtt tanulás.
Minden nagyon jól ment, míg egy nap, hiába csavartam le az elixír kupakját, és hiába tartottam a tenyerem, egy csepp kék lötty se jött ki az üvegből. Kétségbeesetten rázogattam a nyavalyás edényt, de kiszáradt, mint a sivatagi folyó, ha véget ér az eső.
Nem találkozhatok így Adam- mel, nem állhatok elé az elixír védelme nélkül.
Nem volt más választásom, újra fel kellett keresnem Mrs Cleary- t.
A laborban fogadott, és egyáltalán nem lepődött meg, hogy ismét felkerestem. Sőt.
- Már vártalak.
- Elfogyott az elixír- rántottam meg a vállam.
- Mondtam, hogy csak egy cseppet használj!
- Ugyan, egy csepp csak egy órán át hatott - morgolódtam.
Mrs Cleary viszont elégedettnek látszott.
- Jó, de nem zargathatsz minden héten ezzel az ostobasággal!
- Akkor mi tegyek?
- Neked adom a képletet, és elkészíted magadnak az elixírt - benyúlt egy fiókba és kivett egy apró papírcetlit.
- És mit kér cserébe?- kérdeztem remegő kezekkel.
- Lássuk csak- tűnődött.- Azért, hogy egész életedben szerelmes legyen beléd az a fiú, aki után annyira sóvárogsz? Vajon mennyit érhet ez neked?
- Nem vagyok milliomos, tudhatná, hisz olyan jól ismer - sürgettem.
- Nem, drágám, nekem nem kell a pénzed. Sokkal értékesebb az, amire én vágyom.
- Nyögje már ki!- dörrentem rá.
- Igaz szerelem. Az kell nekem.
Ahogy kiejtette a szavakat, azt hittem rosszul hallok, vagy ő viccel.
- Igaz szerelem?
- Igen.
- Azt akarja, hogy többé ne szeressék mást, csak Adam- et? Oké. Ha ő is csak engem szeret, akkor rendben, benne vagyok.
- Nem, nem értettél meg, - ingatta a fejét.- Ő téged fog szeretni, míg áll a világ, de te soha senkit nem fogsz szeretni, őt sem, mást sem, mert elveszíted, pontosabban nekem adományozod ezt a képességedet.
- Ugyan, ne vicceljen, hogy adhatnám azt magának?
- Nyugodj meg, ha szükségem van rá, és te önként le tudsz mondani róla, el tudom venni tőled- olyan komoly tekintettel nézett rám, hogy el kellett hinnem minden szavát.
- De… de… ki lenne arra képes, hogy önként lemondjon egy ilyen fontos dologról.
- Ugyan, kedvesem, ti lányok mindenféle őrültségre képesek vagytok, csakhogy megszerezzétek egy fiú szerelmét. Itt van például Marilyn Huge - a név említésére gúnyosan megrándult az arca.
- Mi van Marilyn- nel?
- Hát, ő is az egyik ügyfelem volt.
Ó, tehát ezért van oda minden srác Marilyn- ért. Egyszerű kis bűbáj az egész, semmi több.
- És ő…?
- Miről mondott le?- kacagott Mrs Cleary.- Csak egy kis semmiségről, drágám, a hűségről.
Ez hát a racionális magyarázat arra, hogy miért csereberéli Marilyn folyton a barátait. Nem tud hűséges lenni.
Tanácstalanul meredtem magam elé. Mit tegyek? Mondjak le az igaz szerelemről csak azért, hogy szeressen egy fiú, aki iránt nem fogok semmit se érezni.
Van-e értelme úgy tűrni az ő érzéseit, hogy én nem viszonzom azokat?
Mi a jó abban, hogy rajong értem valaki, aki nekem nem jelent semmit?
Milyen a szerelem nélküli élet?
Mrs Cleary kéjes mosollyal az arcán hátradőlt a fotelban. Ujjai közé csippentette a képletet tartalmazó cetlit:
- A képlet, cserébe az igaz szerelemért- mondta.
Válaszra se méltattam ajánlatát. Feldúltan rohantam az utcára, ahol további megpróbáltatás várt rám.
- Eve, mi dolgod volt avval a vérmes banyával?- Adam Mrs Cleary háza előtt állt.
- Te hogy kerülsz ide?- torpantam meg.
- Csak veled akartam lenni, de úgy siettél, hogy alig bírtam lépést tartani veled. Láttam, hogy bementél ehhez… ehhez…- kereste a szavakat.
- Boszorkányhoz?
- Igen- bólintott.- Szóval, elárulod, hogy mit csináltál bent?
- Nem. Semmi fontos- feleltem halkan.
- Jó, akkor most már ráérsz, igaz? Mehetünk moziba- két jegyet vett ki a zsebéből.- Valami romantikus film, a csajok csupa jót mondtak róla.
Jegyet vett egy szerelmes filmre, pedig utálja az ilyesmit. Régebben mindig megállapodtunk, és egy romantikus filmet mindig egy pasis akció film követett, hogy meglegyen az egyensúly. Ezen a héten azonban a harmadik szerelmes filmre akar elcipelni. Ez már nem az az Adam, akit megszerettem. Ez a fiú mindenről lemondott, csak hogy nekem jó legyen. Már nem is önmaga, csupán egy varázslat által kifordított zombi.
- Nem megyek moziba veled, és máshova se.
- De…- értetlenkedett.
- És hagyj békén!- üvöltöttem, és faképnél hagytam a megrökönyödött Adam- et.
Kapkodva nyeldestem a levegőt, vagy inkább a könnyeimet, ahogy hazafelé szaladtam.
A szerelem nélküli élet üres és fájdalmas. Nem akarok így élni. Inkább lemondok Adam- ről.

Eltelt egy hónap, de én még nem hevertem ki Adam elvesztése miatti sérüléseimet. Igaz, neki se volt barátnője ebben a hónapban, magányosan ténfergett a szünetekben. Marilyn természetesen új fiúk után nézett. Most épp Harry Smith- re cuppant rá, Edith Gray nem kis bánatára.
- Van kajád? – Ann ébresztett fel mélázásomból.
- Igen- kotortam elő egy szendvicset a táskám mélyéről.
- Kösz- mondta, és begyűrte szájába a friss szerzeményt.- Te és Adam már nem…
- Nem!- csattantam rá.
- Pedig azt hittem, megbocsátottad neki azt a kis félrelépést- Ann szokás szerint tele szájjal beszélt.
- Megbocsátottam- bánatosan lehajtottam a fejemet.
- Akkor mi a gond?
- Nem szeret engem- jelentettem ki.
- Dehogy nem- Ann letette a szendvicset és abbahagyta az evést. Kérdőn nézett rám.
- Nem, nem szeretett, hidd el!
Hogyan is magyarázhatnám el neki, hogy amit Adam érzett, az nem szerelem volt, hanem egy különleges képlet alapján készült elixír rejtélyes hatása.
- Hát, szerintem tévedsz!- vágta rá Ann.- Mindenkinek rólad áradozik, és folyton kesereg, hogy szakítottatok.
Döbbenten bámultam Ann- re, majd a tízlépésnyire várakozó Adam- re, aki egy fának dőlt, és minket nézett. A tekintete ugyanúgy perzselt, mint az első nap, mikor találkoztunk.
Igaza lehet Ann- nek, de képtelenségnek tűnt, hogy az elixír még mindig hasson rá. Több mint egy hónap eltelt azóta, mióta utoljára használtam, és még emlékszem, az első cseppnek milyen gyorsan elillant a hatása. Lehetetlen, hogy még mindig az elixírnek köszönhetően néz így rám.
Talán tényleg szeret engem. Talán visszatért az én régi Adam- em.
- Ezt küldte neked- Ann az asztalra csúsztatott egy lapot, majd összecsomagolta a szendvicset, és elment.
Egy kékszínű kártya feküdt előttem, rajta mindösszesen két szó:
„Bocsáss meg.”
Mire felemeltem a fejem, már Adam ült Ann helyén. Az arcomat fürkészte. Kezeit az asztalra téve egy szál vörös rózsát varázsolt elő.
- Megbocsátok - suttogtam.

Álomkép

- Ki ez?
Miután válaszra se méltattam, Bess elvette tőlem a lapot, amire rajzolgattam. Alaposan megvizsgálta firkálmányomat.
- Ki ez?- ismételte a kérdést, ami csak másodjára jutott el tudatomig.
- Hát… izé…
Bess a legjobb barátnőm, de az igazságot neki se mertem elmondani. Nem akartam, hogy totál idiótának nézzen.
- Egy fiú- vágtam rá.
- Haha. Nagyon vicces vagy- úgy tett, mintha nevetne, de kétségtelenül gúnyolódott.- Látom, hogy egy fiú. Keskeny, ívelt száj. Csontos markáns arc. Vesébe látó, ugyanakkor álmodozó szemek. Igen, határozottan egy fiút ábrázoltál, de azt kérdeztem, konkrétan ki ez.
- Egy fiú.
- Egy fiú valamelyik csoportodból? Matekról? Vagy bioszról? Egy fiú a focicsapatból? Bár ez nem valószínű, mert akkor ismerném - húzta el a száját.- Egy fiú a kávézóból? Egy fiú az utcátokból? A városból? A megyéből?
Végtelenségig folytatta volna a felsorolást, ha le nem állítom:
- Egy fiú az álmaimból.
- Ó… az álmaidból! Nem semmi!
Már meg is bántam, hogy elárultam neki titkomat, most hallgathatom véget nem érő élcelődését. Szerencsére félreértette válaszomat, és önmaga adott olyan elfogadható magyarázatot, amivel sikerült elkerülnöm, hogy hülyének nézzen:
- Szóval ilyennek képzeled el álmaid hapsiját?
- Igen- feleltem.
Nem mondhattam el neki, hogy ez a fiú nem egyszerűen a képzeletem műve, hanem sokkal több, sokkal valóságosabb annál.
Ő álmaim főszereplője minden éjjel.

Hónapokkal ezelőtt kezdődött. Akkor még reggelente visszacsillant a napfény a vastag hótakaróról. Egy éjjel az álmodtam, hogy a házunk mögötti erdőben sétálok, mikor ő kilépett az egyik fa mögül. Meg kellett volna ijednem, hiszen teljesen váratlanul ért érkezése, de ahogy meglátott engem, édes mosoly terült el az arcán. Szőke hajtincseivel pajkosan játszadozott a friss téli szellő, ő azonban nem foglalkozott mással, csak velem. Megállt előttem, és megszólított:
- Örülök, hogy végre megtaláltalak, Chiara. Én Damon vagyok. Már mindenütt kerestelek.
- Igazán?- kérdezte álombeli önmagam.
- Igen. Egész életemben utánad vágyakoztam - mondta.
Azóta minden reggel arra várok, hogy lemenjen a nap, hogy végre lefekhessek, és álmomban újra és újra együtt lehessünk.
Egyetlen éjjel se hagyott még engem cserben, pedig a hó helyét virágos tarka rét vette át, a kopár fák is felöltötték díszes nyári ruhájukat.
- Kár- Bess hangja zökkentett ki az álmodozásból.
- Mi?
- Hogy csak álomkép. Tök jó hapsi, nem? - nyalta meg a szája szélét.
- De- biccentettem.
Bess fején találta a szöget. Bár még mindig lelkesen hunytam le a szemem esténként, az utóbbi hetekben új érzés uralkodott el rajtam. A vágy, hogy valóban a karjában tarthasson Damon, annyira elhatalmasodott rajtam, hogy képtelen voltam reggelenként felkelni. Ezen a héten is már kétszer elkéstem, pedig hol van még a hétvége.
- Sokkal jobban tennéd, ha a hús- vér pasikkal foglalkoznál, ahelyett, hogy holmi álomképekkel kínzod magad- Bess visszanyújtotta a rajzot.
Kikaptam a kezéből, és a táskába gyűrtem a többi húsz rajz közé, amit Damon- ról készítettem.
- Kire gondolsz?- tetettem a tudatlant.
- Ugyan már, ne viccelj!
Végszóra érkezett Peter Hulk. Mintha csak tudta volna, hogy Bess előkészítette számára a terepet, és így belépője tökéletes lesz:
- Sziasztok!
Köszönésfélét dünnyögtem, Bess pedig vidáman kuncogni kezdett.
- Láttad az új filmet?- kérdezte Peter.
- Nem- feleltem.- Melyiket?
- Azt a vámpírosat.
- Nem szeretem a vámpíros filmeket, túl véresek és rémületesek.
- Á, ez teljesen más. Mindenki azt mondja, hogy klassz.
- Klassz? Hogy lehetne klassz egy vámpíros film, ha az embernek felfordul közben a gyomra?
- Ez nem olyan.
Peter egy pillanatra elhallgatott, és Bess felé sandított. Bess szerencsére kikapcsolta rádió- adóvevőjét, így nem fogta Peter „koppj-már-le” jeleit, és kíváncsian hallgatta, hova akar kilyukadni a srác.
- Hát milyen?- kérdeztem.
- Romantikus.
- Romantikus? Már hogy lehetne romantikus egy vámpírfilm? ! Nincs abban semmi romantikus, hogy egy pióca az utolsó csepp vért is kiszippantja egy ártatlan emberből- csattantam rá.
- Szóval…- Peter idegesen egyik lábáról a másikra állt,- én csak azt akartam kérdezni, hogy van-e kedved eljönni… már mint velem… kettesben- újra Bess- re pislantott, aki felhúzta a szemöldökét.
- Nem, ne haragudj, más dolgom van - nyögdicséltem.
- Még nem is mondtam, hogy mikor. Választhatsz időpontot, amikor neked jó- szabadkozott Peter.
- Nem, nem, kösz. Nem szeretem a vámpírfilmeket, akkor se, ha romantikusak.
- Akkor… akkor valami mást, valami komolyat?- Peter nem adta fel.
- Nem, most nem jó.
- Holnap?
- Nem.
- Hétvégén?
- Nem.
Kezdtem dühös lenni. Nem igaz, hogy nem veszi észre, hogy soha sehova nem akarok vele menni. Miért hoz ilyen kínos helyzetbe?
- Jó- hajtotta le végül a fejét,- akkor majd szólj, ha ráérsz- ezzel elódalgott.
Na azt várhatod, hogy szóljak! Még mit nem? !
- Mi frász bajod van Peter- rel?- förmedt rám az eddig csendben hallgatózó Bess.
- Semmi.
- Semmi, persze. Épp most mondtam, hogy igazi pasival kezdj, és ne holmi képregény hőssel!
- Damon nem képregényhős!
- Damon! Úristen, Chiara, nézz már magadra! Már nevet is adtál neki!
Nem árulhattam el, hogy nem én neveztem el Damon- t, hanem valóban ez a neve. Némán álltam Bess szidalmait.
- Meg fogsz őrülni, ha nem hagyod abba ezt a képzelgést! Nézd meg alaposan Peter- t! Nagyon helyes hapsi!
Már jó néhányszor megnéztem alaposan, és nekem egyáltalán nem jött be. Szúrós zöld szeme inkább illett volna egy állat pofájára, mint egy ember arcára. Szögletes feje, lobogó fekete bozontja, zömök, izmos teste egy farkasra emlékeztetett. A mozgása pedig… úgy ólálkodott, mint egy vadászó ragadozó. A legváratlanabb helyeken és időkben tűnt fel, és evvel nem egyszer frászt hozott rá.
- Nekem nem tetszik. Legyen a tied!- jelentettem ki.
- Ja, enyém- vicsorgott Bess- csak az a gond, hogy terád bukik, nem rám.
Bess mérgesen felkapta a táskáját, és elviharzott. Ismét egyedül tehettem meg a hazáig vezető utat. Igaz, volt autóm, de mióta jó idő lett, gyalog jártam suliba és haza. Szerettem sétálni az erdőben. A fák susogása megnyugtatott, és mindig reménykedtem, hogy egyszer Damon valóban előlép valamelyikük mögül.
Ahogy ráléptem a házunkhoz vezető ösvényre, észrevettem, hogy Peter néhány méterrel mögöttem állt. Remélem, ma nem követ hazáig, mert újabban ez a szórakozása. Hátrapislantottam, még láttam a fák között ruhájának sötét színét. Mozdulatlanul meredt utánam. Elkaptam a tekintetem, nehogy azt higgye, a társaságára vágyom, és mellém szegődjön.
Szerencsére nem tette. Az út eseménytelenül telt. Elfoglaltam magam Damon- nal kapcsolatos gondolataimmal. Befordultam a házunkhoz vezető kavicsos útra, mikor szemem sarkából egy árnyékra lettem figyelmes. Odafordultam, és legnagyobb meglepetésemre egy zöld szempárral akadt össze a szemem. Hogy előzhetett meg Peter, mikor jóval lemaradt mögöttem, és ahogy jöttem, egy aprócska kis neszt se hallottam, hogy elsurrant volna mellettem?
A szívem hevesen kalimpálni kezdett. Gyorsabb fokozatra kapcsoltam. Néhány lépéssel bejutottam a házunkba. Magamra zártam az ajtót, és mikor biztonságban éreztem magam, fújtatva az ajtónak dőltem. Hát ennek soha nem lesz vége? Minden nap Peter üldözése elől kell menekülnöm?
Igaz, nem szólt hozzám egy szót se. Még csak meg se közelített, mindig betartotta a tízlépésnyi távolságot, mégis… szívbaj kerülgetett az állandó jelenlététől.

Éjjel megint Damon- nal álmodtam. Azt ígérte, hogy hamarosan találkozunk. Nem értettem, mit akar ezzel, hisz minden éjjel találkozunk.
Reggel körbekémleltem a ház körül. Nagy csalódásomra Peter az egyik fának támaszkodva a házunkat nézte.
Hát jó, gondoltam, akkor ma kihagyom a sétát, és mire megmoccant volna, elhúztam mellette az autóval.
Elégedetten fordultam be a sulihoz vezető aszfaltozott útra. Csak annyi időm volt, hogy végighallgassak egy számot a rádióban, máris a suli elé kanyarodtam. Elégedetten pattantam ki a kocsiból. Épp az ajtózárral babráltam, mikor egy ismerős hang szólított meg:
- Jó utad volt?
Peter egy farönkön ült. Hátrahőköltem, de gyorsan magyarázatot találtam arra, hogy érhetett ide ilyen gyorsan.
- Észre se vettem, hogy kocsival vagy.
- Mert nem azzal vagyok, csak így gyalogosan- nevetett.
A hideg futott végig a hátamon. A fáradtság legkisebb jelét se fedeztem fel rajta, még csak nem is lihegett, pedig ekkora távolságot csak úgy tehetett meg ilyen rövid idő alatt, ha lélekszakadva loholt.
- Még áll a meghívásom, ne feledd el!
- Nem felejtem el - mondtam.
A legjobbkor érkezett Bess, hogy megmentsen egy újabb kínos beszélgetéstől.
- Nagy újság van!- barátnőm fellelkesülve rángatott a bejárat felé.
- Ne húzz ennyire, elesek – én még mindig Peter hatása alatt álltam, nem tudtam felvenni Bess ritmusát.
- Ne nyavalyogj már! Ha meglátod, amiről beszélek, lepetézel, az tuti.
- Mi az?- álltam meg hirtelen.
Semmi kedvem nem volt ahhoz a meglepetéshez, amitől olyasmit tehetek, amire a biológia mai állása szerint képtelen vagyok. Röviden, nem akartam lepetézni.
- Hogy nevezted azt a srácot tegnap?- bökött Bess a táskámra.
Ezek szerint észrevette, hogy ott dugdosom a rajzokat.
- Damon- feleltem.
- Szóval Damon- Bess jelentőségteljesen rángatni kezdte a szemöldökét.
- Mi van vele, nyögd már ki!
- Hát csak annyi, hogy ez az izé… Damon itt van.
- Itt?- kerekedett el a szemem.- Hol?
- Itt a suliban- mutatott az épületre Bess.
- Hogy hogy itt van? Te láttad?
- Igen, evvel a két szemmel - ujjaival szemeibe bökött.
- És milyen?
- Olyan, mint a rajzaidon. Ugyanaz a szem, ugyanaz a száj, csak…
- Csak?
- Sokkal magasabb, mint gondoltam. Legalább két méter.
Csak most fogtam fel szavai értelmét, pontosabban egy kukkot se értettem. Persze napok óta arra vágyom, hogy az életben is találkozzak Damon- nal, de a szívem mélyén tudtam, hogy ez lehetetlen. Még az éjszakai ígérete, hogy hamarosan találkozunk, se billentett ki a lelki egyensúlyomból. Nem vagyok gyogyós, tisztában vagyok avval, hogy Damon csak az álmaimban létezik, nem lehet itt.
- Szóval akkor hajlandó vagy bejönni?- türelmetlenkedett Bess.
- Hol van?
Hirtelen kilőttem, mint az elszabadult lufi. Bess alig tudott lépést tartani velem.
- Az előbb a tornateremben volt- lihegte.
Öles léptekkel a tornaterem felé vettem az irányt.
Az óra még nem kezdődött el, de már sokan lődörögtek a teremben. Egyesek bemelegítettek, mások álmosan pihentek a nézőtéren. Egy kisebb lánycsapat viszont izgatottan csevegett a sarokban. Körbenéztem, de sehol se láttam Damon- t. Kérdőn Bess- hez fordultam, aki megrántotta a vállát, majd megkérdezte az egyik lányt:
- Suzie, nem láttatok itt egy új srácot, szőke haj, álmodozó szemek…
- Angyal arc?- kérdezett vissza Suzie.
- Az az – Bess elégedetten bólintott, majd rám kacsintott.
- Az előbb ment ki, biztos elkerültétek- intett az ajtó felé Suzie.
- Nem tudod, hova ment?
- Keresett valakit.
- Kit?- szóltam közbe.
- Csak annyit mondott, egy lányt. Gőzöm sincs, ki az, de baromi szerencsés csaj. Álom az a hapsi!
- De még mennyire- vihogott Bess,- igaz, Chiara?
Nem válaszoltam, de egyre izgatottabb lettem. Lehetséges, hogy itt van Damon, az én Damon- om?
Nem vártam meg Bess-t, kirohantam a folyosóra. A hömpölygő tömegben azonban teljesen reménytelennek tűnt, hogy megtaláljam őt. Már, ha egyáltalán ő az.
Izgatottan szaladtam teremről teremre. Mindenhova bekukkantottam, mindenkit kifaggattam.
- Nem láttatok egy új srácot?
- Arra a magas gyönyörűségre gondolsz?- kérdezte Brenda Grapes a töri teremben.
- Igen.
- Most ment el, pedig kitettem a lelkem ide a padra- mutatott maga elé,- de valami csajt keres.
Továbbkutattam:
- Volt itt egy helyes srác?- kiáltottam be a matekterembe.
- Egy? Van itt több is- jelentette ki Scott Camp.- Hogy ne menjünk messzire, itt vagyok például én - ezzel kidüllesztette izmos mellkasát, de engem egyáltalán nem hozott lázba.
- Nem, egy új srácra gondoltam.
- Neked még én is új vagyok, szivi - csücsörített Scott, mire hányingerrel küzdve átmentem a szomszéd terembe.
Perceken belül kiderült, hogy az új srác minden teremben megfordult már, épp csak egy lépéssel vagyok lemaradva mögötte. De ez a lépés egyelőre elválasztott tőle.
Végül reményt veszve visszamentem a tornaterembe.
- Hogy hívják?- kérdeztem Suzie- t.
- A srácot, aki itt volt?
- Igen.
- David, Damien, nem Damon.
Nemcsak Bess szája maradt tátva, én is le tudtam volna nyelni egy egész focicsapatot.
- Nem semmi- szólalt meg végül Bess.- Gyerünk, kerítsük elő!
De nem volt rá szükség. Ahogy megpördültünk, mintha egy falba ütköztünk volna, neki mentünk valaminek, illetve valakinek. Egy magas fiú állt előttünk tetőtől talpig feketében. A nagy sötétségben szinte világított szőke haja, amit lágyan borzolt a kintről beáramló huzat.
- Damon, megtaláltad, akit kerestél?
Suzie reménykedve tapadt a fiúra, hátha meggondolta magát, és megelégszik vele. De tévedett. Damon úgy állt, mint a szálfa, le nem vette rólam a szemét. Azt a szemet, amit már hónapok óta nagyon jól ismertem, amiben már ezerszer elmerültem. Nem vártam hát hiába, nem reménykedtem hát hiába, álmaim lovagja itt áll előttem hús-vér testben!
- Ó, Chiara, végre! Már mindenütt kerestelek!
Damon hangja úgy csengett, mintha ezer harangot kongattak volna meg egyszerre. Lábaimból kifutott az erő, de már nem is volt rájuk szükségem, Damon elkapott, átölelt, és szorosan tartott a karjaiban.
- Nem semmi- szólt Bess.
- Ó- mondta csalódottan Suzie, és visszakullogott a lánycsapathoz, akik majd felnyársaltak engem irigy tekintetükkel.
- Őt kereste, ezt a kis senkit?- sziszegte a szurkolócsapat kapitánya, Helen a többieknek, mire mindannyian elégedetlenül sóhajtoztak.
Engem azonban nem érdekelt senki és semmi, csak Damon. Gyönyörű szemei ékkövekként csillogtak. Szája résnyire nyitódva kereste a szavakat.
- Te… te valóságos vagy?- kérdeztem tátott szájjal.
- Már hogy ne lennék az?- felelte nevetve.
- De… de hogyan – hebegtem megdöbbenve.
Összeszedtem magam, egy lépést hátráltam, de csak azért, hogy alaposan szemügyre vehessem őt. Hitetlenkedve méregettük egymást. A meglepetéstől meg se tudtam nyikkanni.
- Gyere, sétáljunk egyet- javasolta.
Olyat tettem, amit még életemben soha, ellógtam a suliból.
Szótlanul átmentünk a sulival szemközti büfébe. Órákon keresztül csak beszélgettünk és beszélgettünk Damon- nal. Kiderült, hogy ő is hónapok óta velem álmodik, és már mindent követ megmozgatott, hogy megtaláljon.
- De honnan tudtad, hogy ebben a városban élek?- firtattam, miután megtudtam, hogy majdnem kétezer mérföldre lakik Spring Falls- tól.
- Figyeltem minden egyes kis részletre álmaimban, és az egyikben megemlítetted Spring Falls nevét. Szerencsére csak egyetlen város hívnak így az Államokban, különben nagyon nagy bajban lettem volna – mosoly suhant át az arcán.
- És engem hogy találtál meg?- faggattam tovább.
- Chiara, ez egy kis város. Azt hiszem, te vagy az egyetlen Chiara a környéken. Elég volt a nyilvántartóba bemenni, és érdeklődni. Először otthon kerestelek, de az édesanyád azt mondta, már elmentél a suliba. Azután idejöttem- intett a suli felé.
- Azt hittem, csak a képzeletem szüleménye vagy- mondtam.
- Nem, egyáltalán nem. Én első perctől kezdve tudtam, hogy te létezel, és hogy egy nap megtalállak. És látod, most itt vagyok veled.
Két kezébe kulcsolta kezemet. Olyan melegség futott rajtam végig, amit még soha nem éreztem álmomban. Valóságos volt, épp úgy, mint a fák az ösvény mellett, vagy a nap az égbolton. Nem, sokkal valóságosabb, hiszen nemcsak a meleget éreztem, amit hozott, hanem keze lágyságát is.
- Ezerszer gyönyörűbb vagy, mint álmaimban suttogta.
Félrefordított fejjel sejtelmesen mosolygott. Fülig elpirultam, de nem mertem elárulni neki, hogy ő is sokkal vonzóbb, mint képzeltem.
Úgy elmélyedtünk egymás tekintetében, hogy észre se vettük, valaki már jó ideje asztalunk mellett ácsorgott.
- Szia, Chiara. Ma nem mész suliba?
Felemeltem fejem. Peter karba font kézzel állt fölöttem.
- Nem, ma kihagyom.
A kérdést ugyan nekem intézte, de nem rám figyelt. Összeszűkült szemmel méregette Damon- t, aki Peter láttán megdermedt. Keze bilincsként záródott a kezemre.
- Jaj- nyögtem fel akaratlanul.
- Bocsáss meg- Damon engedett a szorításon, majd szájához emelte kezemet, és lágy csókot lehelt rá. Ajkának érintése tűzként perzselte a kezem.
- Azért ha segítségre van szükséged, itt leszek - mondta Peter, és lehuppant a szomszédos asztalhoz.
- Menjünk haza- javasoltam, mert nem akartam Peter közelében lenni, mikor végre élvezhettem Damon társaságát.
Mire hazaértünk, anya már otthon volt. Ez a hátránya, ha egy szülő csak részmunkaidőben dolgozik. Reggel még otthon van, mikor elmegyek, és délután is otthon van, mikor hazaérek. Folyton otthon van, és ellenőriz, mintha egy dedós lennék, akit állandóan szemmel kell tartani.
Bemutattam Damon- t. Anya látszólag vidáman fogadta, de én észrevettem, hogy bizalmatlanul megrezdült, ahogy találkozott tekintete Damon- éval.
Bevetettük magunkat a szobámban, és a délután hátralevő részét azzal töltöttük, hogy minél többet megtudjunk egymásról.
Kiderült, hogy Damon a keleti part közelében lakik egy Spring Falls- hoz hasonló kisvárosban két bátyjával, három húgával, és szüleivel. Végzős, és a Columbia egyetemre készül, ahol filozófiát akar tanulni. A sok info, ami szereztem róla alaposan meglepett. Eddig sohasem gondoltam úgy Damon- ra, mint egy fiúra, akinek tesói vannak, és suliba jár. Ahogy leereszkedett a sötét a szobára, egyre valószínűtlenebbé vált az a sok igazság, amit megtudtam róla.
Damon eddig az én álombeli szerelmem volt, és ezt a misztikus képet most valósággá kellett formálnom. Megnyílt a kapu az álom és valóság közt, és ezen a kapun valódi hercegként nyomult be életembe Damon.
Szerencsére felfedeztem benne olyan vonásokat is, amiket részletesen megismertem az utóbbi hónapokban. Az áhítat, ami a szeméből áradt, miközben engem hallgatott, régi ismerősként köszöntött, és olyan elemi erővel hatott rám, amit álmomban sohasem tapasztaltam.
Amíg beszélgettünk, végighemperegtünk ágyamon, és fejemet belefúrtam izmos mellkasába. Igaz, hogy személyes dolgairól még csak most szereztem tudomást, de Damon- t, a férfit már úgy öleltem át, mintha ezerszer megtettem volna korábban. Elmosódott az álom és a valóság közti különbség. Azt éreztem, hogy valóban ez az ezredik alkalom, hogy így egymás mellett fekszünk az ágyamon, és hogy ilyen szorosan öleljük egymást.
Azonban minden jó véget ér egyszer, és ez a nap is a végéhez közeledett, ahogy a napkorong megközelítette a horizontot. Damon- nak el kellett mennie, mert arról szó se lehetett, hogy nálunk töltse az éjszakát. A szüleim enyhén szólva konzervatívak, de legalább nem faggatóztak, mikor Damon átment a Buntch motelba, ahol szobát vett ki. Megbeszéltük, hogy másnap megint lógok suliból, és hogy reggel találkozunk az erdőben.
Már alig vártam a másnapot. Lefekvés előtt még utolsó pillantást vetettem az erdőre, mikor megakadta a szemem egy sötét folton a fák között. A sötét folt mozdulatlan volt, de én biztos voltam benne, hogy egy élő emberhez tartozik. Leoltottam a villanyt a szobámban, hogy jobban láthassam.
Elakadt a lélegzetem, mikor rájöttem, kivel nézek farkasszemet.
Az egyik tölgyfa alatt Peter állt. Hanyagul nekitámaszkodott a fának, zsebre vágta a kezeit, és a házunkat fürkészte.
Dühösen magamra kaptam egy köntöst, és kirohantam a teraszra. Peter mozdulatlanul várt.
- Mi a fenét művelsz itt?- förmedtem rá.
- Vigyázok rád.
- Nem kell rám vigyáznod!- üvöltöttem.
- Dehogy is nem, Chiara, dehogy is nem- suttogta.
- De én nem akarom, hogy vigyázz rám! Hagyj békén!
- Nem tilthatod meg, hogy itt álljak, és figyeljek.
Kifogytam az érvekből. Pukkadozva visszamentem a szobámba. Megpróbáltam elaludni, de csak nehezen jött álom a szememre.

A beszűrődő nap első sugarainál pislogva tűnődtem éjjeli álmomon. Nem álmodtam semmit, vagy nagyon is sokat?
Igen, különleges álmom volt. Azt álmodtam, hogy Damon rám talált, és együtt töltöttük az egész napot.
Ó, persze, csak álom volt, nem valóság. Egy újabb álom.
Keserű szájjal mentem le reggelizni. Természetesen egy falatot se tudtam legyűrni a csalódottság miatt.
- Mi a baj, Chiara? Csak nem rosszat álmodtál?- simította anya végig a hajamat.
- Nem, dehogy. Nagyon is szép álmom volt- a hangom azonban egyáltalán nem volt meggyőző.
Anya kételkedve nézett rám:
- Ma is találkozol avval a fiúval?- kérdezte.
- Melyik fiúval?- pattant ki a szemem, és csak remélni mertem, hogy nem azt válaszolja, Peter- rel.
- Damon, ugye így hívják?
- Damon? Itt volt Damon? - hirtelen olyan éber lettem, mint a vadászó sas.
- Igen, kétszer is. Először reggel keresett téged, de már elmentél a suliba. Azután délután együtt jöttetek haza. Azt ne mondd, hogy nem emlékszel rá! - anya annyira meglepődött, hogy megállt kezében a villa, amivel épp arra készült, hogy kivégezzen egy szelet sonkát.
- Magas, szőke hajú?- tudakoltam.
- Igen, de mi van veled?- csodálkozva lecsapta villát, és evvel megkegyelmezett a sonkának.- Jól vagy, Chiara?
- Igen, igen, nagyon jól- nevettem, és a számba gyűrtem három adag kukoricapelyhet, amitől fulladozni kezdtem.
- Ne siess, még megfulladsz!- anya gyanakodva nézett rám.
Pillanatok alatt végeztem a reggelivel, és az öltözködéssel, és mire bármit mondhatott volna, már az ösvény felé loholtam.
Tehát mégse álmodtam Damon- t, még is csak itt volt, és ha ez így van, akkor vár rám, kint az erdőben, a fák között, ahol tegnap megbeszéltük.
Szemem sarkában egy árny tűnt elő, de nem törődtem vele. Csak egy vágyam volt, minél előbb kint lenni az erdőben, és Damon karjaiban csodálni a tavaszi erdő pompás színeit.
Fiatal szarvasként szökelltem a fák között. Az egyik kanyar után már messziről megláttam az ismerős fekete szerelés.
Damon kősziklaként állt egy kidőlt fa mellett. Karjait összefonta a mellkasán, szemei összeszűkülve meredtek a távolba. Engem várt. Ahogy megláttam, lefékeztem, nehogy észrevegye, mennyire loholtam. A férfiaknak mindig szükségük van egy kis távolságra, amit le kell küzdeniük, csak hogy megmaradjon a vadászösztönük.
- Helló! – mikor észrevett, tett néhány lépést felém.- Végre itt vagy.
- Régen vársz?
- Hát… ez a néhány óra semmit se számít azokhoz a hónapokhoz képest, amit azzal töltöttem, hogy rád találjak.
- Néhány óra?
- Már napfelkeltekor kijöttem, nem tudtam aludni- felelte.- Ma már nem álmodtam veled, és hiányoztál.
Kezével lassan megsimogatta az arcomat.
- Érdekes, ma már én se álmodtam veled.
- Nem volt rá szükség, hiszen egymásra találtunk.
Egy kérdés azonban még nem hagyott nyugodni.
- Te honnan tudtad, hogy valóban létezem, nem csak a képzeleted játszik veled?
Elgondolkozva a távolba nézett:
- Olyan valóságos voltál, szinte éreztem a bőröd selymességét, ahogy megérintettelek, a tested melegét, ahogy a közelemben voltál.
Minden egyes szava hallatán újabb és újabb virágok bimbóztak lelkem kertjében.
Közelebb hajolt hozzám, és ajkával megérintette a nyakamat.
- Még azt is hallottam, ahogy az ereidben áramlik a vér- súgta.
Magamhoz húztam testét, és szorosan átöleltem. Karjait körém fonta, és lágyan megcsókolta vállgödrömet. Apró sóhajt szakadt ki belőlem, mikor valami vakító fehér csillant meg a napfényben. Pupilláim összeszűkültek, majd a rémülettől teljesen kitágultak.
Szemfogai hatalmas fehér tőrökként meredtek előre. Csak néhány centiméter választotta el őket nyaki ütőeremtől.
Egy vámpír! Damon egy vámpír. A felismerés olyan erővel hasított belém, mintha fejbe vágtak volna.
El akartam lökni magamtól, de ő továbbra is szorosan tartott, nem engedett. Csapdába esett madárként verdestem, de nem volt menekvés. Sikoltani akartam, de a kétségbeesés elnyelte hangomat.
Felemelte a fejét, és mélyen a szemembe nézett:
- Hát nem erre vágytál mindig?
Hangja most is csábító volt, de szavai rémülettel töltöttek el.
Fejemben lázálom futott végig. Vérem még ereimben folyik, de néhány perc csupán, és száraz kóróként hullok majd alá.
Damon visszahajolt a bőrömhöz, hogy elvégezze, amiért jött, és elvágja életem fonalát.
Váratlanul megzörrent az egyik bokor a hátam mögött, majd csörtető vad léptei verték fel az erdő csendjét.
Damon- on volt a sor, hogy szemei elkerekedjenek. Újra felemelte a fejét:
- Ó, ne!
Próbáltam megfordulni, hogy lássam, ki az, aki idemerészkedett, hogy desszert lehessen, miután Damon jól belakmározott belőlem. A vámpír azonban erősen fogott, és mint egy élő pajzsot, maga elé tartott.
Meg se tudtam moccanni, tehetetlen bábként Damon foglya voltam. Hátam mögül állati hörgés hallatszott, mintha egy farkas morgott volna. Vámpírom egy pillanatig némán mögém meredt, majd hatalmasat lökött rajtam.
- Legyen a tied!- egyetlen szökkenéssel a szemközti fa alsó ágán termett.
Hátamat beütve elterültem a földön. Nyögve próbáltam feltápászkodni, mikor megéreztem, hogy valami fekete szőrös áll mellettem. Szemem sarkából a lény felé pillantottam.
Az óriási farkas csupán egy karnyújtásnyira volt tőlem. Hátán felállt a szőr, farkát és fülét lecsapva vicsorgott.
De nem rám. Damon- t nézte, miközben újabb lépést tett felém.
Nem tudtam, mi tegyek. Lehetőségeim jócskán leszűkültek. Vagy egy vámpír szívja ki a vérem, vagy egy farkas tép darabokra. Reszkettem az ijedtségtől.
Fejemet lassan körbefogatva felmértem a lehetséges menekülési útvonalakat. A farkas balomon állt. Kétségem se volt afelől, hogy ha csak egy lépést is távolodok tőle, egy szemvillanás alatt utolér, és leteper. A vámpír még mindig a szemközti fán guggolt, és engem vizslatott. Továbbra is foglya voltam, de már nem karja tartott maga mellett, hanem tekintete, és bár láthatóan félt a farkastól, mégse akart lemondani rólam. Rengeteg munkát fektetett abba, hogy hónapokon át álmaim segítségével a szívem közelébe jusson, és most nem akarta, hogy elvesszen befektetése.
A patthelyzetnek azonban véget kellett vetni, és mivel a két szörnyszülött nem mozdult, én szedtem össze minden bátorságomat. Először a földön araszoltam néhány lépést jobbra, hogy eltávolodjak a farkastól, de ő követett, és a vámpír is felém fordult.
Meg kellett próbálkoznom a lehetetlennel.
Talpra ugrottam, és bevetettem magam az erdő sűrűjébe.
A hátam mögött ágak reccsentek, futó és surranó hangok hallatszottak. Futás közben hátrapislantottam, mire végigterültem a földön.
A vámpír csak egy lépéssel volt lemaradva tőlem, de a farkas nem hagyott számára esélyt. Egy hatalmas ugrással rávetette magát Damon- ra, aki elterült a földön. A farkas már nyitotta a pofáját, hogy beleharapjon a nyakába, de a vámpír megpördült, és két kezével megragadta a farkas pofáját. Kezei belemélyedtek az állat szőrébe, amin vastag vörös csíkok jelezték, hogy a sérülés jóval komolyabb, mint amit egy ember okozhatott volna egy ilyen erős állaton. A farkas azonban nem hagyta magát. Teljes testsúlyával a vámpírra nehezedett, és a vámpír szörnyű szorítása ellenére is egyre közelebb került állkapcsa Damon arcához.
Nem vesztegethettem több időt, egyetlen reményem az volt, hogy bejutok a házunkba, és ott valahogy, gőzöm sincs hogy, megvédem magam.
Összeszedtem mindem erőmet, és újra futásnak eredtem.
Anya még mindig otthon volt. Épp kávét ivott, mikor beléptem az ebédlőbe. Megállt a kezében csésze:
- Mi történt?
- Semmi, semmi- magyarázkodtam - csak elestem.
További faggatózása elől a szobámba menekültem. Letéptem magamról a sáros ruhákat. Félóráig zuhanyoztam, mikor már bízni kezdtem abban, hogy Damon szagának utolsó foszlányát is sikerült eltűntetnem magamról. Tiszta ruhát vettem föl, a koszosakat pedig, mint valami undorító holmit, két ujjam közé csípve levittem a földszintre. A mocskos ruhákkal a kezembe léptem ki az udvarra. Egy percig se voltam hajlandó egy légtérben maradni a Damon által beszennyezett göncökkel. Egyetlen mozdulattal a kukába dobtam mindent, pólót, nadrágot, Damon- t, álmokat.
Keserűen indultam vissza a házba, mikor megakadt a szemem egy fekete folton. Megfordultam. Peter egy fenyő mellett állt. Lábai roskadoztak, arcán mindkét oldalon hatalmas sebekből vérzett.
-Jól vagy?- tettem fel a lehető leghülyébb kérdést, mert a vak is láthatta, hogy nagyon rossz bőrben van.
- Ne aggódj, gyorsan helyre jövök- felelte halkan.
Értetlenül néztem rajta végig. Majd az agyamban hirtelen világosság gyúlt. Mit mondhatnék neki? Köszönjem meg, hogy kitartott mellettem, és akkor is vigyázott rám, amikor én mindent elkövettem, hogy lerázzam?
- Ö… kérsz egy teát?- nyögtem végül.
- Igen, de csak olyat, amitől nem fogsz sületlenségeket álmodni- mosolyodott el.