Képeskönyv 13.

Kívánságom egyszerű volt és átgondolatlan. Mindössze meg akartam szabadulni Alextől. Teljesen váratlan volt, hogy a mentőöv Mrs. Dodson képében érkezzen meg.

– Elnézést, Mr. Wyler, de beszédem van Miss Crastonnal. Magunkra hagyna egy kicsit?

Alex visszatért világtól elhúzódó stílusához, és néhány lépést hátrált, de furcsa módon nem tűnt el, pedig biztos voltam benne, hogy a tanárnő vehemens fellépése elég lesz ahhoz, hogy egy ideig távol tartsa tőlem új rajongómat.

Scott mereven kihúzta magát, és befejezte a Marilynnel folytatott bájcsevejt, érdeklődve figyelte a pultnál gyülekező csoportosulást és eseményeket. Már csak az kell, hogy ő is bevesse magát! ... Habár, ki tudja?
Istenem! Néhány hete még senki sem vett észre és tessék, most ketten is a nyakamon lógnak. Azonban nem volt időm búslakodni a hirtelen jött népszerűségemen, Mrs. Dodson azonnal a lovak közé csapott:

– Hogy képzeli, hogy lekenyerezhet? ! –elém vágta a pultra azt a pénzt, amit a táskájába ejtettem. –  Inkább tanulna ahelyett, hogy megpróbálja lefizetni a tanárait!

– Én… nem… – nyöszörögtem elképedve.

Most mi tévő legyek? Valószínűleg szemtanúja volt annak, hogy a táskájába csempésztem a pénzt.

Mit mondjak?

Lily is szótlanul állt, és láthatóan semmilyen épkézláb ötlete nem volt, amivel a segítségemre tudott volna sietni.

Nem igaz, hogy már megint rosszat kívántam!
Mit is akartam? Azt, hogy meneküljek meg a kínos helyzetből, amit a népszerűnek egyáltalán nem mondható Alex társasága jelentett. Hát igen, sikerült levakarnom a srácot, de mit kaptam helyette? Egy hadakozó, tűzokádó sárkányt.

– Elnézést, mi történt? – szólt közbe Alex, akit csak félméterre tudott elriasztani a vérmes bestiát kiválóan alakító matektanárnő.

– Mi történt? ! Ez izgatja önt, Mr. Wyler? Hát elmagyarázom, és mesélje el mindenkinek, hadd okuljanak belőle mások is. Miss Craston a táskámba tette ezt a köteg bankót. Láttam, ne tagadja le! Épp kiléptem a mosdóból, amikor maga ott guggolt – mutatott korábbi asztala felé –, és a táskámban matatott.

Meg se mertem szólalni, hogy azt a gyors mozdulatot, amivel én beledobtam a táskájába a pénzt, nem lehet matatásnak nevezni.

– Az úgy volt… – kezdett Alex egy hosszúnak tűnő történetbe –, hogy…

– Hogy? –türelmetlenkedett a tanárnő homlokát ráncolva. – Maga is benne van ebben a disznóságban, Mr. Wyler?

– Én?  Nem.

Hogyan mentselek meg? Segíts! – Alex jobban kétségbe volt esve, mint én, pedig nem ő volt bajban.

Na, hadd halljam, mi a ti tervetek! – Mrs. Dodson szürke szemével szinte felnyársalt minket, hol Lilyre nézett, hol rám.

– Lépjen hátrébb, Mr Wyler! Maguk pedig maradjanak itt! – csontos ujjával ránk bökött.

Amikor hallótávolságon kívül kerültek, már csak új érzékszervemre, szuperhallásomra hagyatkozva tudhattam meg, miről társalognak.

– Nos, Mr. Wyler?

– Ann találta azt a pénzt az ön táskája mellett, és azt hitte, hogy ön kiejtette. Tőlem kérdezte, hogy mit tegyen, én pedig azt mondtam, hogy csak tegye vissza.

– De ön nem is mellettem ült.

– De én láttam, amikor Ann megtalálta a pénzt. Kit kellett volna megkérdeznie? Mr. Lymant? Elvette volna, hogy az övé, és már rég elitta volna – dörrent rá meglepően bátran Alex.

Ez igaz – futott át Mrs. Dodson agyán az egyetértés.
– Vagy Judithot?  – Alex azonban nem kegyelmezett az öreglánynak. Folytatta a kecsegtető lehetőségek felsorakoztatását. – Miért? Hogy tovább növelje a szekrényében várakozó kacatok számát? Szerintem az öné volt.

Nem az enyém volt, de akkor kié lehet? Istenem, kinek a pénzét veszem el? Ó, kinek okozok olyan gondot, mint ami az előbb az én vállamat nehezedett – sopánkodott Mrs. Dodson magában, de az arcán továbbra is az a magabiztos pökhendiség terpeszkedett, ami általában.

– Az öné volt, csak nem vette észre, hogy kiejtette – erősködött Alex.

Hogy lett volna az enyém! Mit tegyek?– meglepő módon a tanárnő is kétségbe esett.

– Úgy gondolja? – kérdezte Mrs. Dodson.

– Persze, biztos.

– Maradjon itt – nyomta le az öreglány a sovány srácot egy székre. – Meghallgatom Miss Crastont is.

Mindjárt kiderítem az igazat.– Mrs. Dodson a pénztől vagy az izgalomtól szinte szárnyakat kapott, és egyetlen lendülettel a pultnál termett.

– Nos, lányok? –fordult felénk. – Hogy is volt ez?

Tudom, hogy utáljátok ezt a balféket. Biztos, hogy nem beszéltetek össze vele.

Én természetesen ismertem „hiteles” sztorit, hisz fültanúja voltam Alex vallomásának, ezért gyorsan magamhoz ragadtam a válaszadás jogát, mielőtt az öreglány szétválaszt minket, és külön-külön hallgat ki engem és Lilyt.

– Ezt a pénzt a földön találtam az ön táskája mellett – kezdtem Alex történetét –, és azt hittem az öné…

Tehát igaz –­ hőkölt hátra Mrs. Dodson. – Vajon kié lehet?

Körbehordozta a szemét a kocsmán, de láthatóan mindenki nagyon jól érezte magát. Mindenki, kivéve…

– Lily, drágám, szeretném rendezni a számlámat – Mrs. Rosen zavarodottan összehúzta magán rövid, fekete kabátját. Fel se emelte a fejét, reszkető ujjaival a táskájában kotorászott.

– Csak nincs valami baj, Jill? – csak nem az ő pénze? Hogy adjam vissza neki, amikor gyakorlatilag elismertem, hogy az enyém.

Mrs. Dodson idegesen gyűrögette a pénzköteget.

Kiviszem utána a parkolóba, akkor a gyerekek nem lesznek tanúi a jelenetnek, és a becsületem se csorbul.

– Beteg az én Jimmy-m – sóhajtott Mrs. Rosen, és a pultra tett egy tízdollárost.

– Mi baja? – kérdezte Lily, miközben kiszámolta a visszajárót.

– Nem tudják az orvosok. Tegnap váratlanul összeesett, és most kómában van – Mrs. Rosen elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában.

– Akkor nem kellene… – a kórházban lenned vele? Mrs. Dodson még időben elharapta a mondatot, de Mrs. Rosen mintha csak vetélytársam lett volna gondolatolvasásban, kitalálta a befejezést.

– De igen, mellette a helyem. Az orvosok küldtek ide, hogy szellőztessem ki a fejem.

– Hát jó messzire elküldtek szellőzni, Jill – felelte a matektanárnő.

– Igen, igen… megyek is vissza, mert… hogy nyugodhatnék meg, amikor az én kicsikém…? Hisz még csak tizenkét éves – Mrs. Rosen válla remegni kezdett, Mrs. Dodson meglepően reagált, átölelte az összetört asszonyt, és elindult vele a kijárat felé.

– Nyugodj meg, Jill. Majd én elviszlek a kórházba – szerencsétlen gyerek.

Miután becsukódott mögöttük az ajtó, fellélegezhettem volna, de engem is megtört az, ami szegény Jimmy-vel történt. Egy ekkora városban mindenki ismer mindenkit. Két napja még az utcán biciklizett. Most pedig…

– Miért sírt Mrs. Rosen? – Alex gyorsabban előkerült, mint ahogy befejezhettem volna a gondolatot. A Képeskönyv természetesen megint a maga módján értelmezte a kérésemet. Mivel azt nem mertem írni, hogy „mindörökre”, mert már átláttam a szitán, pontosabban a könyv gondolkodásmódján, és nem akartam, hogy valami baj érje Alexet, ezért a megmenekülés csak arra a néhány percre vonatkozott, amíg Mrs. Dodson kifaggatta a srácot… illetve…

A franc se érti ezt… meg akartam menekülni a kínos helyzetből, amit Alex jelenléte jelentett, de ha jobban belegondolok, sokkal kínosabb volt Mrs. Dodson gyanúsítása. Ha így vesszük, most tényleg megmentett a könyv. Oké, a srácot majd én elintézem.

Míg én az alternatívákon töprengtem, Lily elmesélte neki, mi történt Jimmy Rosennel.

– Komolyan? Pedig tegnap…

– Tegnap még teljesen oké volt – tromfoltam le, de haragom oka nem Jimmy volt, hanem a levakarhatatlanná váló Alex.

Te nem sajnálod szegény srácot? Akkor… pedig olyan gyönyörű vagy, Ann. Nem is gondoltam, hogy a szíved ilyen fagyos. – Alex gondolatai megleptek. Sehol semmi szexuális érdeklődés, de mégis… Tényleg tetszem neki? Ez meg hogy lehet? Mit lát bennem?

– Na, nem azért, én is… én is nagyon sajnálom, de… teljesen megviselt ez az ügy – nem hagyhatom, hogy bunkónak nézzen, már csak azért sem, mert nem vagyok az, és tényleg aggaszt Jimmy állapota.

Tudtam én, hogy aranyból van a szíved – Alex mélyen beleszippantott a kocsma egészségesnek egyáltalán nem mondható levegőjébe.

– Lily, adj nekem egy szendvicset! Nem, inkább legyen kettő – erre az izgalomra ennem kell valamit.

Alex nagyot nyelt, mintha az ő szájában lenne a szendvics, nem az enyémben. Leült a mellettem levő székre, a pultra könyökölt, és a kezére támasztotta az állát. Úgy bámult rám, hogy ha nem hallottam volna gondolatait, azt hittem volna, hogy éhes, és ki akarja csalni a falatot a számból. De nem az étel érdekelte, hanem meglepő módon én: Milyen gyönyörűség nézni, ahogy eszel!

– Mi volt ez az ügy Mrs. Dodsonnal? – faggatózott.

– Á, semmi… csak… az a pénz… találtam – még jó, hogy Alex nem gondolatolvasó. Már fejben elszégyelltem magam a hazugságért.

Tudtam én, hogy nem fizetted le. Nem vagy te olyan. – feltétlen bizalma jól esett.

Egy csepp kecsap lefojt a számon, gyorsan letöröltem egy szalvétával.

Ó, bárcsak én lennék az a szalvéta!

– Ha akarod, segítek matekozni – nézett rám sóváran. Legalább a közeledben lehetek.

– Hát, nem is tudom… – dadogtam, ő pedig olyan mélyen belenézett a szemembe, hogy el kellett kapnom a tekintetemet.

Csak most vettem észre, milyen gyönyörű lelket melengető szeme van a mindenki által megvetett srácnak, de nem filózhattam felfedezésemen.

– Mi folyik itt, hercegnőm? –Mi a szart akarsz a nőmtől, te balfék? Scott karjai csápokként fonódtak rám, szeme Alexébe fúródott.

Befejeztem az evést, lassan megtörölgettem a számat, miközben a fiúk közt kialakuló vitát figyeltem.

– Semmi – Alex szája aprót rezdült. Már csak te hiányoztál, vadbarom.

– Nincs valami dolgod? Valami tanulni való? Vagy olvashatnál valamit? Esetleg lejátszanál magaddal egy sakk-partit? – Na, húzz a büdös francba, míg jól megy a sorod!

Meg vannak számlálva a napjaid egy ilyen jó nő oldalán, csak nem tudsz róla!– Alex állta Scott gyilkos pillantását.

Csak nem fogsz itt leégetni mindenki előtt, hogy elcsábítod a csajomat. Azt már nem! Egy ilyen senki kis patkány!

Vicces volt hallgatni fejbeli párbajukat és figyelni arcszínük változást. Másrészt örülnöm kellett volna Scott ragaszkodásának, de tudtam, hogy nem miattam érez így, hanem saját maga miatt. Nem viselte volna el a büszkesége, hogy elhagyjam, főleg egy Alex kaliberű srác miatt.

– Na, tűnés, öreg, de gyorsan! – vágta el a csendet Scott avval, hogy hangot adott fortyogó indulatainak.

– Az ajánlatom áll – pillantott felém Alex, és visszaoldalgott abba bokszba, ahol az incidens előtt meghúzódott.

– Mit akart tőled ez a tapló? – Scott felhúzott szemöldökkel nézett rám.

– Csak segíteni akar matekból – válaszoltam gyorsan, nehogy Scott további trágárságokkal hozakodjon elő.

Hát arra rá is szorulsz, kisanyám, de én nem a tudásodért szeretlek.

– Szóval igaz? – kérdezte.

Vonzó arcán halvány mosoly futott át.

– Mi?

– Hogy le akartad fizetni Mrs. Dodsont? – nem rossz trükk. Miért nem nekem jutott eszembe?

A vallatás közben észre se vettem, hogy a fél kocsma csüngött minden egyes szavunkon.

– Nem akartam lefizetni, csak találtam a padlón egy köteg pénzt… közvetlenül a táskája mellett.

Nekem nem kell hazudnod – nem tudom, mi volt a rosszabb, hogy Mrs. Dodson nem hitt nekem, vagy az, hogy Scott feltétel nélkül elhitte, hogy ilyen aljasságra vetemednék.

Eszembe se volt megvásárolni a jó jegyet. Ha akarom, azt kívánom, hogy zseni legyek matekból. Csak kívánnom kell. Igen, és így Alex segítségére se szorulok rá. És talán tényleg

megszeretnének az emberek. Egyre kecsegtetőbb volt a lehetőség, hogy hirtelen matekzsenivé váljak.

Nem akartam megint a mosdóba menni, és ott kívánni, mert ma menetrendszerűen a mellékhelyiségben intéztem az ügyeimet a Képeskönyvvel. Kezdett ciki lenni a dolog.

Hazafuvaroztattam magam Scott-tal, aki ismét mélységesen csalódott, hogy az este a kocsiban váltott egyetlen csókkal ért véget, és most még a taperolás is elmaradt, miután lefejtettem magamról ragacsos ujjait. Mire észbe kapott, már magára is hagytam.

Felnyargaltam… akarom mondani, feldübörögtem a szobámba, rávetettem magam az ágyra, mely hatalmas nyögés kíséretében megadta magát a súlyomnak, de szerencsére nem rogyott össze, kinyitottam a könyvet és beírtam következő kérésemet.