Fantomkép

1.
A felkelő nap fénye lassan kúszott be a függöny melletti résen. Nem akartam felébredni, de a különleges színek kicsaltak az ágyból. Mezítláb álltam az ablaknál, és a távolba révedtem. A napsugaraknak a vörösből a sárgába váltva vakító fehérré kellett volna válniuk, de mindent ellepett valami lágy és megnyugtató zöld szín.

Mi vár rám?
Egy újabb unalmas nap.
Több száz unatkozó arccal révedező diák.
Tucatnyi elégedetlen és piszkálózó kolléga.
Egy förtelmes ebéd a ragacsos kezű és izzadságtól bűzlő Mr. Hunter társaságában.
Egy kihívó pillantás a rámenős ugyanakkor döntésképtelen Darrentől.
Egy észrevehetetlen és értelmezhetetlen mosoly a félénk Erictől.
És rengeteg kijavításra váró dolgozat.
Mi vár tehát rám?
Az, ami mindig. Semmi.

Óriási lendülettel csaptam be naplómat, mert szállingózni kezdtek a diákok a terembe, és egy porcikám se kívánta, hogy észrevegyék, mivel foglalkozok.
Enélkül is folyton gúnyolódásuk céltáblája vagyok:
– Ó, ha én egyszer eljutnék New York-ba, a jóisten se tudna arra kényszeríteni, hogy visszajöjjek Spring Fallsba!
Mit mondjak, engem se a jóisten kényszerített, hanem az élet, vagy inkább én magam.
– Ó, ha én sikeres üzletasszony lennék, soha eszembe nem jutna ostoba pattanásos hólyagokkal foglalkozni!
Most már én is tudom, hogy nem álmaim netovábbja az, hogy az irodalom iránt csak egy szikrányi érdeklődést gyújtsak olyanokban, akiket a szexen és a sporton kívül semmi nem köt le. – Ó, ha lakásom lenne Manhattanben, soha ki se tenném a lábam a szigetről!
Nem vagyok én Woody Allen, hogy évekig ki se mozduljak a betontengerből.
Kell a természet.
De ahogy mondják, jóból is megárt a sok. Már eleget láttam a természetből, visszavágyom a városba.
A diákok csak jártatják a szájukat, én pedig mélyen hallgatok.
Nekik könnyű. Fiatalok, előttük az élet. Nem csalódtak még senkiben, és ha igen, hamar túltették rajta magukat.
De mit szóljak én?
Alex már a vőlegényem volt. Nemcsak az esküvőt terveztük meg a menyasszonyi csokortól az íncsiklandó és káprázatos fogásokon át a római nászútig, de már megvettük jövendőbeli közös otthonunkat is a Harmincnegyedik utcában egy lépésre az Empire State Buildingtől, mikor beütött a krach Naomi személyében.
Az első titokzatos és ellenőrizhetetlen távolléteket követték a hazugságok, míg egy napon rajta nem kaptam őket a mi lakásunkban, a mi ágyunkban, ahogy mondják, félreérthetetlen helyzetben, és ez volt a vég.
Nemcsak Alexszel zártam le kapcsolatomat, de New Yorkkal is szakítottam.
Nem kell nekem a nyüzsgés. Egy kis nyugalom minden vágyam.
A reklámszakmában elért karrieremet félredobva fejvesztve menekültem a csendes vidéki városba.
Nyugalom?
Az első hónapokban valóban feltöltött a csend, a magányosság, de azután pezsegni kezdett a vérem. Nem vagyok én egy begyepesedett vén csotrogány, hogy esténként a kandallóhoz húzódva kötögessek, vagy szappanoperákon könnyezzem ki a világ minden fájdalmát.
Ideje volt kinyitni a szememet, de nem töltött el se megelégedettséggel, se örömmel, de legfőképpen szerelemmel az, amit láttam. Pedig erre volt leginkább szükségem, egy férfi ölelésére.
Az elvált, jóvágású és figyelmes Hunter igazgató legnagyobb hibája nem az, hogy harminc évvel öregebb nálam, nem is az folyton hagymától bűzlik. Nem. Egy probléma van vele, hogy ő a főnököm, ez pedig nem hoz össze jó párosítást. Minden egyes perc, amit vele kellett töltenem, kész katasztrófa volt.
A legjobbkor vett észre engem a sármos, kigyúrt, testnevelést tanító Darren, aki elragadóan tud bókolni. Hónapokba telt, mire rájöttem, hogy üres szavakat ismétel vég nélkül, melyeket azokból a regényekből vett, amik valami véletlen folytán a kezébe kerültek. Ugyanazt a néhány kedvességet ismételgeti minden egyes nőnemű lénynek, aki a közelébe kerül. És nem ez a legnagyobb hibája. Darren ugyanis nős, és erről a tényről mélyen hallgatott. Persze egy Spring Falls nagyságú világvárosban nem titkolhatta el sokáig, épp csak addig, míg túljutottunk az első gyertyafényes vacsorán és egy motelszobában alkalmunk volt egymást egész közelről megismerni. Máig nem értem, miért nem kapcsolt be nálam a vészjelző, mikor a Sundance hotelt javasolta első együttlétünk színhelyéül ahelyett, hogy otthonába vitt volna.
A felesége azonban nagyon jól ismerte Darren szexuális szokásait, így egy pillanat alatt a Spring Falls-i Naomi és minden jóravaló háziasszony utálatának tárgya lett belőlem.
Újra egyedül maradtam, és ez a magány már nem megnyugtató volt, sokkal inkább szívfacsaró.
Egyetlen mentőövet a csendes Eric jelentette, aki matekot tanított, és látszólag folyton világmegváltó ötletekkel volt elfoglalva. Kár, hogy nincs matematikai Nobel-díj, ő már bizton kiérdemelte volna.
Hetek óta tartó ostromomnak, miszerint egy-egy kedves biccentést vagy mosolyt küldtem felé a szomszédos asztaltól ebéd közben, csak annyi lett az eredménye, hogy most már rendszeresen visszaint.
Teljesen reménytelennek tűnik ez az ügy, de itt, az Isten háta mögött mindent meg kell becsülni, még egy ilyen tutyimutyi alakot is.
Bárcsak ne hagytam volna el New Yorkot!
Most lenne egy izgalmas munkám és jól fizető állásom valamelyik ügynökségnél vagy magazinnál.
Egy klassz lakásom valahol a nyolcvanadik utca környékén.
És egy jóképű, okos és szeretnivaló hapsim.
Most viszont reménytelenségben fulladozok.
Miután eladtuk közös manhattani lakásunkat, a részemet szépen feléltem abban a pár hónapban, amikor bérelt lakásomból csak arra a néhány órára mozdultam ki, amíg elmentem az analitikusomhoz, aki miután rájött, hogy lehúzta rólam az utolsó vasamat is, azt javasolta, hogy költözzek egy nyugalmas helyre.
Így kerültem Spring Fallsba, és így lettem az itteni középiskola irodalomtanára, és ugyanez az ostoba döntés tette lehetetlenné, hogy valaha visszakapaszkodjak az élet sűrűjébe.
– Jó reggelt, tanárnő- bársonyos hang ébresztett fel az emlékek kavalkádjából.
Magas, izmos fiú állt a katedra túloldalán.
Istenem, milyenek ezek a mai srácok? ! Még alig tizennyolc évesek és már kész férfiak.
Hosszú fekete haját hátrakötve hordta. Fekete, földig érő kabátot vagy inkább köpenyt viselt, amiben úgy nézett ki, mint egy kispap, aki éppen kimenőt kapott a szemináriumból.
Sötét szemei várakozóan pihentek rajtam. Zavarba estem tekintetétől, amit ő arcán végigfutó apró rezdüléssel nyugtázott.
– Ön Ms. Riching, igaz?- kérdezte.
– Igen. Irodalomórára jöttél?
– Igen. Mrs. Gadget azt mondta, önnél kell jelentkeznem - nyújtotta át az iskolatitkár által írt lapot, mely arról tájékoztat, hogy csoportom egy fővel bővül.
– Raphael de Angelis- olvastam hangosan a nevét.
– Úgy van- helyeselt a fejét magasan felszegve.
– Hát… ülj az utolsó padba - mutattam hátra, miközben elkövettem mindent, hogy elnyomjam hangom remegését és kezem reszketését.
Bólintott, és elindult a kijelölt hely felé.
Néhány perc alatt megtelt a terem, elkezdődött az óra.
– Elolvastátok a verseket, amiket feladtam?
– Milyen vers volt az, tanárnő?- Ben Streamy hozta a szokásos szúrj-bele-hadd-bírja formáját.
– Lord Byron…
– Na, de tanárnő? ! Egy lord? – jópofáskodott, de engem sohasem vett le a lábamról tuskósága.
Körbenéztem, hátha valaki előjön valami értelmes gondolattal, majd megakadt a szemem Raphaelen. Karba font kézzel hátradőlt a széken, és le nem vette rólam a szemét. Nem tudom, hogy a tananyag vagy én érdekeltem ennyire, de ő volt az egyetlen, aki ugyan szótlanul, de őszinte érdeklődéssel kísérte szavaimat.
A többiek szokás szerint beérték a Benéhez hasonló, vagy még durvább beszólásokkal. Jobb esetben el voltak foglalva mobiljukkal, mellyel sms-eket küldözgettek egymásnak.
A fiúk sunyin vizslatták a lányokat, akik viszont bárgyún vigyorogtak a gyors sikerek láttán.
Raphaelről azonban senki sem vett tudomást, pedig igazán impozáns látványt nyújtott arisztokratikus testtartásával, markáns, mégis vonzó arcával.
– Tehát, melyik vers tetszett nektek?
Újra körbehordoztam tekintetem a magába fordult, érdeklődés jelét nem mutató társaságon.
– Neked mi a véleményed?- intettem hátra, az utolsó pad felé, ahol az új fiú húzódott meg csendben.
A többieknek gúnyos fintor suhant át az arcukon, majd jelentőségteljes pillantásokat váltottak egymással.
– Raphael – szólítottam fel, mire megfagyott a levegő a teremben.
Mindenki elhallgatott, és a diákok hol egymásra, hol az utolsó pad felé néztek. Egy ideig értetlenül forgatták a fejüket, majd kuncogni kezdtek, mire az egész csoport fülsüketítő röhögésben tört ki.
– Csendet kérek!- én magam is megijedtem az erélyes hangtól, amit kiadtam magamból, de a gyerekek még jobban, mert rögtön elhallgattak.
– Bemutatom új csoporttársatokat, Raphael de Angelist.
– Új csoporttárs?- élénkült meg újra Ben.
– Igen- szigorú arcom Benbe fojtotta további mondandóját.- Tehát, Raphael?
– Az igazat megvallva, én jobban kedvelem Walt Whitmant.- jelentette ki a fiú anélkül, hogy csak megrezdült volna a többiek gyilkos szemeinek kereszttüzében.
– Ó- nyögtem a váratlan fordulatra.- Mi erről a véleményetek?- fordultam az osztályhoz.
– Miről?- kekeckedett Ben.
– Hogy Whitman jobb- ismételtem Raphael válaszát.
– Nekem mindegy- rántotta meg a vállát az eddig szótlan Judith Benton és elmélyedt abban a színes magazinban, amit eddig is forgatott.
– Ja, igaza van Judithnak- replikázott Ben, aki mint mindig, most is a lány mellé állt.
Mindig a csitrik pártját fogja, függetlenül attól, hogy milyen sületlenségeket hordanak össze. Esélyem se volt, hogy meggyőzzem az ifjúságot, micsoda szépségek rejtőzhetnek néhány sornyi lírában.
A csengő épp a legjobbkor mentett meg a kellemetlennek ígérkező helyzettől.
A diákok úgy tódultak ki a teremből, mintha tűz ütött volna ki. Sohasem tudtam, hogy előlem menekülnek ilyen fejvesztve, vagy az irodalom tölti el őket akkora undorral, hogy pánikszerűen el kell hagyniuk a helyet.
Ma azonban nem ment el mindenki. Raphael mozdulatlanul ült az utolsó padban. Mikor látta, hogy összepakolom a holmimat, és a kijárat felé indulok, komótosan felállt, és utánam szólt:
– Elkísérhetem, Ms. Riching?
– Nincs több órád?- kérdeztem meglepetten, hisz még csak a harmadik óra végén tartottunk.
Én kivételezett helyzetet élveztem, és szabad délután kaptam Mr. Huntertől, de ez a diákokra nem vonatkozott, rájuk még jó pár kolléga várt.
– Nincs- vágta rá gondolkodás nélkül a nyilvánvaló hazugságot, amit nekem valami rejtélyes ok miatt nem volt kedvem megcáfolni.
Amikor kiértünk az utcára, egy zöld Porschéhoz lépett. Az autó olyan vakító színben pompázott, hogy egy pillanatra be kellett csuknom a szemem. Mikor kikukucskáltam szemhéjam alól, Raphael már kitárta a kocsi ajtaját.
Elkerekedett szemekkel álltam előtte, és úgy néztem rá, mintha a világ nyolcadik csodáját látnám.
Olyan volt, mintha magával Adonisszal álltam volna szemtől szembe. Karnyújtásnyira álltam tőle. Sokkal sudárabbnak látszott, mint mikor a teremben ülve felnéztem rá. Sötét haja csillogott a napfényben, szemei izzottak, amitől én is lángra lobbantam.
Szerelem az első látásra? Már csak ez hiányzott! Nem elég zűrös így is az életem. Sohasem hittem abban, hogy lehetséges első alkalommal beleesni valakibe, és tessék, mint a menykő vágott belém az érzés. Ráadásul a leglehetetlenebb, leghihetetlenebb személy iránt. Nem lehetek szerelmes egyik tanítványomba se. Ez képtelenség és őrültség!
A felemelő, ugyanakkor zavarba ejtő érzés egy szemvillanás alatt elmosta mind a csapodár Darren, mind az élhetetlen Eric emlékét nemcsak az agyamból, de a szívemből is.
– Hova megyünk?- kérdeztem, miután levetkőztem tanári mivoltomat, és tinédzserré alakulva félénken elfoglaltam az anyósülést.
– Ahova te szeretnél, Victoria- felelte, és meg se lepődtem a közvetlen hangnemtől, amire átváltott.
– Hát…- bizonytalan lettem.


2.
Áruljam el neki, hogy tanítás után be szoktam ugrani Grapesék- hez egy italra? Hogy adná ki magát, ha egyik tanítványomat egy bárba rángatnám fényes nappal? Különben se a sör miatt járok oda. Csak a társaságért, hogy ne kelljen az üres lakás némáságát hallgatnom otthon.
– A Téglához menet tehetnénk egy kis kitérőt- javasolta.
Majd leesett az állam. Hogy tudja a keresztnevem, nem lepett meg, megkérdezhette az iskolatitkárt, de azt honnan veszi, hogy a Téglába járok. Kémkedett utánam? Nem mertem megkérdezni. Beindította az autót, és süvítve indultunk el a fák között.
Pár perccel később már mélyen jártunk az erdőben. Leállította a motort, és az ülésen hátrakönyökölve felém fordult.
– Mesélj magadról!
Nem tudom, miért lepődtem meg kérdésétől. Talán azért, mert ő mégis csak a tanítványom. Talán azért, mert nem ismerem. Nem jött ki egy értelmes szó a számon:
– Hát…
– Tehát még nem vagy jól?
– Tessék?- tátottam el a számat.
– Bocsánat- hajtotta le a fejét.- Nem akarok a magánéletedben vájkálni.
– Nincs semmi baj- nyeltem egy nagyot.
Megpróbáltam leküzdeni az érzést, hogy idegennel, aki technikailag a tanítványom, bár még csak egy órámon volt, belemélyedünk életem sötét bugyraiba. Ő persze rögtön felhatalmazva érezte magát, hogy visszatérjen a korábbi kínos témához:
– Meg kell találnod a megfelelő embert, azt, akit neked teremtett az úr- meghökkentem felnőttesen komoly szavain.
Felemeltem a fejem és mélyen a szemébe néztem. Nyugodtan viszonozta pillantásomat. A legkisebb zavar se tükröződött rajta, mintha mindennapos dolog lett volna számára, hogy idősebb nőkkel flörtöljön.
– Kire gondolsz?- kérdeztem, bár talányos mondatának megfejtése elég nyilvánvaló volt.
– Hát, majdcsak találunk neked valakit- felelte pimaszul, és újra beindította az autót.
Hova visz? Már vagy öt perce távolodtunk a várostól, amilyen gyorsan megy, mérföldeket tehettünk meg a semmibe. Ha megáll, és megerőszakol, kiabálhatok, erre már nem jár egy lélek se. Persze, nem biztos, hogy kiabálnék. Az erőszaknál sokkal rosszabbat is tehetne velem. Itt hagyhatna a semmi közepén. Vagy…
– Ne aggódj- találta ki újra gondolatomat,- nem foglak bántani.
Kisfiús mosolyát felém villantva elfordította a kormányt. A kocsi egy félreeső útra kanyarodott, mely egészen az erdő sűrűjébe vezetett.
Jó, szóval ne féljek, nem fog ártani nekem. De mi csudát akar itt?
– Csak mutatni szeretnék valamit - láthatóan élvezte a helyzetet, melyben ő a fejembe lát, én pedig nem tudom eldönteni, hogy sikítva meneküljek, vagy a karjába boruljak.
Éles csikorgás közepette megálltunk. Talán csak kettesben akar maradni velem. Hevesebben kezdett verni a szívem, és most éreztem csak, mekkora ostobaságot készülök elkövetni. Nem elég, hogy fiatal, nem elég, hogy a tanítványom, nem is ismerem.
Az út végén azonban nem a végeláthatatlan sűrű fogadott. Favágók dolgoztak. Óriás gépekkel, kézi szerszámokkal felszerelkezve rendet vágtak a fák között. Négyen voltak. Valamennyien fiatalok, izmosak és izzadtak. Valódi férfiak, a szó testi értelmében. Olyan emberek, akikkel gyakran találkozok a Téglában, néha le is szólít egyikük- másikuk, de akiket én mindig lerázok egy legyintéssel. Férfias külső ide, izmos karok oda, már csak az hiányzik, hogy intim viszonyba keveredjek egy műveletlen munkással, aki ráadásul még nálam is csóróbb.
– Miért jöttünk ide?- fordultam Raphael felé megkönnyebbülve.
A munkások jelenléte mégis csak jó volt valamire. Megakadályozták a puszta létükkel, hogy fejest ugorjak egy kilátástalan kapcsolatba.
– Ez amolyan felemás megoldás. Kettesben is vagyunk, meg nem is- kajánul elhúzta a száját.- Tehát milyen férfire vágysz?
Célirányos kérdése nem válaszoltam azonnal. Végig kellett gondolnom, mik is az elvárásaim.
– Okos legyen, tanult- kezdtem.
– Mint Eric?- sunyin vigyorgott.
– Hmm- sóhajtottam, és próbáltam nem tudomást venni mindentudásáról.- Jóképű legyen!
– Mint Darren? Biztos, hogy nyerő tulajdonság ez? Ne felejtsd el, a többi nő se vak!
Jobb karját átvette a hátam mögötti ülésen, és finoman végigsimította hajamat. Mozdulatától gyenge remegés futott végig rajtam, de már nem hozott zavarba, befejeztem mondandómat.
– Legyen kedves és figyelmes! Én legyek a mindene!- mondtam ki a legsúlyosabb követelményt. – Ó, mint apád- keze lehullott a vállamról.
– Honnan tudod, hogy milyen volt apám? Már tíz éve meghalt- suttogtam.
De Raphael nem válaszolt. Rezzenéstelen arccal figyelte a favágókat, én pedig elképedve fészkelődtem. Percekig szótlanul néztük, ahogy egy gigászi tölggyel küzdenek, mikor útitársam az egyik férfi felé bökött.
– Ismered őt?
– Hmm- tűnődtem,- azt hiszem, láttam már.
– Max Brewster, tavaly megpróbált a közeledbe kerülni.
Micsoda? Honnan tudja, hogy…
Hát ez elképesztő! Lehet, hogy már egy éve utánam koslat, és én semmit se vettem észre. Képtelenségnek tűnt, hogy Raphaelhoz hasonló jelenség ennyi ideig kövessen, és én egyszer se szúrjam ki. Minden adatot beszerzett rólam, még apámról is tud. És tessék! Mintha nem is őt érdekelném, mintha nem is Raphaelnek kellenék. Mi ez az egész, mit akar Max akárkivel? Mi ő, egy kerítő?
A csalódottság nagy adag levegőt csalt ki belőlem, mely sóhaj formájában hagyta el tüdőmet:
– Ha arra célzol, hogy fel akart csípni, akkor valószínűleg igazad van, de én nem szoktam megjegyezni az ilyen fickókat- keltem ki magamból.
– Miért?- kérdezte, miközben le se vette a szemét a férfiakról.
– Mert egy tuskó, bunkó, műveletlen melós- minden rosszat elmondtam az ismeretlen Maxről.
– Miért gondolod, hogy az? Hiszen nem is szólt hozzád csak néhány szót.
Fejemben végigfutattam a lehetőségeket. Egy, kiszállok, és gyalog kajtatok vissza Spring Fallsba, ami több órányi útra van, jó, ha estére hazaérek, de az is lehet, hogy eltévedek az erdőben, mert erre még sohasem jártam. Kettő, megkérem valamelyik favágót, hogy fuvarozzon vissza, de akkor örökre elkötelezettjük leszek. A harmadik lehetőséget választottam.
– Vigyél vissza a városba!- szóltam keményen Raphaelre, és én is felvettem a magam-elé-bámulós figurát.
Ellenkezés nélkül beindította az autót, a jármű iszonyú hangok mellett kifarolt a fák közül. A favágók felkapták a fejüket. Max szeme elé tartva kezét fürkészte az erdőt, ahogy elhagytuk a helyet. Szótlanul hajtottunk vissza a Téglához. Ahogy megállt a jármű, nekiestem az ajtónak, de ekkor megállított a bársonyos hang.
– Ne haragudj, ha megsértettelek, csak segíteni szeretnék neked.
Fekete szemeivel úgy csüngött rajtam, mintha egy elárvult kutyus. Nem hagyhattam itt.
– Rendben – sóhajtottam, - de ne említsd többet a helybelieket!
Bementünk a bárba. Úgy látszik, nemcsak Raphaelnek nincs már órája, Lily Sheldon is javában dolgozott. Az órámra néztem, és csak most láttam, hogy késő délután van. Úgy repült el az idő raphael társaságában, hogy észre se vettem.
– Mit hozhatok, Ms. Riching?
– Én egy kólát kérek, és te?
Raphael az ujjaival dobolt az asztalon, Lily kérdőn nézett rá.
– Én is.
– Két kóla- szóltam Lilynek.
– Értem- felelte, majd újra Raphael felé fordult, és elhúzta a száját.
Mi baja lehet a fiúval? Talán ismeri? Kísérőm azonban nem hagyta, hogy kutakodjak utána.
– Nem bízol magadban – tért vissza az analizálásomhoz.
– De igen- mondtam nem túl meggyőzően.
– Ez nem kérdés volt, kijelentés.
Rákönyökölt az asztalra, kezeit összekulcsolva előrehajolt.
– Azért, mert Darren egy csélcsap fickó, még nem kell feladnod, hogy megtalálod a párodat.
– Hát erről kitől hallottál?- bukott ki belőlem a kérdés, de legszívesebben elrohantam volna örökre magam mögött hagyva a pletykák melegágyát, Spring Fallst.
– Ericet pedig felejtsd el!- folytatta zavartalanul.
– Miért?
– Nem a nők érdeklik.
– Ó- buggyant ki belőlem.
Hihetetlen, hogy még mindig milyen naiv vagyok. Fel se merül bennem, hogy egy férfi nem a nőket részesíti előnyben.
Ha igazat mond Raphael, tényleg itt a vég Mr. Hunter képében.
– Na, azért nem kell a vénséggel szóba állnod- vigyorgott pimaszul.
Egyre inkább bosszantott, hogy nemcsak mindent tud rólam, de még azt is tudja, hogy mire gondolok.
– Mióta nyomozol utánam?- szögeztem neki a kérdést.
– Elég régen.
Megérkezett Lily az üdítőkkel. Az egyiket letette elém, a másikat pedig tanácstalanul fogta a kezében.
– Oda – intettem a szemközti széken helyet foglaló Raphael felé.
Lily megrántotta a vállát, és letette a poharat, amihez azonban a fiú hozzá se ért. Sokkal jobban élvezte, hogy engem kínozhat, mert az a rengeteg információ, amivel rólam rendelkezett, és amit most az arcomba zúdított, félelemmel töltött el. Még mindig remegve néztem rá, de most már nem tudtam eldönteni, vonzódok-e hozzá, vagy félek tőle.
Miért kutakodott ennyit utánam? Miért érdeklem én ennyire? A beszélgetésünk valahogy kisiklott, és nem akart visszatalálni arra a vágányra, mely engem őhozzá visz közelebb. Ha egyáltalán volt ilyen vágány, mert egyre inkább úgy tűnt, hogy Raphaelt én tényleg érdeklem, de nem, mint lehetséges partner, hanem…
Hanem?
Mit akar?
– Nehogy azt hidd, hogy Alex után véget ért az életed!
Ó, még erről is tud.
– Tehát már New York óta követsz- próbáltam lehiggadni, és végiggondolni, mi lehet a célja, azonban egyetlen épkézláb ötletem se volt.
– Victoria, nem számít, mióta figyellek. Egyetlen dolog fontos csupán- közelebb hajolt, hogy jobban halljam.- Az, hogy boldog legyél. Még csak huszonnyolc éves vagy, nem kell elásnod itt magad!
Szavai hallatán teljesen elképedtem. Egy titkos rajongó, aki hónapok vagy akár évek óta szemmel tart. De várjunk csak, hány éves lehetett Raphael, mikor Alex és én…
– Ki kell nyitnod a szemed, és a szíved- ő azonban nem hagyta, hogy számoljak.- Nem szabad semmibe venned az embereket csak azért, mert látszólag nem felelnek meg az elvárásaidnak.
Szavai leginkább egy pszichológus terápiás szövegére emlékeztettek.
– Miről beszélsz?
– Nem gondoltál még arra, hogy nem véletlenül vagy itt?- kérdezte.
– Itt veled?
– Nem, itt Spring Fallsban.
– Ja, mert hülye voltam és felégettem magam mögött mindent- dühösen az asztalra csaptam.
– Nem égettél fel mindent.
– Nem, persze, összevesztem a volt főnökeimmel, mert Alex-nek nem mertem egy rossz szót se mondani. Nincs senkim New Yorkban. Nem kapok állást, mert mindenki elmebajosnak tart. Ha nem tudok állást szerezni, nem lesz pénzem albérletre. Elszórtam az összes megtakarított pénzemet pszichiáterre meg lakbérre. Semmi lehetőségem nincs arra, hogy újra neki vágjak a nagyvárosnak.
– Hogy egyedül nekivágj - egészítette ki hosszú felsorolásomat.
– Nem kell nekem senki.
– Dehogy nem. Egyedül nem mersz visszamenni New Yorkba, és ezt még magadnak se mered bevallani.
– Ez nem igaz!- förmedtem rá.- Nem ismersz engem, bármilyen régen is sunnyogsz utánam, gőzöd sincs, ki vagyok, mit érzek - dühöngtem.
Nem válaszolt. Hátradőlt, és az ajtóra emelte tekintetét. Én is arra fordultam. Percekig némán bámultuk a bejáratot, végül nem bírtam tovább a feszült helyzetet:
– Várunk valakit?
– Mindjárt megérkezik- emelte fel mutatóujját, majd lassan letette az asztalra, és szája sarka megrezdült.
Újra az ajtó felé néztem. Kitárult, és a négy favágó lépett be rajta.
Jaj, ne! Ez az idióta össze akar hozni valamelyikükkel. Tényleg kerítő, vagy…
– Magándetektív vagy?- csattantam fel.
– Nem- ingatta a fejét.
– Melyikük bízott meg? Úristen, már New Yorkban is a nyomomban voltál. Te csináltad? Te buktattad le Alexet? Miért? Hogy egy vidéki tuskónak barátnőt szerez?- a harag szótengerben árasztotta el Raphaelt.
– Victoria, ők évek óta itt élnek. Azt se tudták, hogy létezel, amíg ide nem jöttél- felelte higgadtan.
– De Alex?
– Én csak azt akarom, hogy boldog legyél. Miért akartam volna, hogy szakíts Alexszel?
– Akkor mi a fenét akarsz?- dörrentem rá.
– Már századszor ismétlem. Azt akarom, hogy meggyógyulj.
– Nem vagyok beteg!
– De igen!
– Nem fáj egyetlen porcikám se!
– A lelked beteg. Fáradt és kimerült a sok csalódástól, amik az utóbbi években érték. Helyre kell hoznunk!- zöld szemei szikráztak a bárban szokásos sötétség ellenére is.
– Nekünk kettőnknek?- ráncoltam homlokom.
– Igen. Bízz bennem! – a zsebébe nyúlt, és kivett egy kerek érmét, amire ismeretlen jelek voltak vésve.
– Ez mi?- kérdeztem, mikor a kezembe nyomta.
– Egy amulett.
– Amulett?
– Igen, megvéd téged a gonosztól és a bajtól akkor is, ha én nem leszek már veled.
– Ó, tehát ezután nem fogsz nyomomban járni?
– Nem, már mindent elintéztem. Nincs rám szükséged tovább.
– Micsoda? !
– Nyisd meg szíved, és fordulj érdeklődéssel az emberek felé! Adj nekik esélyt!
Mutató- és középső ujját kinyújtva esküre szólított fel.
– Megesküszöl?- kérdezte.
– Mit akarsz evvel?
– Megesküszöl?- ismételte.
– Jó, megesküdök- emeltem fel én is ujjaimat.
– Ne a látszatra hagyatkozz!
Hatalmas zöld szemei csillogtak, ahogy rám nézett. Néhány percig szótlanul méregetett, majd hirtelen felállt:
– Most én búcsúzom - mondta.
– Micsoda? ! – szavai lassan estek le, de ahogy célba értek, kövekként nehezedtek rám.
– Nincs rám tovább szükséged - jelentette ki, és mielőtt felfoghattam volna, miről beszél, és tiltakozhattam volna, már el is indult a kijárat felé.

3.
Értetlenül követtem tekintetemmel. Az időközben letelepedett favágókhoz lépett.
Odahajolt a Maxhez, és súgott neki valamit. A férfi, mintha álomból ébredt volna, hitetlenkedve tekintett körbe, míg meg nem akadt rajtam a szeme. Széles mosoly terült el az arcán, én meg bármennyire is erőlködtem, nem tudtam levenni róla a szemem. Ő mondott valamit a társainak, akik felém kacsintgattak, Max pedig elindult az asztalomhoz.
Úristen, ez idejön. Inteni akartam Raphaelnek, hogy jöjjön vissza, de amíg Maxet figyeltem, eltűnt Raphael.
Hova mehetett? Az előbb még azt éreztem, megőrjít a jelenléte, most pedig fájt a hiánya. A két rossz közül ő volt a kisebb.
– Hello- Max kérdés nélkül kihúzta a szemközti széket, és elfoglalta Raphael helyét.
– Az a hely foglalt- hebegtem.
– Igen, az enyém - mondta önelégült vigyorral.
Mielőtt tiltakozhattam volna, felhörpintette az üdítőt.
– Honnan tudtad, hogy nem iszom szeszes italt?
– Ö…. hát…
– Álmomban se gondoltam, hogy ez egyszer megtörténhet velem - kezdte.
– Mi?
– Hogy idehívsz magadhoz. Mindig nagyon zárkózott voltál, mintha egyikünk se felelt volna meg neked.
– Hát, ami azt illeti…- kezdtem, de egy ismerős hang szólalt meg a fejemben.
„Emlékezz, mit ígértél! Adj neki esélyt!” Elképzelésem se volt, hogy csinálta, de úgy hallottam Raphael hangját, mintha mellettem állt volna. Belekapaszkodtam az amulettbe, amit adott, és őszinte érdeklődéssel fordultam Max felé. Talán öt percet el tudok viselni vele. Az nem a világ vége.
Beletúrt a hajába. A levegőt betöltötte erős, férfias illata, de furcsa módon nem találtam ellenszenvesnek. Keze kérges volt, arcbőre cserzett, mégis valami vonzó volt benne.
– Igen, mesélj magadról!- szólítottam fel, mire ő váratlanul kinyílt, mint egy olvasásra váró könyv.
– Hallottam, New York-i vagy.
– Igen.
– Nem féltél a nagyvárosban egyedül?
– Nem voltam egyedül, voltak barátaim –arról mélyen hallgattam, hogy barátaim a lelkibánatom növekedésével együtt felszívódtak.
– Ja, igen, ott születtél. Én bezzeg…
– Mi van veled?
– Örököltem egy szállodát a nagybátyámtól.
– Itt?
– Nem, nem – ingatta a fejét mosolyogva.- New Yorkban.
– New Yorkban? Ó, akkor hamarosan elszabadulsz innen- bukott ki belőlem egy apró irigykedés.
– Igen, igen- morzsolta a szavakat.- De gőzöm sincs, mit kezdjek vele. A haverok, mind nógatnak, hogy el ne adjam, vegyem át az üzletet.
Úgy beszélt, mintha csak valami mellékes dologról lenne szó. Pedig nem az volt! Egy szálloda New Yorkban! Mit nem adtam volna azért, hogy a helyében legyek. Majdnem elsírtam magam.
– Igazán? – rebegtettem szempilláimat, hogy elnyomhassam a feltörő könnycseppeket.
– Igen, de…
– De?
– Tudod, ha átvenném, egy kicsit át is alakítanám. Mérnök diplomám van, és van egy rakás ötletem- olyan megfontoltan beszélt, hogy kétségem se volt afelől, hogy valóban az, aminek mondja magát.
Alaposabban végigmértem. Karjain vidáman táncoltak az izmok. A mindennapi fizikai munkának köszönhetően csodásan kidolgozott testet birtokolt, nem pedig olyat, mint azok a hapsik, akik egész nap egy rajzasztal fölé hajolnak.
– Komolyan? Mérnök vagy és itt élsz?
– Hát igen- hirtelen témát váltott.- De ha lenne valaki, aki ismeri a Nagy Almát, biztos könnyebben asszimilálódnék.
– Hát… lehet - rebegtem, és azon tűnődtem, ez egy ajánlat volt, vagy csak egy félresikerült mondat.
– Á, Max!- Lily csilingelő hangja térített magamhoz.- Azt hittem, Ms. Riching…
– Mit hittél?- húztam össze a szemöldököm.
– Hát… egyedül volt, és két italt kért… és úgy beszélt ahhoz a székhez…- mutatott zavarodottan Raphael korábbi helyére, amin most Max terpeszkedett elégedetten.
– Ott ült az egyik…- majdnem azt mondtam, barátom, de még időben javítottam,- tanítványom.
– Ó, nem vettem észre- visszakozott Lily.- Biztos, kiment a mosdóba.
– De hiszen rá is néztél!- erősködtem.
– Nem, nem is tudom…- Lily zavarba jött.- Kértek még valamit?- fordult Maxhez.
– Igen, még két kólát.
Miután Lily elment, Maxet vettem elő:
– Te beszéltél is vele.
– Kivel?
– A… az izé… a tanítványommal.
Élénken emlékszem, hogy Raphael odalépett hozzá, és valamit a fülébe súgott, mire Max merőn engem bámult.
– Ő mondta, hogy gyere ide hozzám, nem?
– Nem, nem. Nem beszéltem senkivel- kerekedett el Max szeme.
– De hiszen odament hozzád- mondtam kétségbeesetten.
– Senkivel se beszéltem, értsd meg! A te szemed volt a ludas. Az hívott ide- eltökélten nézett rám.
– Az én szemem?- képedtem el.
Fürkészve vizslattam Max arcát. Komolynak látszott. Nyoma se volt a gúnynak vagy annak, hogy csak valami ostoba tréfát űzne velem.
– Igen. Úgy néztél rám, hogy tudtam, eljött végre az én időm, és most nem hajtasz el, mint annyiszor tetted.
– De hisz….- tiltakoztam, - délelőtt, mikor az erdőben dolgoztatok, kinn voltunk a … a fiúval. Néztük, ahogy vágjátok a fákat.
– Komolyan?- ráncolta össze a homlokát.- Nem vettelek észre.
– Pedig ránk is néztél, mikor elhajtottunk az autóval. Zöld Porsche. Rendkívül feltűnő, főleg itt.
– Zöld Porsche? Kinn az erdőben?- egy csipetnyi türelmetlenség jelent meg az arcán, de gyorsan elnyomta.- Rátok néztem?
– Igen, mert nagyon hangos volt a motor.
– Az ösvény felé?- morfondírozott.
– Igen- bólintottam boldogan, - az ösvényen.
Tehát mégis emlékszik. Nem hiába! Az az autó mindenki emlékezetében megragad.
– Két madár volt ott- tűnődött Max.- Feltűnően hangosak voltak, és zöldek. Azt hittem, két papagáj, talán elszöktek a gazdájuktól, mert itt a papagáj nem őshonos.
– Papagáj?- döbbentem meg, mire kiesett a kezemből az amulett, amit Raphaeltől kaptam.
Max érdeklődve vette fel az érmét, elmélyedve bogarászni kezdte a rajta levő vésetet. Megkönnyebbült, hogy a kínos helyzetből kiutat talált.
– Mi ez? Lássuk csak! Á, Raphael amulettje.
– Szóval mégis csak ismered!
Nem bírom, ha szórakoznak velem, és most az az érzésem támadt, hogy mindenki összefogott ellenem. De itt a játék vége. Max elszólta magát. Ismeri Raphaelt. Hát ez nagyon aljas dolog volt! Én meg már majdnem bedőltem kedves szavainak.
– Kit?
– Raphaelt- vágtam rá vádlón.
– Hát…- vakarta meg a fejét,- a szó valódi értelmében nem ismerem. Én még sohasem találkoztam vele. Miért te igen?- arcán sunyi mosoly jelent meg.
– Persze, hisz itt volt.
– Ö…- Max nem létező szakállát simogatta.- Szóval az a Raphael, akiről én beszélek, akié ez az érme, nem szokott csak úgy megjelenni.
– Tessék?
– Ez az amulett Raphael arkangyalé. Ide van írva, nézd!- felém fordította a számomra teljesen ismeretlen jeleket.- Angyalírás, látod?
– Angyalírás?
– Igen a hébernek egy változata. Ez itt Raphael jele- bökött az érme közepére vésett jelre.
– Arkangyal?
– Igen. Főangyal- bólintott.
– Honnan veszed ezt?
Hihetetlennek tűnt, hogy egy favágó, pontosabban egy mérnök ilyen otthonosan mozogjon a misztika területén.
– Régóta érdekel a vallás, és tudod, itt Spring Fallsban nem sok mindent kezdhet az ember magával meg a szabadidejével. Szóval kicsit beleástam magam a témába.
Miről beszélt Max? Arkangyal?
Fejemből egyszerre tódult minden vér a lábam felé. Még szerencse, hogy ültem, mert tuti, elájultam volna. Képek villantak fel bennem. A délelőtt emlékei. Ahogy Raphael belépett a terembe, ahogy közbeszólt órán, ahogy…. Nem is történtek meg. Raphaelt nem látta senki, csak én. Nem valós személy volt, csak egy fantomkép.
Végszóra érkezett a mindig szószátyár Ben Streamy:
– Ó, Ms. Riching, nagyszerű volt a mai óra!- mióta tanítom őt, soha nem volt még ilyen lelkes.
– Igazán?- kételkedve félrehúzódtam tőle.
Megérkezett Lily a két kólával. Letette elénk, már éppen távozni akart, mikor Ben utána szólt.
– Képzeld, Lily! A tanárnő egy képzeletbeli tanítvánnyal beszélgetve adta le a tananyagot. Nagyon érdekes volt.
– Képzeletbeli tanítvány?- Lily érdeklődve megfordult.
– Igen- lépett ki Dylan Ward Ben takarásából. – egy láthatatlan barát. Baromi izgalmas volt. Még azt a hapsit is megjegyeztem…nem a lordot, hanem a másikat… Walt Whitman.
Láthatatlan barát? Miről beszélnek ezek? Nem vagyok őrült! Raphael igenis az utolsó padban ült, és beszélt. Nagyon is valóságos volt nemcsak az órán, de egész délután és este is… vagy mégse. Eszembe jutott Lily döbbent tekintete, amikor kihozta a kólákat. Láttam magam előtt értetlen arcát, ahogy Raphaelre nézett.
– Hogy is hívták?- Ben életében nem gondolkozott még olyan erősen, mint most. Összezárt öklével a fejé ütögetve próbálta kicsalni agytekervényeiből a nevet.- Raphael! Igen, Raphael de Angelis.
– Angelis. Angel? Mint angyal?- fejtette meg rekord gyorsasággal a rejtvényt Lily, majd elnézést kérve átpártolt a szomszéd asztalhoz, ahol egy másik favágócsapat sörözött.
– Klassz volt- csettintett Ben, és ők is elmentek.
– Szóval főangyal?- néztem Maxre kérdőn.
– Az. A főangyalok az angyalok harmadik rendjébe, a nyolcadik karba tartoznak. – székét hátratolva a fény felé tartotta az amulettet.
– Harmadik rend? Nyolcadik kar?- csüngtem szavain.
Max szembefordult velem, majd széles mozdulatokkal magyarázni kezdett.
– Az angyaloknak három rendje van, és azon belül kilenc kar: szeráfok, kerubok, trónusok, akik legközelebb állnak Istenhez, uralmak, erősségek, hatalmasságok, akik közvetítenek az első és második rend között, a fejedelemségek, arkangyalok és őrangyalok pedig legközelebb állnak a földi halandókhoz, közvetítik Isten utasításait.
– Több arkangyal is van?
– Heten vannak, de csak hármuk neve biztos, Mihael, Gabriel és Raphael, a másik négy talán Uriel, Sariel, Raguel, Ramiel.
– Mennyi el – méláztam.
– Az el tag Istenre utal- nézett rám Max,- Mihael például azt jelenti, aki olyan, mint Isten, Gabriel pedig isten embere.
– És Raphael?
– Raphael neve azt jelenti, hogy Isten gyógyít. Segít meggyógyítani a testet és az elmét.
– Az elmét?
– Igen, a sérült lelket, például az elkeseredést, kilátástalanságot, szerelmi bánatot- sorolta miközben rajtam pihentette tekintetét.
Most vettem csak észre, milyen gyönyörű, megnyugtató zöld szemei vannak.
– Értem- tanulmányoztam Max csontos arcát, kidolgozott izmait.
– Észre lehet venni jelenlétét. A környezetünkben levő zöld fényszikrák jelzik - fejezte be a magyarázatot.
A dzsekije zsebéből elővarázsolt egy kicsi, de vaskos könyvet. Hosszasan lapozta, majd megállt egy helyen. Elém tolta a vékony lapokra írt apró betűs írást.
– Mi ez?
– Biblia. Tóbiás könyvének tizenkettedik fejezetében a tizenötödik vers. Itt van szó Raphaelről.
Némán olvastam a mondatot, amire Max vaskos ujja bökött, majd megdöbbenve meredtem a férfire. A gondolatok villámként cikáztak az agyamban, és majd felrobbantották az agyamat. Letetem a Bibliát magam elé, és elmélyedtem Max szemeiben. Hosszú ideig szó nélkül néztük egymást, végül ő szólalt meg.
– Nincs kedved visszajönni velem a nagyvárosba? Segíthetnél. A te helyismereted meg az én szállodám… hmm?
– Te arra kérsz, hogy lakjam nálad? Az se tudod, ki vagyok! – a gyors ajánlat megrémített.
Jó párszor láttam már Maxet, talán beszéltem is vele, de ez az első alkalom, amikor háromnál több mondatot váltunk egymással. Oké, megfelel két szempontnak; egyrészt kellőképpen jóképű, ha jobban megnézem, még az állandóan zsongó Darrenen is túltesz, másrészt mégse olyan tuskó, mint feltételeztem, és a jó állás is adott, ha a szállodára gondolok. De ki tudja, a lelke mélyén mit hordoz. Mi a frászért menekült ide, ahol a fű is csak három hónapig nő, ahol a tél messze legyőz minden más évszakot. Miközben lázasan túráztattam az agyamat, ő tovább folytatta a beszélgetést.
– Hát, egy szállodában van elég szoba, neked is találok egyet, ha akarsz. Az ismerkedésre pedig lesz elég időnk New Yorkban.
Ezek a szavak sokkal szimpatikusabb színben tüntették fel Maxet. Nem akart letámadni, ezért kapásból adtam neki egy csillagos ötöst.
Igaza van Raphaelnek, esélyt kell adnom az embereknek. A több hónapnyi fásultság után vér kezdett áramlani az ereimben. Végre történik valami!
Igen, tudom, hogy Maxet se ismerem, de külön szobám lenne! Újra New Yorkban! Mekkora lehetőség!
Újra felvettem a Bibliát, és félhangosan mormoltam a sorokat:
– „ Ráfael vagyok, egy a hét angyal közül, aki mindig készen áll arra, hogy az Úr fölséges színe elé lépjen.”
Kezemet szorosan összekulcsoltam a Raphaeltől kapott amuletten. Raphael mint tanítvány lépett be az életembe, végül kiderült, ő a mester, én pedig a diák. Meggyőzött, hogy bízzam magamban, és újra nyitott legyek az emberekkel.
Felnéztem a könyvből, és elmerültem Max csodálatos zöld szemeiben.

Képek

Piroseper panaszkodott, hogy számára visszataszító volt a Fénykép című novella promoképe, nekem pedig első az OLVASÓ, ezért lecseréltem a képet.
Tetszik Nektek a többi kép?
Szerintetek megfelelőek a már megjelent novellák promoképei?

Néhányan tudni akartátok, mi ez a sok "Már írom" bejegyzés.
Tényleg írom ezeket a novellákat, de:

1. Az ihlet nagy úr, és néha a semmiből jön elő egy új ötlet, ami már teljesen kész a fejemben, csak le kell írnom (pl. az Emlékkép).

2. Három írás (Térkép, Látkép és Fénykép) annyira egyedi, annyira Grapes-es, hogy még töprengek a sorsukon. Szerintem jók az alapötletek, de szeretném alaposan kidolgozni az írásokat, és bár mindegyikből megírtam már néhány oldalt, még végig kell rágnom magamat rajtuk.

Egyébként sajnos a Fénykép vezérképe az lesz, ami ki volt rakva, mert mikor Bella megtalálta azt a fotót, és megmutatta nekem, rögtön eszembe jutott róla egy történet. Tehát az az a kép, ami köré a történet felépül, az volt az ihlető :S vagy :P vagy :) esetleg :(
Csak annyit tudok tenni, hogy nem ez lesz a megjelenítő képe, mert negyon nem szeretném, hogy savanyú arccal elkattintson bárki innen :)))))

MONDJATOK VÉLEMÉNYT!