1.
Éjjel újra hallottam a hangokat.
A sötétben mezítláb osontam az ablakhoz, nehogy zajt csapjak. Nem attól tartottam, hogy felébresztem az őseimet. Arra egy egész csapat légkalapácsos útépítő se lett volna képes. Nem. Féltem, hogy elszaladnak az állatok, ha észrevesznek. Szemtől- szembe akartam velük találkozni. Alaposan szemügyre akartam venni őket, úgy, ahogy ők szemrevételeznek már néhány napja.
Három farkas ült a kertünk végében magasodó fenyő mellett. Egy fekete óriás, és két kisebb. Az egyik majdnem fehér, törékeny, valószínűleg nőstény. A másik sötétszürke, izmos példány izgatottan csóválta a farkát, míg a másik kettő türelmesen szimatolt a ház felé.
Szemük szikrázott a holdfényben.
Bár a függöny mögül kémleltem őket, mégis mindhárman felkapták a fejüket, hegyezték a fülüket, mikor az ablakhoz léptem. Észrevettek, bármennyire is igyekeztem elbújni előlük. A következő pillanatban már messze az erdőben jártak, és csak a hóban maradt nyomok emlékeztettek arra, hogy néhány perce csupán méterek választottak el tőlük.
A látszólagos kudarc ellenére elégedetten feküdtem le. Végre megbizonyosodtam arról, hogy nem képzelődöm. Megérzéseim nem csaltak meg. Napokkal ezelőtt éreztem először, hogy valaki vagy valami minden mozdulatomat követi. Reggel, mikor szelőztetem a szobát, már várja, hogy megjelenjek az ablakban, este pedig ő az utolsó élőlény, aki tudja, hogy létezem.
Hogy egy farkas lenne az, azt álmomban se mertem volna gondolni.
Nesztelenül közelebb osontam a házhoz. A lány egyik földszinti szobában aludt szemben az ablakkal. A hold ezüstös fényénél minden apró részlet jól látszott. Gyönyörű porcelán arcán a kisimult bőr nyugalomról árulkodott. Nyoma se volt annak a feszültségnek, ami napközben gyakran eluralkodik rajta. Dús vörös hajkoronája lepelként terült el mellette. A hátán feküdt, egyenletesen vette a levegőt. Csak egy ablaküveg választott el tőle, egyetlen vékony üvegtáblácska akadályozott meg abban, hogy hozzálépjek, és megsimítsam. Végighúztam az ablakon kezemet, és azt képzeltem, a lány fenséges hajkoronáján kalandozom, majd sima arcán a fülétől a nyakáig, végig a karján, finom ujjain, kecses testén. Szinte éreztem tenyeremen a bőrének melegét, melytől remegés futott át a testemen.
Hátam mögött ág reccsent. Fülelni kezdem, idegenek közeledtek, éreztem a mindent átható szagot, ami körülöttük terjengett. Egy szökkenéssel bevetettem magam a fák közé, és elillantam.
- Hallottad a nagy hírt?
- Nem, mi az?- kelletlenül kotorásztam szekrényemben.
- Vidámpark érkezett a városba!
Ann számára rendkívül fontos volt, hogy megossza velem ezt az információt. Arra se vette a fáradságot, hogy lenyelje a szájában levő falatot, így egy uborkaszelet és egy hagymakarika közé préselte be a szavakat. Az igazat megvallva itt, az Isten háta mögött ez valóban különlegességnek számított.
- Végre történik valami!
- Komolyan? –tetettem az érdeklődést.
- Ja- Ann végre lenyelte az utolsó kenyérdarabkát is.
- Nem vagyok oda a mutatványosokért- rántottam meg a vállam.
- Nem mutatványosok. Vidámpark: körhinta, céllövölde, meg zsákbamacska.
- A körhintán szédülök, puska még soha sem volt a kezembe, de hidd el, így jár jobban az emberiség, mert tuti, hogy semmit se találnék el a céllövöldében, de mindenkit lekaszálnék, aki a környéken áll.
- És a zsákbamacska?- Ann eltökélten győzködött.
- Hmm- húztam el a szám,- nem vagyok már öt éves.
- Jósnő is van- kecsegtetett barátnőm.
- Na és?
- Ne már! Örülj neki, hogy van valami szórakozási lehetőség!
Jobban átgondolva a dolgot, ígéretesebb szórakozásnak hangzott, mint Steve Hopes tavalyi akciója, amikor minden lány táskájába elrejtette saját aktfotóját. Megrázó élmény volt a százhúsz kilós monstrum anatómiájával szembesülni.
- Szóval?- Ann kérdőn nézett rám.
- Mit szóval?
- Eljössz este?
- Hát…nem is tudom - szabadkoztam, de Ann kiszemelt engem mint potenciális kísérőjét.
- Majd meglátom.
- Ez az! Akkor hétkor találkozunk!
Hét előtt öt perccel már megbántam, hogy felelőtlenül ígéretet tettem, de már nem volt visszaút. Ann a biztonság kedvéért a házunk előtt várt, se meglógni nem tudtam, se azt hazudni, hogy rosszul vagyok, kénytelen voltam elővenni legjobb formámat, és lelkesedést tettetve elindulni a város szélén felállított vidámparkba.
A középen keringő körhinta már messziről csillogott a lemenő nap fényénél. Körülötte félkör alakban bódék sorakoztak. Az elsőben célba lehetett dobni, és akinek sikerült minden konzervdobozt eltalálnia, az kapott egy plüssmackót. Rengeteg plüssállatom van otthon, nem hiányzik még egy. Ann már az első büfénél leragadt, így egyedül kullogtam tovább.
A következő bódé céllövölde volt. Egy csapat fiú próbálkozott azzal, hogy megnyerjen egy csomag kártyát, de ahogy alaposabban megfigyeltem őket, nem a kártyát tartó pálcára céloztak, hanem a pakli közepét lőtték ripityára. Valahányszor sikerrel járt valamelyikük, nagy üdvrivalgás fogadta.
Néhány percig érdeklődve néztem, milyen lelkesedéssel tölti el a fiúkat az, hogy tönkretehetik a kártyát, ami másoknak még sok örömet szerezhetett volna. Hirtelen bizsergés futott rajtam végig. Határozottan éreztem, hogy valaki néz. A bódé sarkából egy fekete szempár csillant meg. Valahonnan ismertem, de fogalmam se volt, honnan. Egy darabig álltam a pillantását, majd elkaptam a szemem, ekkor azonban kilépett a sötétből a szempár tulajdonosa. Középmagas indián srác volt. Hosszú fekete haja lazán mozgott az esti szélben. Arca egyszerre volt csontos, férfias, ugyanakkor kislányosan lágy. Izmai szinte áttörték feszes pólóját.
- Te nem próbálod ki?- nyújtott egy fegyvert.
- Nem, nem. Nem szeretnék senkit se eltalálni – húzódtam hátrébb.
A fiúk abbahagyták a kártyapusztítást:
- Hé, indián, nekünk adod a paklit?
A céllövöldés szó nélkül eltörte a kártyát tartó pálcát, és a fiúk elé dobta a kártya maradványait a pultra. A fiúk röhögve vették el a cafatokban lógó csomagot, és hangoskodva elvegyültek a tömegben. Kettesben maradtunk az indiánnal, aki anélkül, hogy csak egy pillanatra is levette volna rólam a szemét, közelebb jött hozzám:
- Nem kell fizetned - mondta.
- Nem, nem azért, de tényleg béna vagyok -szabadkoztam.
- Majd én segítek - mondta, és átugrott a pulton.
Mire észbe kaptam, már mellettem állt kezében egy fegyverrel. A pultra letett egy dobozt tele lőszerrel, majd az egyiket behelyezte a puskába és élesítette a szerszámot.
- Gyere ide- intett.- Így tartsd!- mutatta, majd a kezembe nyomta a fegyvert. Ahogy megfogtam a puskát, azonnal a hátam mögött termett, kezeivel átkulcsolva kezemet együtt fogtuk a súlyos eszközt.
- A bal kezedet tedd ide előre! – suttogta
Nem volt rá szükség, hogy hangosabban beszéljen, mert szája közvetlenül a fülem mellett kalandozott. Éreztem édeskés leheletét, és teste melegét. Szívem egy szemvillanás alatt meglódult, és ha ő nem tartotta volna a fegyvert, azon nyomban elejtettem volna.
- Itt tartsd a tust - igazította meg kezemet,- az ujjad a ravaszon legyen, és célozz! Ha minden oké, akkor visszatartod egy pillanatra a lélegzeted, és meghúzod a ravaszt!
A dörrenés váratlanul ért. A srác leengedte a puskát, és elmosolyodott:
- Most már vehetsz levegőt! Lássuk, mit találtál el!
Újra átvetette magát a pulton, és felvett a porból egy kulcstartót, majd ismét mellettem termett nyereményemmel a kezében. Felemelte bezárt öklét, majd mikor kinyitotta, üres volt a keze. Vidáman meglengette ujjait, majd összezárta őket. Mikor újra kinyitotta tenyerét, nem a kulcstartó volt benne, hanem egy apró, mackót ábrázoló szobor.
- De nem egy…?- tiltakoztam.
- Nincs szükséged arra a vacakra. Ez sokkal hasznosabb. Indián amulett.
- Ó- kezembe vettem a medvét. Minden egyes porcikája, sőt, minden egyes szőrszála pontosan ki volt dolgozva, pedig nem volt nagyobb öt centiméternél. A feje tetején egy aprócska akasztó díszelgett.
- Ha akarod, nyakadban is hordhatod, csak egy kis szíjat kell itt átfűzni - magyarázta az indián.
- Lily, nézd, ott a jós!
Ann befejezte a vacsorát, vagy estebédet, vagy bármit, és izgatottan mutogatott egy csillagokkal borított sátor felé. A lehető legrosszabbkor érkezett. Néhány perce még kezembe se akartam venni a fegyvert, most viszont bőszen szorongattam, hogy evvel is meghosszabbítsam azt az időt, amit az indián srác közelében tölthetek.
- Hát… én…- nem akarok most a jóshoz menni, mondtam volna, ha lett volna bátorságom, és Ann se lett volna olyan erőszakos, ráadásul az indián is gyorsan visszakozott, és mire megfordultam, már újra a pult túloldalán várta a lövöldözésre vágyókat.
- Menjetek csak! Fürge Patak nagyon tehetséges- mondta.
Miután ilyen kurtán-furcsán lerázott, hátra se mertem fordulni, úgy mentem Ann jobbján, mintha életem legfontosabb eseménye előtt állnék azzal, hogy meghallgathatom ennek a Fürge Pataknak, vagy kinek a jövendölését.
Magam elé engedtem Ann- t, aki néhány perc múlva fülig érő szájjal tántorgott ki a sátorból:
- Hú, te ez a csaj tényleg tehetséges! Azt mondta, hogy lesz egy jó hapsim! Na most mit szólsz?
- Klassz.
- Klassz?! Frenetikus! Óriási! Bődületes! Hihetetlen!
Magára hagytam Ann- t, hadd sorolja a jelzőket. Félrehúztam a sátor bejáratát eltakaró vastag szövetet. Egy sötét helyiségbe érkeztem, melyben az egyetlen fényforrás az asztal közepére állított edénykében égő néhány izzó fadarabka volt. A sátorban kesernyés égett szag terjengett. Senkit sem láttam. Megtorpantam, és próbáltam kivenni, hol van a sátorponyva, de annyira sötét volt, hogy minden a feketesége veszett.
- Nem ülsz le? – kérdezte egy reszelős hang jobbról.
Összerezzentem, de azért leguggoltam az asztalka elé letett párnára. Ekkor kilépett az árnyékból egy gyönyörű lány. Hosszú fekete haja a derekáig ért. Vékony szemöldöke, tündöklő szeme, húsos szája mind egy célt szolgáltak. Hogy még vonzóbbá tegyék ezt a mennyei teremtést. Összeszorult a szívem. Miért is gondoltam, hogy az indián vonzódik hozzám, mikor itt van ez a csodálatos lény, aki ráadásul szintén indián. Miért kellenék én a céllövöldésnek, mikor karnyújtásra tőle egy nálam ezerszer szebb lánnyal lehet együtt nap mint nap.
- Minket nem teremtett egymásnak a sors- mondta.
- Tessék?
- Aidan- t és engem.
- Ki az az Aidan?
- Ó, igen, nem mutatkozott be neked. A céllövöldés- lassan lekuporodott a szemközti párnára.
- Nem teremtett titeket egymásnak a sors?- ragadtam meg az alkalmat, hogy egy kicsit kutakodhassak Aidan életében.
- Nem.
- És nekem kit teremtett?- vérszemet kapva kíváncsiskodni kezdtem.
- Ó, neked… igen…
Olyan közel hajolt a tűzhöz, hogy megijedtem, lángra kap gyönyörű haja. Arcán vörösen tükröződött a parázs fénye, szemeit a lángokba meresztette, mintha csak onnan olvasná ki, kit szánt nekem a sors.
- Vigyáznod kell a vadakkal!- emelte rám a szemét, de arcát továbbra is a tűz fölött tartotta.
- Milyen vadakkal?
- Azokkal, akik bánthatnak. De ne aggódj, lesz egy élőlény, aki vigyáz rád.
- Élőlény? Ember?
- Ember vagy valami más- felállt a párnáról, és visszahúzódott a sötétbe.
Felkecmeregtem én is:
- Mennyivel tartozom?
- Semmivel, csak vigyázz, hogy jó társaságot válassz magadnak!
Talányos válaszától kótyagosan hátráltam ki a sátorból.
- Na, mit mondott?- szegezte nekem a kérdést Ann.- Lesz szerelmed?
- Ö…
Most jöttem csak rá, hogy Aidan- ről, azon kívül, hogy megtudtam a nevét, semmi információt nem árult el Fürge Patak. Amit mondott, viszont olyan zűrzavaros volt, hogy még csak elképzelésem se volt, hogy mesélhetném el Ann- nek.
- Persze, persze- hazudtam.
- Ugye, hogy óriási?- vigyorgott.
- Persze, meg bődületes, frenetikus és állati- replikáztam.
- Sziasztok, lányok! Nincs kedvetek bedobni valamit?- a fekete bőrdzsekis semmiből került közénk. Ruháján, karján, de még az arcán is annyi fémkarika lógott, hogy nincs az a fémdetektoros kapu, ami ne kapott volna tőle idegbajt.
- Még szép!- vágta rá Ann, mielőtt visszautasíthattam volna a meghívást.
- Én most nem érek rá- feleltem.
- Kár, pedig a haveromnak nagyon bejössz- intett a háta mögé a srác.
Kihajoltam, hogy lássam, kire utal. Hogy feltételezhettem, hogy egy ilyen láncos bőregérnek olyan barátja lehet, mint Aidan. Az hogy mindannyian indiánok, csekély összekötőkapocs volt csupán. A jelzett irányban egy csapat fiú méregetett minket motorjuknak támaszkodva. Nem kérdeztem meg, melyek haverjának jövök be, nem érdekelt.
- Na, mi lesz?- a bőrdzsekis egy cigit halászott elé a zsebéből, és rágyújtott.- Ne aggódj! Vadaknak nézünk ki, de nem vagyunk azok. Nem nagyon. Csak egy kicsit.
Vihogni kezdett, mint egy ötéves lány, amitől futkározni kezdett a hátamon a hideg. Ann nem osztotta tartózkodásomat, és a sráccal együtt nevetett. A vadak név hallatán azonban bennem megfagyott a vér. Szó se lehet róla, hogy velük menjek! Egy perce sincs, hogy figyelmeztetett Fürge Patak.
- Kösz, de inkább kihagyom!
- De én megyek- integetett boldogan Ann, miközben hájas fenekét rázta.
- Oké, szivi, gyere- a bőrdzsekis sejtelmesen végignézett Ann- en, én pedig ahelyett, hogy visszatartottam volna barátnőmet, örültem, hogy megszabadultam tőlük.
Felültek a motorokra, és fülsértő zaj mellett elhajtottak.
A céllövölde felé vettem az utamat, de az állam leesett. Bár a Vidámpark még teljes gőzzel üzemelt, Aidan bódéját fémlemezek takarták. A céllövölde bezárt, tulajdonosa pedig eltűnt.
Csalódottan indultam el a város felé. Egyedül, gyalogosan az erdő mellett. Kezemben az apró medveszobrocskát szorongatva távolodtam a vidámpark zajától, és fényeitől, és ahogy egyre inkább körülfont az erdő sötétje, egyre különösebb hangokra lettem figyelmes. Ágak reccsentek, gallyak remegtek, levelek zizegtek. Mintha nesztelen árnyak követtek volna a fák között. Megálltam, szememet összehúzva vizsgáltam az erdőt, de sötét volt és néma, nem tárta fel titkait.
Újra elindultam, de egy surranó hang megállított. Megpördültem. Az egyik tölgy alatt egy szürke farkas ült. Engem nézett. Megismertem. Ezt az állatot láttam hajnalban a kert végében. Némán és mozdulatlanul fürkésztük egymást. Nem féltem. A farkasok a barátaim. Napok óta kísérőim, társaim, és reggel óta már ismerőseim is.
Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, megsimogatom. Közelebb léptem, de az állat pupillái kitágultak. Felemelkedett, és bevetette magát a sűrűbe.
Éjjel újra hallottam a hangokat.A sötétben mezítláb osontam az ablakhoz, nehogy zajt csapjak. Nem attól tartottam, hogy felébresztem az őseimet. Arra egy egész csapat légkalapácsos útépítő se lett volna képes. Nem. Féltem, hogy elszaladnak az állatok, ha észrevesznek. Szemtől- szembe akartam velük találkozni. Alaposan szemügyre akartam venni őket, úgy, ahogy ők szemrevételeznek már néhány napja.
Három farkas ült a kertünk végében magasodó fenyő mellett. Egy fekete óriás, és két kisebb. Az egyik majdnem fehér, törékeny, valószínűleg nőstény. A másik sötétszürke, izmos példány izgatottan csóválta a farkát, míg a másik kettő türelmesen szimatolt a ház felé.
Szemük szikrázott a holdfényben.
Bár a függöny mögül kémleltem őket, mégis mindhárman felkapták a fejüket, hegyezték a fülüket, mikor az ablakhoz léptem. Észrevettek, bármennyire is igyekeztem elbújni előlük. A következő pillanatban már messze az erdőben jártak, és csak a hóban maradt nyomok emlékeztettek arra, hogy néhány perce csupán méterek választottak el tőlük.
A látszólagos kudarc ellenére elégedetten feküdtem le. Végre megbizonyosodtam arról, hogy nem képzelődöm. Megérzéseim nem csaltak meg. Napokkal ezelőtt éreztem először, hogy valaki vagy valami minden mozdulatomat követi. Reggel, mikor szelőztetem a szobát, már várja, hogy megjelenjek az ablakban, este pedig ő az utolsó élőlény, aki tudja, hogy létezem.
Hogy egy farkas lenne az, azt álmomban se mertem volna gondolni.
Nesztelenül közelebb osontam a házhoz. A lány egyik földszinti szobában aludt szemben az ablakkal. A hold ezüstös fényénél minden apró részlet jól látszott. Gyönyörű porcelán arcán a kisimult bőr nyugalomról árulkodott. Nyoma se volt annak a feszültségnek, ami napközben gyakran eluralkodik rajta. Dús vörös hajkoronája lepelként terült el mellette. A hátán feküdt, egyenletesen vette a levegőt. Csak egy ablaküveg választott el tőle, egyetlen vékony üvegtáblácska akadályozott meg abban, hogy hozzálépjek, és megsimítsam. Végighúztam az ablakon kezemet, és azt képzeltem, a lány fenséges hajkoronáján kalandozom, majd sima arcán a fülétől a nyakáig, végig a karján, finom ujjain, kecses testén. Szinte éreztem tenyeremen a bőrének melegét, melytől remegés futott át a testemen.
Hátam mögött ág reccsent. Fülelni kezdem, idegenek közeledtek, éreztem a mindent átható szagot, ami körülöttük terjengett. Egy szökkenéssel bevetettem magam a fák közé, és elillantam.
- Hallottad a nagy hírt?
- Nem, mi az?- kelletlenül kotorásztam szekrényemben.
- Vidámpark érkezett a városba!
Ann számára rendkívül fontos volt, hogy megossza velem ezt az információt. Arra se vette a fáradságot, hogy lenyelje a szájában levő falatot, így egy uborkaszelet és egy hagymakarika közé préselte be a szavakat. Az igazat megvallva itt, az Isten háta mögött ez valóban különlegességnek számított.
- Végre történik valami!
- Komolyan? –tetettem az érdeklődést.
- Ja- Ann végre lenyelte az utolsó kenyérdarabkát is.
- Nem vagyok oda a mutatványosokért- rántottam meg a vállam.
- Nem mutatványosok. Vidámpark: körhinta, céllövölde, meg zsákbamacska.
- A körhintán szédülök, puska még soha sem volt a kezembe, de hidd el, így jár jobban az emberiség, mert tuti, hogy semmit se találnék el a céllövöldében, de mindenkit lekaszálnék, aki a környéken áll.
- És a zsákbamacska?- Ann eltökélten győzködött.
- Hmm- húztam el a szám,- nem vagyok már öt éves.
- Jósnő is van- kecsegtetett barátnőm.
- Na és?
- Ne már! Örülj neki, hogy van valami szórakozási lehetőség!
Jobban átgondolva a dolgot, ígéretesebb szórakozásnak hangzott, mint Steve Hopes tavalyi akciója, amikor minden lány táskájába elrejtette saját aktfotóját. Megrázó élmény volt a százhúsz kilós monstrum anatómiájával szembesülni.
- Szóval?- Ann kérdőn nézett rám.
- Mit szóval?
- Eljössz este?
- Hát…nem is tudom - szabadkoztam, de Ann kiszemelt engem mint potenciális kísérőjét.
- Majd meglátom.
- Ez az! Akkor hétkor találkozunk!
Hét előtt öt perccel már megbántam, hogy felelőtlenül ígéretet tettem, de már nem volt visszaút. Ann a biztonság kedvéért a házunk előtt várt, se meglógni nem tudtam, se azt hazudni, hogy rosszul vagyok, kénytelen voltam elővenni legjobb formámat, és lelkesedést tettetve elindulni a város szélén felállított vidámparkba.
A középen keringő körhinta már messziről csillogott a lemenő nap fényénél. Körülötte félkör alakban bódék sorakoztak. Az elsőben célba lehetett dobni, és akinek sikerült minden konzervdobozt eltalálnia, az kapott egy plüssmackót. Rengeteg plüssállatom van otthon, nem hiányzik még egy. Ann már az első büfénél leragadt, így egyedül kullogtam tovább.
A következő bódé céllövölde volt. Egy csapat fiú próbálkozott azzal, hogy megnyerjen egy csomag kártyát, de ahogy alaposabban megfigyeltem őket, nem a kártyát tartó pálcára céloztak, hanem a pakli közepét lőtték ripityára. Valahányszor sikerrel járt valamelyikük, nagy üdvrivalgás fogadta.
Néhány percig érdeklődve néztem, milyen lelkesedéssel tölti el a fiúkat az, hogy tönkretehetik a kártyát, ami másoknak még sok örömet szerezhetett volna. Hirtelen bizsergés futott rajtam végig. Határozottan éreztem, hogy valaki néz. A bódé sarkából egy fekete szempár csillant meg. Valahonnan ismertem, de fogalmam se volt, honnan. Egy darabig álltam a pillantását, majd elkaptam a szemem, ekkor azonban kilépett a sötétből a szempár tulajdonosa. Középmagas indián srác volt. Hosszú fekete haja lazán mozgott az esti szélben. Arca egyszerre volt csontos, férfias, ugyanakkor kislányosan lágy. Izmai szinte áttörték feszes pólóját.- Te nem próbálod ki?- nyújtott egy fegyvert.
- Nem, nem. Nem szeretnék senkit se eltalálni – húzódtam hátrébb.
A fiúk abbahagyták a kártyapusztítást:
- Hé, indián, nekünk adod a paklit?
A céllövöldés szó nélkül eltörte a kártyát tartó pálcát, és a fiúk elé dobta a kártya maradványait a pultra. A fiúk röhögve vették el a cafatokban lógó csomagot, és hangoskodva elvegyültek a tömegben. Kettesben maradtunk az indiánnal, aki anélkül, hogy csak egy pillanatra is levette volna rólam a szemét, közelebb jött hozzám:
- Nem kell fizetned - mondta.
- Nem, nem azért, de tényleg béna vagyok -szabadkoztam.
- Majd én segítek - mondta, és átugrott a pulton.
Mire észbe kaptam, már mellettem állt kezében egy fegyverrel. A pultra letett egy dobozt tele lőszerrel, majd az egyiket behelyezte a puskába és élesítette a szerszámot.
- Gyere ide- intett.- Így tartsd!- mutatta, majd a kezembe nyomta a fegyvert. Ahogy megfogtam a puskát, azonnal a hátam mögött termett, kezeivel átkulcsolva kezemet együtt fogtuk a súlyos eszközt.
- A bal kezedet tedd ide előre! – suttogta
Nem volt rá szükség, hogy hangosabban beszéljen, mert szája közvetlenül a fülem mellett kalandozott. Éreztem édeskés leheletét, és teste melegét. Szívem egy szemvillanás alatt meglódult, és ha ő nem tartotta volna a fegyvert, azon nyomban elejtettem volna.
- Itt tartsd a tust - igazította meg kezemet,- az ujjad a ravaszon legyen, és célozz! Ha minden oké, akkor visszatartod egy pillanatra a lélegzeted, és meghúzod a ravaszt!
A dörrenés váratlanul ért. A srác leengedte a puskát, és elmosolyodott:
- Most már vehetsz levegőt! Lássuk, mit találtál el!
Újra átvetette magát a pulton, és felvett a porból egy kulcstartót, majd ismét mellettem termett nyereményemmel a kezében. Felemelte bezárt öklét, majd mikor kinyitotta, üres volt a keze. Vidáman meglengette ujjait, majd összezárta őket. Mikor újra kinyitotta tenyerét, nem a kulcstartó volt benne, hanem egy apró, mackót ábrázoló szobor.
- De nem egy…?- tiltakoztam.
- Nincs szükséged arra a vacakra. Ez sokkal hasznosabb. Indián amulett.
- Ó- kezembe vettem a medvét. Minden egyes porcikája, sőt, minden egyes szőrszála pontosan ki volt dolgozva, pedig nem volt nagyobb öt centiméternél. A feje tetején egy aprócska akasztó díszelgett.
- Ha akarod, nyakadban is hordhatod, csak egy kis szíjat kell itt átfűzni - magyarázta az indián.
- Lily, nézd, ott a jós!
Ann befejezte a vacsorát, vagy estebédet, vagy bármit, és izgatottan mutogatott egy csillagokkal borított sátor felé. A lehető legrosszabbkor érkezett. Néhány perce még kezembe se akartam venni a fegyvert, most viszont bőszen szorongattam, hogy evvel is meghosszabbítsam azt az időt, amit az indián srác közelében tölthetek.
- Hát… én…- nem akarok most a jóshoz menni, mondtam volna, ha lett volna bátorságom, és Ann se lett volna olyan erőszakos, ráadásul az indián is gyorsan visszakozott, és mire megfordultam, már újra a pult túloldalán várta a lövöldözésre vágyókat.
- Menjetek csak! Fürge Patak nagyon tehetséges- mondta.
Miután ilyen kurtán-furcsán lerázott, hátra se mertem fordulni, úgy mentem Ann jobbján, mintha életem legfontosabb eseménye előtt állnék azzal, hogy meghallgathatom ennek a Fürge Pataknak, vagy kinek a jövendölését.
Magam elé engedtem Ann- t, aki néhány perc múlva fülig érő szájjal tántorgott ki a sátorból:
- Hú, te ez a csaj tényleg tehetséges! Azt mondta, hogy lesz egy jó hapsim! Na most mit szólsz?
- Klassz.
- Klassz?! Frenetikus! Óriási! Bődületes! Hihetetlen!
Magára hagytam Ann- t, hadd sorolja a jelzőket. Félrehúztam a sátor bejáratát eltakaró vastag szövetet. Egy sötét helyiségbe érkeztem, melyben az egyetlen fényforrás az asztal közepére állított edénykében égő néhány izzó fadarabka volt. A sátorban kesernyés égett szag terjengett. Senkit sem láttam. Megtorpantam, és próbáltam kivenni, hol van a sátorponyva, de annyira sötét volt, hogy minden a feketesége veszett.
- Nem ülsz le? – kérdezte egy reszelős hang jobbról.
Összerezzentem, de azért leguggoltam az asztalka elé letett párnára. Ekkor kilépett az árnyékból egy gyönyörű lány. Hosszú fekete haja a derekáig ért. Vékony szemöldöke, tündöklő szeme, húsos szája mind egy célt szolgáltak. Hogy még vonzóbbá tegyék ezt a mennyei teremtést. Összeszorult a szívem. Miért is gondoltam, hogy az indián vonzódik hozzám, mikor itt van ez a csodálatos lény, aki ráadásul szintén indián. Miért kellenék én a céllövöldésnek, mikor karnyújtásra tőle egy nálam ezerszer szebb lánnyal lehet együtt nap mint nap.
- Minket nem teremtett egymásnak a sors- mondta.
- Tessék?
- Aidan- t és engem.
- Ki az az Aidan?
- Ó, igen, nem mutatkozott be neked. A céllövöldés- lassan lekuporodott a szemközti párnára.
- Nem teremtett titeket egymásnak a sors?- ragadtam meg az alkalmat, hogy egy kicsit kutakodhassak Aidan életében.
- Nem.
- És nekem kit teremtett?- vérszemet kapva kíváncsiskodni kezdtem.
- Ó, neked… igen…
Olyan közel hajolt a tűzhöz, hogy megijedtem, lángra kap gyönyörű haja. Arcán vörösen tükröződött a parázs fénye, szemeit a lángokba meresztette, mintha csak onnan olvasná ki, kit szánt nekem a sors.
- Vigyáznod kell a vadakkal!- emelte rám a szemét, de arcát továbbra is a tűz fölött tartotta.
- Milyen vadakkal?
- Azokkal, akik bánthatnak. De ne aggódj, lesz egy élőlény, aki vigyáz rád.
- Élőlény? Ember?
- Ember vagy valami más- felállt a párnáról, és visszahúzódott a sötétbe.
Felkecmeregtem én is:
- Mennyivel tartozom?
- Semmivel, csak vigyázz, hogy jó társaságot válassz magadnak!
Talányos válaszától kótyagosan hátráltam ki a sátorból.
- Na, mit mondott?- szegezte nekem a kérdést Ann.- Lesz szerelmed?
- Ö…
Most jöttem csak rá, hogy Aidan- ről, azon kívül, hogy megtudtam a nevét, semmi információt nem árult el Fürge Patak. Amit mondott, viszont olyan zűrzavaros volt, hogy még csak elképzelésem se volt, hogy mesélhetném el Ann- nek.
- Persze, persze- hazudtam.
- Ugye, hogy óriási?- vigyorgott.
- Persze, meg bődületes, frenetikus és állati- replikáztam.
- Sziasztok, lányok! Nincs kedvetek bedobni valamit?- a fekete bőrdzsekis semmiből került közénk. Ruháján, karján, de még az arcán is annyi fémkarika lógott, hogy nincs az a fémdetektoros kapu, ami ne kapott volna tőle idegbajt.
- Még szép!- vágta rá Ann, mielőtt visszautasíthattam volna a meghívást.
- Én most nem érek rá- feleltem.
- Kár, pedig a haveromnak nagyon bejössz- intett a háta mögé a srác.
Kihajoltam, hogy lássam, kire utal. Hogy feltételezhettem, hogy egy ilyen láncos bőregérnek olyan barátja lehet, mint Aidan. Az hogy mindannyian indiánok, csekély összekötőkapocs volt csupán. A jelzett irányban egy csapat fiú méregetett minket motorjuknak támaszkodva. Nem kérdeztem meg, melyek haverjának jövök be, nem érdekelt.
- Na, mi lesz?- a bőrdzsekis egy cigit halászott elé a zsebéből, és rágyújtott.- Ne aggódj! Vadaknak nézünk ki, de nem vagyunk azok. Nem nagyon. Csak egy kicsit.
Vihogni kezdett, mint egy ötéves lány, amitől futkározni kezdett a hátamon a hideg. Ann nem osztotta tartózkodásomat, és a sráccal együtt nevetett. A vadak név hallatán azonban bennem megfagyott a vér. Szó se lehet róla, hogy velük menjek! Egy perce sincs, hogy figyelmeztetett Fürge Patak.
- Kösz, de inkább kihagyom!
- De én megyek- integetett boldogan Ann, miközben hájas fenekét rázta.
- Oké, szivi, gyere- a bőrdzsekis sejtelmesen végignézett Ann- en, én pedig ahelyett, hogy visszatartottam volna barátnőmet, örültem, hogy megszabadultam tőlük.
Felültek a motorokra, és fülsértő zaj mellett elhajtottak.
A céllövölde felé vettem az utamat, de az állam leesett. Bár a Vidámpark még teljes gőzzel üzemelt, Aidan bódéját fémlemezek takarták. A céllövölde bezárt, tulajdonosa pedig eltűnt.
Csalódottan indultam el a város felé. Egyedül, gyalogosan az erdő mellett. Kezemben az apró medveszobrocskát szorongatva távolodtam a vidámpark zajától, és fényeitől, és ahogy egyre inkább körülfont az erdő sötétje, egyre különösebb hangokra lettem figyelmes. Ágak reccsentek, gallyak remegtek, levelek zizegtek. Mintha nesztelen árnyak követtek volna a fák között. Megálltam, szememet összehúzva vizsgáltam az erdőt, de sötét volt és néma, nem tárta fel titkait.
Újra elindultam, de egy surranó hang megállított. Megpördültem. Az egyik tölgy alatt egy szürke farkas ült. Engem nézett. Megismertem. Ezt az állatot láttam hajnalban a kert végében. Némán és mozdulatlanul fürkésztük egymást. Nem féltem. A farkasok a barátaim. Napok óta kísérőim, társaim, és reggel óta már ismerőseim is.Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, megsimogatom. Közelebb léptem, de az állat pupillái kitágultak. Felemelkedett, és bevetette magát a sűrűbe.
2.
Sikerült megtudnom, hogy a lányt Lily- nek hívják.Lily. Csodálatos név. Liliom, az ártatlanság jelképe. Igen, ő tényleg ilyen, ahogy hatalmas kék szemeivel elmereng, vérvörös ajkai szétnyílnak, kecses kezével beletúr dús hajába. Legszívesebben magamhoz ölelném, de ahhoz sincs bátorságom, hogy megkérdezzem, hazakísérhetem-e.
Megijedtem, mikor a motoros banda el akarta hívni. Nem azért, mert lerázhattak volna. Nem, utolértem volna őket, akárhogy száguldoznak is. De sokan voltak, én meg egyedül.
A fák közé bújva követtem Lily- t. Hazafelé ment, de éreztem a félelmét, azután minden megváltozott. Ő nem félt, én viszont reszketni kezdtem.
Apa feldúlva jött haza este.
- Az egyik farkas megmarta John Lyman- et.
Meglepődve emeltem fel a fejemet a könyvből, amibe az elmúlt órában belemélyedtem.
- Igazán? Olyan ártalmatlannak látszanak.
- Egyáltalán nem azok. Szegény John! A fél karja odalett. Az volt a szerencséje, hogy Mark Webster meghallotta a kiáltozását. A rohadt dögök közé eresztett egy sorozatot a puskájából
- Megölte valamelyiket? – kérdeztem riadtan.
- Nem- apa kivett egy sört a hűtőből. A kanapéra ült, és szabad kezével uralma alá hajtotta a tévé távirányítóját.
Megzavarodtam a történtek hallatán. Nem azért, mert féltem a farkasoktól, hanem mert féltettem őket. Nem akartam, hogy Mark Webster vagy bárki, akárcsak egyiküket is leszedje a mordályával.
- Az utóbbi időben nagyon közel merészkedtek a városhoz. A franc se érti, miért. Máskor bent éltek jó mélyen az erdőben, most meg…- apa jól meghúzta sört, és ingatta a fejét, - talán nincs elég élelmük, vagy valami idevonzza őket, a fene se tudja, mi.
Végigfutatta ujjait az összes csatornán, majd egy focimeccsnél állapodott meg. Úgy tűnt teljesen belemélyed a tévézésbe, de hirtelen felém fordult:
- Lily, ne menj ki az erdőbe, veszélyes lehet! És este még a kertbe se! Ezek a dögök egész közel merészkednek a házakhoz, nem szeretném, hogy valami bajod essen. Érted?
Mivel nem válaszoltam, megismételte a kérdést:
- Érted?
- Persze, nem megyek ki- hajtottam le a fejem, nehogy kiszúrja, hogy hazudok.
- Jó- elégedetten a képernyőre tapadt.
Miért bántanának a farkasok bárkit is? Hihetetlen! Olyan békésen fekszenek esténként, mikor a kert végéből vizsgálódnak. Egyáltalán nem tűnnek vérmesnek. Semmit jelét nem fedeztem fel rajtuk a vadászösztönnek. Sokkal inkább olyanok, mintha érdeklődnének. Mintha kedvelnének engem, vagy vigyáznának rám.
Lily sokáig olvasott. Először a nappaliban, majd a saját szobájában. Szerencsére nem húzta el a függönyt, így órákig figyelhettem, ahogy elterült az ágyon az olvasmánnyal a kezében.
De szívesen cseréltem volna azzal a könyvvel! Ahogy átfordította a lapokat, és végigsimította őket lágy kezével. Szinte éreztem, ahogy testemen kalandoznak az ujjai. Mikor befejezte az olvasást, és visszatért a fürdőszobából, fehér köntösbe burkolózott. Az ablakhoz lépett, el kellett bújnom a fák mögött. A kertet fürkészte, mintha keresne valamit, majd résre nyitotta az üvegtáblákat, és leoltotta a lámpát. Órákig vártam, hogy elaludjon.
Mikor felkelt a Hold, a házhoz osontam. A sápadt fényben csillogott a haja, mélyen aludt.
Óvatosan kitártam az ablakot, és nesztelenül besurrantam a szobába. Hang nélkül az ágya mellé lopakodtam. Leguggoltam. Csak egy karnyújtásnyira feküdt tőlem. Nyugodtan, egyenletesen vette a levegőt. A szobát betöltötte egy édes illat, Lily bőrének összetéveszthetetlen illata. Még soha sem éreztem ilyen töményen, mindenen uralkodóan. Szinte megrészegedtem tőle.
Önkontrollomat elvesztve vakmerő tettre szántam el magam. Kezemet végighúztam a haján. Mintha selymet érintettem volna.
Még maradtam volna, de féltem, hogy felriasztom, azt pedig végképp nem akartam.
Ahogy jöttem, úgy hagytam el a szobát.
A kelő nap újra az ablaknál talált. Nyitva hagytam éjjelre. Arcomba csapott a hideg őszvégi levegő. A függöny mögé bújva vizsgáltam a fákat. Nem kellett sokáig keresnem, az egyik tölgy alatt lapult a szürke farkas. Igaz, mozdulatlan volt, és színével szinte beolvadt a környezetébe, de én kiszúrtam tündöklő szemét. Ő is engem nézett, és most nem szaladt el.
- Lily- apa hangjától összerezzentem.
- Máris- szóltam hátra, majd behúztam a függönyt. Nem akartam, hogy a farkas lásson, ahogy öltözködök.
- Megjegyezted, amit tegnap mondtam?- apa az idegességtől kipirosodva várt a konyhában.
- Mire gondolsz?
- Jaj, mondtam, hogy figyelj!- sopánkodott.- Nem mehetsz az erdőbe, emlékszel?
- Igen, igen, John Lyman.
- Már nem róla van szó- apa letörölt egy izzadtságcseppet az arcáról.
- Hát?- kerekedett el a szemem.
- Pete Richards- ról- dörzsölte a homlokát.
- Mi van vele?
- Meghalt.
- Komolyan? Mi történt?
- Baleset érte.
- Mi köze ennek ahhoz, hogy nem mehetek az erdőbe?
- Ott találták meg a holttestét. Nem messze attól a helytől, ahol tegnap John- ra rátámadtak a farkasok.
- De őt nem a …
- De igen- apa figyelmeztetően felemelte az ujját.- Kerüld el az erdőt, Lily, érted? Kerüld el!
- De…
- A farkasok tépték szét. A seriff is ezt állítja és Doctor Hudson is.
- A farkasok?- hőköltem hátra.- De az nem lehet, olyan jámbor jószágok!
- Nem! Nem azok, Lily- apa szinte üvöltött.- darabokra szaggattak egy élő embert. Pete-et, aki a barátunk volt, aki csak húszéves volt, és most halott.
Vészjósló szavai ágyúként dörögtek a konyha csendjében.
- És hol volt ez a… baleset?- kérdeztem.
- A fő út mellett, a vidámparktól nem messze. Tegnap éjjel. Most telefonált a seriff. Mindenkit figyelmeztet.
Éjjel? Éjjel itt volt a farkas velem. Bár mélyen aludtam, tudtam, hogy mellettem állt. Éreztem a közelségét, hallottam a szuszogását, de olyan megnyugtató volt a jelenléte, hogy nem riadtam fel, sőt, biztonságban éreztem magam a jelenlétében.
- Akkor megegyeztünk?- zökkentett ki apa az álmodozásból.
- Igen.
- Jó, azért ma elviszlek a suliba - már vette is s slusszkulcsot, és a bejárat felé caflatott.
- Ne már, apa, olyan égő!- tiltakoztam.
- Nem, nem, majd a saroknál kiteszlek, akkor nem sokan veszik észre.
Na szép! Nem sokan veszik észre. Persze, nem az egész suli, csak az a fele, amelyik abból az irányból jön. Micsoda gáz! Ráadásul evvel a fuvarral apa végképp lehetetlenné tette, hogy még csak véletlenül is összeakadjak Aidan- nel, vagy a farkasokkal.
Hirtelen nem is tudtam, melyikük volt vonzóbb.
A fiú nyílt tekintetét nyitott szemmel is fel tudtam idézni magam előtt. Meleg, simogató hangjának az emléke borzongással töltött el. De ahogy a szürke farkasra gondoltam, aki kíváncsian méregetett az út mellett, az is kellemes emlékeket jutatott eszembe. Összezavarodtam. Nem lehetek szerelmes egy farkasba. Az egész csak azért történhetett meg, mert nincs házi állatom, még egy nyamvadt aranyhalam se.
Szóval a farkas olyan, mint egy kedves, ragaszkodó háziállat, mondjuk egy kutya, aki követ mindenhova, kitálalja a gondolatomat, örül, ha ránézek, és elolvad a jelenlétemtől, Aidan pedig… hát, nem tudom, mit érzek iránta, de egy biztos, nem akarom, hogy elmúljon ez az érzés.
- Nos, nem olyan nagy dolog, igaz? - szippantott apa a levegőbe, és ujjaival a kormánykeréken dobolva várta, hogy kiszálljak.- Akkor suli után találkozunk.
- Ne már, apa…- kezdtem a mondókámat, de már ő gázt adott, és elhajtott.
A suliban szokásos kábulatban töltöttem volna a napot, ha nincs Ann, aki a vadakkal töltött múlt éjjel minden egyes részletéről beszámolt.
- Na látod- csámcsogott végül,- igaza volt a jósnőnek!
- Miben?- kaptam fel a fejem.
- Miben, miben? Még egy ilyen…- megpróbált valami elfogadható jelzőt találni magára, de most nem szuperált hatalmas szókincse.
- Duci- segítettem neki.
- Igen- a szájából kipottyant egy darabka saláta, gyorsan a pad alá söpörte,- szóval még egy ilyen duci csajnak, mint nekem, is lehet rajongója. Hát ez mi?
Kész csoda, hogy Ann a kaján kívül mást is észrevesz, főleg a pici medvét, amit egy bőrszalag segítségével a nyakamba akasztottam.
- Csak egy amulett.
Tanítás után James Bondot megszégyenítő szakértelemmel bújtam el az egyik fa mögött, majd kerülő úton a másik sarok felé vettem az irányt. Elfelejtettem szólni apának, hogy ma délután melózok, így fölösleges a suliba jönnie. Nem haza mentem, hanem a Téglába. Mikor megérkeztem, Brenda, a tulaj lánya már türelmetlenül toporzékolt személyzeti bejáratnál.
- Azt hittem, nem jössz?
- Tudod, hogy mindig jövök.
- Oké, oké, én most lelépek, randim van.
- Randid?
Nem volt túl gyakori eset, hogy Brenda Grapes randizzon. Na nem azért, mert ronda lenne, vagy kibírhatatlan. Nem. Egy gond volt vele. Spring Falls-ban egyetlen olyan bár van, ahova már kora délután beülhettünk, mi fiatalok, a Tégla. Ez pedig Brenda apjáé. Egyik srác se akar olyan bárban randizni, ami a barátnője apjáé.
- Kivel randizol?
- Van itt egy motoros banda- vastag rúzsréteggel takarta el halvány rózsaszín ajkát.- Szóval, figyelj minderre, oké?
- Oké. Van már valaki?
- Á, senki. Csak valami indián.
- Indián?- kérdeztem, de Brenda már nem válaszolt.
Nem is kellett. Mint a golyó, amit kilőttek a puskából, berepültem a terembe. A szokásos sötétség fogadott. Na igen, ez a kedvező a csókolózásra vágyó pároknak, de az én dolgomat megnehezítette. Összeszűkült szemmel vizslattam a boxokat, mikor megszólalt mellettem egy hang.
- Szia, Lily!
Gyorsabban pördültem meg, mint bármelyik világbajnok jégkorcsolyázó.
- Szia, Aidan!
- Tehát a bemutatkozáson túl vagyunk- fanyar mosoly jelent meg a szája szögletében.
- Igen. Kérsz valamit?
- Hmm. Én vagyok a fiú, úgy illik, én hívjalak meg.
- Nem, én itt dolgozom. Nem fogadhatok el semmit, de neked hozok, amit csak kérsz.
Itt be is fejeződött a beszélgetésünk, mert a bár lassan megtelt, nekem pedig dolgoznom kellett. Aidan egész este egy üveg kóla mellől tartott szemmel.
Este tízkor végeztem. Mr Grapes átvette a boltot. A mindig higgadt tulaj szemei ma idegesen vibráltak:
- Nem láttad Brendát?
- Valahova elment- próbáltam falazni főnököm lányának, és megtartani állásomat, meg a családi békét.
Úgy tűnt, ezzel be is érte Mr Grapes.
Szokatlan tolongás fogadott a parkolóban:
- Hazakísérhetlek?
Will Lyman zsebre vágott kézzel nekitámaszkodott a kocsijának. Imádta játszani a nagymenőt, én meg rendszeresen hányingert kaptam tőle.
- Már elígérkezett nekem- Aidan állta Will szúrós tekintetét. Mindketten némán várták, hogy én döntsek.
Will soha semmi tanújelét nem adta annak, hogy érdeklődne irántam. Nyilvánvaló volt, hogy apa kérte meg, vigyen haza. Ez persze nem túl jó pont Will számára, de egyébként se lett volna kétséges, kit választok.
- Már elígérkeztem- léptem Aidan mellé.
Will fintorogva végigmérte indián barátomat.
- De én kocsival vagyok, seperc alatt hazaérnénk.
- Nem az a lényeg, haver, hogy minél előbb lepasszold a lányt, hanem hogy minél több időt vele tölthess!- az eddig szinte szótlan Aidan talpraesett válasza meglepett, és egyben jól is esett, felmelengette kihűlőfélben levő szívemet.
- Majd megállunk dumcsizni a házatok előtt- kecsegtetett Will.
Úgy tett, mintha Aidan nem is lenne.
- Engem legalább ismersz, nem vagyok idegen.
Túlságosan is ismerem a ragadós kezű Will- t, aki gúnynevét nem azért kapta, mert valaha is ellopott volna valamit, legfeljebb egy-két lány szüzességét. Ragadós kezűnek nevezik a lányok, mert minden női testről levakarhatatlanok a tappancsai.
- Aidan- t is ismerem- rántottam meg a vállam.
- Ó, Aidan- gúnyolódott Will, - azt hittem, Nagy Medve.
- És ha az lennék, akkor mi van?
Aidan tett egy lépést Will felé, akinek azonban nem értem annyit, hogy verekedjen miattam, azért gyorsan visszavonulót fújt.
- Oké, indián, tied a csaj- feltépte a kocsija ajtaját, és villámgyorsan elszáguldott.
- Nem dolgozol a céllövöldében?
- Lepasszoltam az egyik haveromnak. Most sokkal fontosabb dolgom van - beharapta az ajkait.
- Ne törődj Will- lel, mindenkivel ilyen bunkó!
- A Nagy Medvére gondolsz?- lassan ballagtunk.
- Igen.
- Az egyáltalán nem sértő, sőt! Nem sokat tévedett.
- Hogy hogy?
- Négy Medve Főnök leszármazottja vagyok - feszített büszkén.
- Ő ki?- ámuldoztam.
- A Mandan törzs második törzsfőnöke volt az 1800-as évek elején.
- Igazán? És hol élt ez a törzs?
- A Missouri-folyó partjainál, a mai Észak- Dakotában.
- Nahát! Miért hívták így, Négy Medve?
- Egy csatában olyan erővel harcolt, hogy az ellenség elterjesztette róla, négy medve ereje lakozik benne.
- Ó!- tátott szájjal bámultam Aidan- re, aki számomra felért egy medvével. Nem kellett négy, ez az egy bőven elég volt.
Aidan természetesen kihasználta növekvő csodálatomat, és megtoldotta a történetet:
- A mondák szerint minden ősében megmarad a medve vére, így bennem is csordogál belőle.
A hatás kedvéért elém tartotta izmos karját, felhúzta ingét, és végighúzta mutatóujját duzzadó erein.
- A medve a tajga legerősebb állata, minden veszélytől meg tud óvni. Minden mandan magában rejti valamelyik vadállatot, és evvel a képességgel képes megküzdeni az ellenségeivel.
- Vadállat?
- Igen.
- Például farkas?
- Akár az- felelte Aidan.
Gondolatban összehasonlítottam Aidan-t a szürke farkassal. Fekete szemek, erős csontok, izmos test. Mintha egymás fura ikertestvérei lettek volna, már amennyire testvér lehet egy ember és egy farkas. De ők az én szememben azok voltak.
A meseszerű történet óriássá növelte Aidan- t a szememben.
- Tehát ezért adtad a medve-amulettet?- megmarkoltam kezemmel a nyakamban himbálózó szobrocskát.
Megálltunk, és szembefordultunk egymással. Nem törődtünk a felettünk vészjóslóan hajladozó fákkal, biztonságban éreztem magam Aidan társaságában.
- Igen, és látom, hordod is.
- Adnom kellene cserébe valamit
Lehúztam a karomról azt a fonott karkötőt, ami mindig rajtam volt.- Ez nem rendelkezik semmi varázserővel, de én készítettem.
- Ó, akkor, ha hordom, olyan, mintha veled lennék- felelte Aidan, ahogy a csuklójára rögzítettem a fonatot.
Átkulcsolta kezével a kezemet. Szemünk összefonódott. Aidan közelebb hajolt, éreztem édes leheletét, ahogy ajka nyakam körül kalandozott.
- Olyan az illatod, mint az újszülött őzgidáé- suttogta.- Friss, mint a tavaszi erdő. Árad belőled a meleg tej édessége. Élettel tölt fel a hosszú téli hónapok, a sok magányosság és üresség után.
- Ó- nyögtem újra, de már nem a mondai történet hozta ki belőlem ezt a hangot, hanem Aidan meleg ajkának érintése először a nyakamon, majd a fülemen, végül a szájamon.
Az idillt állati hörgés szakította félbe. Rettegve bújtam Aidan karjaiba, aki mint egy hatalmas medve, átölelt, és eltakart a fenyegető veszélytől. Válla fölött kukucskáltam ki, hogy megnézzem, mi morgott.
A fekete farkas állt az út mellett. Az a farkas, akit néhány napja láttam. Most azonban nyoma se volt a szemében annak a huncut kíváncsiságnak, amivel először végigmért engem. Dühösnek látszott. Hátán felállt a szőr, fogaival vicsorgott fejét mélyen a fűbe nyomva.
Aidan mereven a szeme közé nézett. Perceken keresztül tartott a szempárbaj, végül a farkas adta fel, és farkát behúzva eltűnt a fák között.
- Menjünk haza!- mondta Aidan, és vállamat átkarolva gyorsabb tempóra ösztökélt.
Most először haragudtam a farkasokra, a fekete farkasra, aki hacsak egy napra is, de elválasztott Aidan- től.
A házunkhoz érve már csak egy gyors csókot váltottunk, ami meg se közelítette az elsőt, de még mindig varázslatos volt.
3.
Éjjel nem jött álom a szememre. Látnom kellett őt! Mellette kellett lennem. Éreznem kellett az illatát, a haja selymességét! Hallanom kellett, ahogy ki- és beáramlik a tüdejébe a levegő.Az ablakot újra nyitva hagyta. Besurrantam, mint az előző éjszaka. A hajnali nap első sugarának megjelenéséig az ágyára borulva figyeltem az arcát. Alig karnyújtásnyira feküdt tőlem, de ebből a távolságból is éreztem minden rezdülését.
Az ébredező erdő motozása térített magamhoz. Mennem kellett. Ahogy jöttem, úgy hagytam el a szobát.
Ahogy felébredtem, a vakító napfény ellenére is megakadt a szemem a padlón sötétlő folton. Lehajoltam, hogy közelebbről megvizsgálhassam. Egy sáros cipő nyoma volt.
Hogy kerül az ágyam mellé sár? És emberi cipő nyoma? Ha farkasmancs lett volna, meg se lepődök, de egy cipő?
Az ablakhoz léptem. A fák üres kézzel integettek. Épp azon voltam, hogy becsukom az ablakot, mikor a párkányon újabb sárfoltot fedeztem fel. Kihajoltam. A nedves talajon jól kivehető volt néhány az erdő felé tartó lábnyom. Gyorsan magamra kaptam a ruhám, felhúztam a cipőm, és kimásztam a kertbe.
Újra megvizsgáltam a nyomokat. Az enyémnél legalább három számmal nagyobb cipőtől származtak. Bal, jobb, bal, bb. Követtem őket a kert végébe egészen addig, míg az egyik tölgy mögött hirtelen eltűntek. Huss! Egyik lépésnél még cipőnyom látszott a földön, a következőnél már valamilyen állat tappancsának lenyomata. Néhány méterrel arrébb pedig az állati lábak tömkelege keveredett, mintha éjszakai népgyűlést tartottak volna a kertünk tövében az erdő vadjai. Tanácstalanul forgolódtam a nyomok kavalkádjában.
Apa a konyhaasztalnál ülve fogadott:
- Andy telefonált a bárból- szólt.
Andy Mr Grapes fedőneve volt a húszon felüliek számára.
- Mit akart?
- Azt üzeni, hogy ma mindenképpen menj be.
- Oké.
Néha előfordult, hogy munkaidőn kívül is be kellett ugranom. Nem gond, legalább többet keresek. Most már Aidan is tudja, hol dolgozok, ha akar, megtalál.
- Brendá- t baleset érte- apa összetörten maga elé meredt.
- Hogyan? Mikor? Hol?- soroltam kérdéseimet.
- A farkasok- apa a levegőbe fújt.
- Micsoda?
- Teljesen megvesztek! Mióta itt van ez a Vidámpark, ellepték Spring Falls- t, és mindenkire rátámadnak.
Eszembe jutott Fürge Patak jóslata, hogy kerüljem el a vadakat. Figyelmeztethettem volna Brendá-t. De a farkasok? Az nem lehet.
- Meghalt?- suttogtam elhaló hangon.
- Nem. Szerencsére pont arra ment Will Lyman.
Az én szerencsém, hogy leráztam Will- t, most Brenda számára is kedvező fordulatot hozott.
- Még szerencse, hogy a srác mindig magánál hordja a puskáját.
- Csak nem lőtte le valamelyiket?
- De bizony, hogy lelőtte! Átlyukasztotta a dögöt, és most ott lóg a házuk verandáján!- pufogott apa.
- Hogy néz ki?- nyeltem egy nagyot.
- A farkas?
- Igen- rebegtem könnyekkel küszködve.
- Ronda szürke dög- apa felbontott egy doboz sört, és elégedetten meghúzta.
Nem vártam meg, hogy fuvarozzon, hogy magyarázzon, hogy megnyugtasson. Őrült módjára száguldottam végig az utcákon egészen Will- ék házáig.
Mikor megláttam az utca végéből az épületet, hirtelen lelassítottam. Már nem volt fontos, hogy gyorsan odaérjek. Már úgyse tudtam segíteni neki.
A farkas, az én szürke farkasom hidegen és mozdulatlanul imbolygott egy kötélen, mellyel Lyman- ék fellógatták a veranda szegőlécéhez. Gyönyörű szőrméjét vörös folt csúfította el, oldalán vércsík húzódott végig, alatta hatalmas vértó terpeszkedett.
Sikítani szerettem volna, de egy hang se hagyta el a torkomat. Karjaimmal átöleltem magam, kétségbeesetten próbáltam vigasztalódni, de nem ment. Ő halott volt, én pedig magányos lettem.
- Kinyírtuk a rohadékot- Will hangtalanul lopakodott mögém, és felszegett fejjel szemlélte művét.
- Megöltétek őt - sziszegtem.
Képtelen voltam arra, hogy suliba menjek. Bevetettem magam az erdőbe nem törődve a hideggel, a sárral, a karomba markoló ágakkal. Rohantam. Rohantam a sűrűbe, míg csak lábaim fel nem mondták a szolgálatot, és erőtlenül le nem rogytam a földre. Zokogva burkolóztam az avarba, mikor morgás törte meg a csendet. Felkönyököltem. Körülöttem mindenütt farkasok. Legközelebb a fekete óriás állt. Fenyegetően kivillantotta fogait. Mellette a fehér nőstény, akivel már találkoztam. Mögöttük még vagy hat-nyolc felbőszült állat. Haragudtak rám, mert elvesztették miattam társukat. Egyre közelebb és közelebb húzódtak hozzám, elzárva a menekülés lehetőségét. Nem akartam elszökni. Megadóan lehajtottam fejem. Jobb kezemmel a nyakamban himbálózó medve-amulettbe kapaszkodtam.
Ahogy megfogtam a kis szobrocskát, a farkasok még dühösebben vicsorogtak, de egy pillanatra úgy tűnt, megtorpantak.
A pillanat azonban gyorsan elszállt, újabb vadállati üvöltés hasított át a hideg levegőn. Rémülten félrefordítottam a fejem, hogy lássam, milyen újabb veszett lény támad rám. A fák között hatalmas fekete folt közeledett. Léptei alatt rengett a talaj.
A farkasok elfeledkezve rólam közelebb húzódtak egymáshoz. Újabb gyűrűt alakítottak ki, de most már nem körülöttem, hanem a közelgő félelmetes alak körül.
Már csak néhány bokor választott el a szörnytől, amit ő egyetlen ökölcsapással félrelökött, és egyetlen lépésre tőlem megállt.
Óriási fekete medve volt, apró, szúrós szemekkel.Felágaskodott a hátsó lábaira, és kiengedte a hangját. A fák levelei rémülten reszkettek, mintha vihar süvített volna végig az erdőn. Még a talaj is remegett a szörny ordításától. Jeges rémület futott rajtam végig. Kezemet a fülemre tapasztottam, hogy kizárjam fejemből a mennydörgő hangot, de olyan erővel üvöltött, hogy száz kéz se tudta volna tompítani hangját. Újabb lépést tett felém, már csak egy leheletnyire volt tőlem. A farkasok a hátam mögött csoportosultak, mintha csak mögém bújtak volna.
A medve üvöltésétől megdermedve a nedves fű közé lapultam, pedig semmi esélyem sem volt, hogy elbújhassak előle.
Letette a mellső lábait, és szinte repülve ugrott a levegőbe. Ereimben megfagyott a vér. Összeszorítottam a szemem, de nem történt semmi. Legalábbis nekem nem esett semmi bajom. Az erdő csendjét azonban dulakodás és vicsorgás zaja verte fel. Csontok ropogtak, ágak törtek. Az állatok lihegtek és morogtak. Szemhéjam vékonyka résén át kukucskáltam ki. A farkasok és a medve vadul egymásnak feszültek. Az esélyeket latolgattam ahelyett, hogy a földön kúszva elhagytam volna a csata helyszínét.
A medve hatalmas volt és erős. Ütését recsegés követte, harapása nyomán vér serkent.
A farkasok viszont sokan voltak. Körbefogták a monstrumot, és minden irányból egyszerre támadtak rá.
A medve higgadtan várt, míg egy-egy farkas ki nem ugrott a csapatból, és akkor lesújthatott a vakmerőre. Bár először azt hittem, itt vég, ha nem a farkasok, a medve fog megölni engem, néhány csapás után azonban világossá vált, hogy a fekete óriás nem akar bántani engem, sőt, megvédett valahányszor csak felém lendült valamelyik ordas. Összezavarodtam. A farkasok nem a barátaim, miattam halt meg a társuk, de miért véd engem a medve?
A medve hősiesen küzdött, de a farkasok se voltak gyávák, utolsó leheletükig harcoltak az óriással. Először a fehér nőstény nyúlt végig élettelenül a fűben, majd egy barna követte. Végül ott sorakoztak mind a bokor mellett, már csak a fekete farkas harcolt a medvével. Minden testrészéből vér szivárgott, pofáját vörös ragacs borította, lábai remegtek, de nem visszakozott, hősiesen nekitámadt a medvének, aki viszont csak egyet suhintott jobb mellső mancsával, és evvel meg is adta a kegyelemdöfés a falkavezérnek. A fekete farkas élettelenül terült el társai mellett.
A medve fújtatva lekushadt a fűbe, majd rám villantotta fogait. A szívem kihagyott egy ritmust, de a medve szeméből elszállt a gyilkos düh. Meleg, ismerős tekintettel méricskélt.
Megbátorodva felemelkedtem a földről, mikor az erdőt emberek csörtető rohanása verte fel.
- Lily, Lily!- kiáltozták nevemet egyre közelebbről.
- Ne mozdulj, nem lesz semmi baj!- hallottam apa ismerős hangját, majd hirtelen…
A puskalövés ágyúzajnak is beillett volna olyan erővel robbant a levegőben. A medve mellkasán apró vörös folt jelent meg, ami pillanatokon belül óriássá nőtt, és ellepte a bundáját, majd nagy tócsává gyűlt össze a lábánál. A hatalmas állat most az apró golyóval küzdött, tántorogva közelített felém. Újabb dörej hallatszott, amitől újabb vörös folt jelent meg a bundáján. Majd újabb, és újabb, már nem is számoltan. Rémülten kapaszkodtam a fekete állat szemébe.
Még mindig melegen, megnyugtatóan nézett rám, majd hirtelen üveges lett a tekintete. Már nem engem nézett, messze, a csillagokra meredt üres szemeivel. Kiadta utolsó leheletét is, rongybabaként dőlt el mellettem.
- Vigyázz, rád ne essen!- Will-t csak néhány fa választotta el tőlem.
Egy egész mentőcsapat érkezett, hogy végezzen a farkasokkal, de megelőzte őket a medve, aki megölt minden vérmes fenevadat. Erre a csapat megölte a medvét.
- Lily, Lily!- apa szorosan fogott karjaiban.- Jól vagy?
Kinyitottam szemem, hátha csak álom volt az egész, ami a fejemben kavargott.
Mögöttem azonban élettelen farkastestek voltak kiterítve, előttem pedig a gigászi medve feküdt.
- A vadak- szűrtem ki a fogaim közt a szavakat.
- Vadak?- apa gyanakodva méregetett.
- A motoros banda, ők voltak- mutattam a földön heverő farkas tetemekre.
- Ja, a motoros banda,- Clayton seriff a tetemeket méricskélve állt fölöttünk,- miattuk nem kell aggódnod! Tegnap bezártam őket a fogdába, miután erőszakoskodni próbáltak Brenda Grapes-szel és a visítozó lányt ledobták a motorjukról.
- Mikor?- suttogtam.
- Tegnap, tegnap éjjel.
- Az nem lehet.
- Pedig így van!
- De… ők manadan indiánok!- vitatkoztam a seriffel.
- Nem, kecsuák.
- Az nem lehet! Nem ők voltak a farkasok? Akkor kik?
- Miről beszélsz, kicsim?- szorított még erősebben apa.
- Honnan valók ezek a farkasok?- zokogtam.
- Ó- legyintett a seriff,- a szomszéd megyéből már hetekkel ezelőtt ideszóltak, hogy egy farkasfalka emberekre támad. Különösen fiatal lányokra. Talán csábító az illatotok, vagy mi. Lehet, hogy emlékezteti az állatokat valamilyen préda szagára, egy őzgidáéra például - a seriff nagyot köpött a fekete farkasra.
Őzgida? Villámként csapott belém az emlék, mikor Aidan azt állította, hogy olyan az illatom, mint egy őzgidáé.
- Nem a vidámparkkal jöttek?- erősködtem.
- Vidámparkkal? ! Hol volt még akkor a vidámpark, mikor az első támadások megtörténtek a szomszédban? ! Bár igaz, mióta megjelentek ezek a mutatványosok, mintha a nyomukba szegődtek volna a vadak. Talán valami, vagy valaki idegesítette őket. Valakinek a szaga nem tetszett nekik. Tudod, ezeknek a dögöknek nagyon kifinomult a szaglásuk.
A seriff tűnődve rugdosta cipőjével a farkasokat. Közben Will is mellészegődött, és izgatottan vizsgálta, van-e még élet valamelyik állatban.
- Tehát csak farkasok, egyszerű farkasok?- suttogtam.
- Egyszerű farkasok? Na azt azért nem mondanám! - szívta a fogát Will.- Szemét vadállatok ezek, veszélyes dögök.
- De a medve? ! Őt miért bántottátok? Meg akart védeni engem!
- Hát, mi azt nem láttuk- rántotta meg a vállát Will.
Közelebb kúsztam a termetes állathoz, hogy legalább halálában megköszönjem neki, amit értem tett. Ráborultam a még meleg, de már mozdulatlan tetemre.
A szemem sarkából valami színesre lettem figyelmes. Felemeltem a fejem, hogy jobban lássam, mi az, ami nem illik ehhez a sötét állathoz. Jobb csuklóján színes szőtt karkötő fityegett. Ismerős karkötő.
Felemeltem karját, hogy jobban lássam. Kétségtelen, az én karkötőm volt azzal a csomózással, ahogy én szoktam rögzíteni.
Elsötétült előttem a világ. Szememet könnyek tengere lepte el, a sós vízen át nem láttam semmit, de nem is voltam semmire kíváncsi ebből a világból. Csak apa hangja tőrt át a falon, amit magam köré vontam:
- Jól vagy? Nem sérültél meg?
Jól vagyok? Nem sérültem meg?Nincs rajtam egy karcolás se. Nem sérültem meg.
A sérülés, amit szereztem, nem látható. Csak én érzem, hogy belül valami elszakadt. Csak én tudom, hogy összetört a szívem.
Ajánlás:Bellának, aki nem olvasta a Shivert, de tőlem mindent fal.
Lilinek, aki szomorkodni akart.
Darawonának, aki „bírja” a halált.
Diarának, aki nem szeret sírni.
Pirosepernek, aki ihletően rajzol.
Köszönet Mato-tope főnöknek a történetért.
Lilinek, aki szomorkodni akart.
Darawonának, aki „bírja” a halált.
Diarának, aki nem szeret sírni.
Pirosepernek, aki ihletően rajzol.
Köszönet Mato-tope főnöknek a történetért.
