Kedves OLVASÓ!



Ha szereted a romantikus és misztikus történeteket, maradj itt, és olvasd el írásaimat!

Lépj be fantáziavilágomba! Légy álmaim részese!



Ha tetszenek a történeteim, nézd meg másik oldalamon található regényem, a Jóslatok hálójában első fejezetét!



2010. július 5., hétfő

Képeslap

(Erról a címről két történet jutott eszembe. Ez itt az "egyszerű semmiség", a másikat majd egyszer megírom.)

1.

Úristen! Már megint késésben vagyok!
Nem értem, miért.
Reggel időben felkeltem. Jó egy kicsit lustálkodtam, de azután zuhanyoztam, reggeliztem, öltözködtem, ahogy kell. Oké, megnéztem a korai pletyi magazint a tévében, de azért, mert suliba jár az ember, még lehet tájékozott, hogy ki kivel mikor hol és mit. Mikor vége lett a műsornak, már alig akadt teendőm, csak felraktam a sminkemet, azután letöröltem, és újra felraktam még kétszer, de az nem a világ. Alig két óra! Mi a frászért kések el minden nap?
Hát ez meg a mi a csoda?
A postaládából kikandikáló szürke kartont megpöccintettem az ujjammal.
Nem létezik, hogy a postás már ilyen korán végigjárta a házakat! Még szerencse, hogy orvos akarok lenni! Ki nem bírnám, ha hajnalhasadás előtt kajtatnom kellene a városban, még akkor se, ha az a város történetesen ilyen aprócska, mint Spring Falls.
Na, lássuk, ki küldte, és mit akar!
Kezembe vettem a képeslapot, mert az volt a jellegtelen papír, és mondhatom, a meglepetéstől majd kiesett a szemem.
Egy ódon kastélyt ábrázolt, tudja isten, hol, de nem itt a környéken, az tuti! Sőt, nem is a kontinensen. Hmm. Csak nem külföldre utazott valamelyik kedves rokon?
Tüzetes vizsgálódás után észrevettem, hogy ez csak egy rajz egy régi és visszataszító kastélyról, mely felett a felhők és a madarak úgy gyülekeztek, mintha egyszerre akarnának lecsapni a várban élőkre. Bárki küldte is, nem volt humorérzéke, mert engem a hideg rázott ki, a képtől.
Megfordítottam a kartont. A címzett helyén az én nevem állt.
Melyik őrült barátnőm vándorolt ki az öreg kontinensre? A lap aljára néztem, de legnagyobb meglepetésemre nem volt rajta feladó.
Ó, talán egy névtelen szerelmi vallomás? Nem a legszebb formája ez a félelmetes rajz, de lehet, hogy csak ez akadt az ismeretlen kezébe. Lehet, hogy nem is a postás hozta, hanem személyesen dobta be titkos rajongóm. Kihúztam magam, hátha a fák mögül nézi a hatást ismeretlen lovagom. Mellet ki, hasat be, hogy jó benyomást tegyek rá. Igaz, az már megvolt, hisz a képeslap is ezt tanúsítja.
Felvettem legszebb mosolyomat, hogy a nevét vállalni nem merő fiú láthassa, milyen elégedett vagyok az érzelmek ilyen titokzatos kifejezésével, majd elkezdtem olvasni a szöveget:
„Szerencse képeslap.
Ha ezt a lapot öt példányban lemásolod, és elküldöd, lehetőleg a világ minél távolabbi pontjaira, minden kívánságod teljesülni fog.
Ha azonban nem hiszel benne, csupa sorcsapásban lesz részed.”
Az állam egy szemvillanás alatt leesett. A nagy csalódástól mellkasom behorpadt, már nem volt értelme játszanom a klassz csajt. Na szép! Valaki szórakozik velem! Szó sincs félénk rajongóról meg titkos szerelemről, csak egy ócska másolj-le-te-ostoba-míg-görcsöt-nem-kap-a-kezed levelezőlap!
- Menj a fenébe a hülye lapoddal együtt! - dühöngtem, és egyetlen mozdulattal kettészakítottam a kartont, és belevágtam a postaláda mellett várakozó szemetesbe.
Beugrottam a kocsimba, és ráadtam a gyújtást, majd vártam a csodát. Ma a négy ütemből azonban csak egy működött. A szívás. De az is csak rám hatott.
Tehetetlenül ütlegeltem a kormányt, ami persze nem keltette életre a motort. Dühösen rácsaptam még egy utolsót, mikor ijesztő hangok szűrődtek be az erdő felől. Előrehajoltam, és a szélvédőn keresztül próbáltam megtalálni a vészjósló vijjogás forrását. Határozottan fentről hallatszottak. Riadtan kémleltem az eget, amin egyre hatalmasabb madárcsapat repült körbe-körbe. Az egyre terebélyesebb raj szinte egybeforrott, és egy óriás felhőként keringett. Hideg remegés futott végig a hátamon a szokatlan látványtól. Tenyerem izzadni kezdett, újra megpróbáltam munkára bírni kocsimat, de az a vacak végképp cserbenhagyott, hatalmas durranás és füstfelhő kíséretében kilehelte utolsó lélegzetét.
Fel kellett adnom a szélmalomharcot az átkozott tragaccsal. A riasztó károgás ellenére is el kell jutnom a suliba. Összeszedtem minden bátorságomat, kinyitottam a kocsi ajtaját, és kidugtam a fejem. A madarak látszólag nyugodtan köröztek az égbolton. Kiugrottam az autóból, és nagy vehemenciával nekivágtam az útnak.
Milyen nap is van ma? Kedd. Ránéztem az órámra. Atyaég! Ha jól kilépek, talán a második órára beérek, arra viszont mindenképpen időben kell érkeznem, mert Mrs Dodson, a matektanár nem fogja értékelni, ha lemaradok akár csak egy percről is.
A fejem felett röpdöső madarak mintha csak azt várták volna, hogy elhagyjam a kocsi biztos menedékét. Ahogy kiszálltam a tragacsból, lejjebb ereszkedtek.
Gyorsabb tempóra kapcsoltam. Nehezítő tényezőként még két tízcentis sarokkal is meg kellett birkóznom, melyeken rendszeresen jártam, de a távgyalogláshoz nem bizonyultak megfelelőnek, főleg nem madaras üldözéshez. Az átkozott dögök már csak néhány méterrel a fejem fölött szálltak. Először egy hatalmas fekete példány vált ki a tömegből, és mire észbe kaptam, lecsapott rám, jó erősen megcsípte a fejem. Felsikoltottam. A valószínűtlenül magas sarkak ellenére szinte repültem. Futottam, ahogy csak bírtam, de ők se adták fel. Egyre-másra kivált egy-egy madár a csapatból, hogy fájdalmasan belevájhassa csőrét a bőrömbe. Hiába tartottam fejem fölé azt a vékonyka mappát, amiben a tankönyveimet hordtam. Életemben először adtam igazat Mr Hunternek, aki mindig azzal nyaggatott, miért nem hordok több könyvet a suliba. Ki a fene gondolta, hogy egyszer szükségem lesz rájuk, hogy megvédjenek a megvadult varjak támadásától?
Felsóhajtottam, mikor végre beestem a suli épületébe. Becsuktam magam mögött az ajtót, és az ablakon keresztül kémleltem a madárrajt. Egy ideig még a suli felett repkedtek, majd mintha megunták volna a várakozást, továbbálltak. Elképzelni se tudtam, hogy mitől zsongtak be a büdös dögök. Az a kis színes gönc, amit viseltem, nem hiszem, hogy olyan mély benyomást tett volna rájuk, hogy így megtámadjanak. Talán az illatom nem tetszett nekik, de a legdrágább francia parfümre még soha senkinek nem volt egy rossz szava se.
Mindegy! Túléltem, ez a lényeg. Végignéztem magamon. Ruhám cafatokban lógott, hajam kócosan lobogott, a sminkem… Á, már szóra se érdemes!
Mire rendbe hoztam magam, becsengettek a második órára, így minden igyekezetem ellenére elkéstem matekról, amit Mrs Dodson a tőle szokásos módon tolerált:
- Miss Benton, legyen szíves kifáradni a táblához, és ismertetni velünk a házi feladat megoldását!
Na, ez kész égés! Miféle házi feladat? ! Volt olyan? Különben is, ki a franc tudja, hol tartunk a tananyagban. Sőt, egyáltalán, mi mostanság a tananyag? Az ember lánya nem azért jár a suliba, hogy holmi szörnyűségekkel, mint egyenletek, térfogatszámítás, meg tudj’isten micsoda, tömködje a fejét! Egy tizenéves számára a suli arra szolgál, hogy az ember megfelelő társasági életet élhessen!
- Nos, Miss Benton?- Mrs Dodson szokásos felnyársallak-a-bajuszommal- ha- azonnal-nem-felelsz tekintetével meredt rám, már pedig bajusszal duplán is megáldotta a teremtő.
Áldottam a sorsot, hogy tépett ruhámat nem vette észre. Elég, hogy a házi miatt cseszegetett, nem kell, hogy felhívja a többiek figyelmét csapzott külsőmre.
Felemelt fejjel viszonoztam pillantását, de ahogy a szemei közé néztem, egyre inkább az az érzés hatalmasodott el rajtam, hogy nem egy húsvér ember beszél hozzám. Szemeim elkerekedtek, mikor láttam, hogy Mrs Dodson feje elvörösödött és felfúvódott. Rettegve hátráltam. Riadtan körbenéztem, hogy lássam, hogyan reagálnak a többiek az eseményekre. Mindenki rezzenéstelenül ült. Úgy tűnt, nem izgatja őket, hogy a förtelmes matektanár undok vénasszonyból félelmetes boszorkánnyá változott. Kinyitotta a száját, én pedig sikítva ugrottam fel a padra. Meg voltam győződve arról, hogy nem szavak, hanem kígyók és békák fognak kiugrálni belőle. Sikolyomat hangos kacagás követte. Nevetett mindenki, nemcsak az osztály, de a mindig komor Mrs Dodson is. A röhögés visszarántott a valóságba, de a szörnyű látomástól még mindig görcsben volt a gyomrom.
- Elnézést, de nem volt időm megoldani a feladatot- böktem ki, miután elhessegettem magamtól az ijesztő rémképet. Lekászálódtam a padról a gúnyos pillantások kereszttüzével nem törődve.
- Hmm- húzta el a tanerő a száját.- Elnézést, de be kell írnom egy elégtelent! Jó, most pedig térjünk rá a gúla felszínének és térfogatának kiszámítására!
Hát ez van! Nem jól indult ez a mai nap. De legalább a látomásnak vége lett, és bár utálom Mrs Dodsont, mégis szívesebben vagyok együtt egy vén és elfásult tanárral, mint egy vérfagyasztó boszorkával. Elképzelésem sem se volt, mi történik velem. Mi volt ez a kép, amit a matektanárról láttam. Valóság vagy csak a képzeletem szüleménye?
Na, de fel a fejjel, a rossz kezdet után szokott jönni a jó folytatás!

A kicsengetés kirepített az udvarra, ahol felvettem legártatlanabb külsőmet. Csak egy újabb sminkigazítás, egy kis ajakfény, meg púder. Végigbillegtem a nyáladzó fiúk hada előtt. Jól esett, ha kigúvadt szemeikkel szinte felfalnak, akkor is, ha engem jelenleg csak egy srác érdekelt. Scott Camp. Nagyszájú, folyton okvetlenkedő okostojás, de ha rám nézett, majd elolvadtam. Szerencsére különleges adottságait sokan nem fedezték még fel. Jó, ha kicsi a konkurencia, legalábbis addig, amíg én össze nem jövök vele, azután viszont sopánkodhat mindenki, mert ha én kivetem valakire a hálóm, az nem szabadul, amíg én úgy nem döntök.
Egyelőre azonban még csak az első lépéseknél tartottam, szóval szó sincs szakításról. Igazából még barátságról se, de azt már elértem, hogy Scott meghívjon estére a Téglába, Grapes- ék bárjába, a továbbiakat pedig majd meglátjuk.
Szívem új választottja egy pad mellett állt, előre hajolva, élénk gesztikulációval magyarázott valamit. Vajon mit?
Óvatosan lassítottam, nehogy azt gondolja, a karjaiba rohanok, és csak ekkor ébredtem rá, nem az a lényeges, mit mond, hanem az, hogy kinek.
Nem igaz, hogy ennek a szemét némbernek mindig minden jó hapsira ki kell vetnie a hálóját! Nagyot fújtattam, hogy letöröljem arcomról azt a lángot, amit a düh gyújtott rajta.
- Sziasztok!- léptem közbe, remélem, még időben.- Ó, Helen, azt hiszem, Gwen éppen az ebédlőben keres téged - hazudtam, de a trükk sajnos nem jött be.
- Hadd keressen! Majd ha eljön az ideje, megtalál.
Helent sokkal jobban érdekelte Scott, mint Gwen. Sőt, sokkal jobban érdekelte, mint amennyire szükséges lett volna.
Tehetetlenül tébláboltam. Még nem vagyok olyan közeli viszonyban a sráccal, hogy a nyakába ugorva üdvözöljem, és ezzel elűzzem az abszolút fölösleges harmadik szerepét nagyon rosszul alakító Helent. Ugyanakkor megfutamodni se akartam, mert akkor egyenesen a ribanc karjába löktem volna kiszemeltemet.
Ahogy csendben figyeltem őket, egy hang szólalt meg a fejemben:
- Mit állsz itt, mint egy hülye tyúk? Kopj le! Nem látod, hogy fölösleges vagy?
Döbbenten néztem Helenre, aki viszont rám se pislantott, kacarászva hallgatta Scottot. Én viszont biztos voltam benne, hogy Helen szólt hozzám.
Hogy csinálta? Hogy mászott bele a fejembe?
Mert ő volt az, sipákolása összetéveszthetetlenül bevésődött az agytekervényeimbe. Kocsányon lógó szemekkel bámultam rá, de ő úgy tett, mintha semmi se történt volna.
Véget kell vetnem ezeknek a szörnyűségeknek! Elegem lett a vészjósló madarakból, vérmes boszorkányokból, és a hallucinációkból.
- Jaj, én nem is akarok zavarni, csak azért jöttem, mert beszélni szerettem volna veled, Scott.
Éreztem, hogy kezembe kell venni a kezdeményezést, és nem szabad megvárnom, amíg a srác ajtót mutat.
- Igen?- kérdezte.
- Szóval, ma nem érek rá. Zac-kel van egy kis közös ügyünk - mondtam sejtelmesen.
Fájdalmasan ejtettem ki a szavakat, amik romba döntötték mindazt, amit az elmúlt napokban sikerült felépítenem a srácnál, de nem alacsonyodhattam le oda, hogy ő utasítson vissza. Már pedig erre nagy esélyem volt, ahogy elnéztem Scott és Helen „édes” kettősét.
- Majd később megbeszélünk egy másik időpontot - mutattam menekülő utat Scottnak, de úgy látszott, ő meg van elégedve a fennálló helyzettel.
- Oké, úgyse értem volna rá én se- igazolta rossz előérzetemet.- Sürgős megbeszélni valóm van Helennel, – szúrta ki a szemem egy rövid magyarázattal, és máris megfeledkezett rólam, újra Helenre tapadt minden idegszála.
Megalázott, ráadásul a suli legnagyobb cafkája előtt.
- Ó, nem számít, -kedélyeskedtem - csak gondoltam, ezt négyszemközt intézzük el.
Ki nem hagytam volna egy kis jómodorra oktatást. Remélem, Scott fogta az adást, és még egyszer nem járat le senki előtt, főleg ez előtt a mocskos vérszívó előtt nem. Mindenesetre biztató volt, hogy felkapta fejét, és megrökönyödve nézett rám.
- Na jó, akkor én már megyek is. Megmondom Zacnek, hogy jó a ma este.
Ezzel ellibegtem Zac Salinskihez, aki néhány paddal arrébb egyedül árválkodott, így épp megfelelő delikvens lett a tervemhez. Egy olyan srácra volt szükségem, aki ebben a pillanatban Scott látóterén belül helyezkedik el, aki nem haverja Scottnak, aki egyedül van, és főleg jóképű. Zac ilyen srác.
- Helló!- elővettem legelbűvölőbb mosolyomat.
- Helló!- emelte fel a fejét valami könyvből, ami feltehetőleg fizika, esetleg matek lehetett, mivel Zac a suli ügyeletes Einsteine.
- Egy kis segítségre van szükségem.
- Igen?- becsukta a könyvet, és előre könyökölve várta a folytatást.
- Elmagyarázhatnád a matek házit, tudod, nem az erősségem.
- Oké- bólintott.
Egy cirkalmas előadásba kezdett, aminek a felét se hallottam, és amiből még kevesebbet értettem, de nem is ez volt a cél, hanem az, hogy Scott lássa, nem sírok utána, sőt, találok én magamnak partnert. Azt meg úgyse hallja, hogy Zac-et csak a matek érdekli, és nem én.
Elégedett mosoly terült el az arcomon.
- Érted?- kérdezte mentorom.
- Persze, persze- azt hiszem, elég időt töltöttem vele ahhoz, hogy Scott, aki kitartóan mustrált minket annak ellenére, hogy továbbra is Helennel trécselt, elhiggye, randim lesz este Zac- kel.
- A gúla felszínét is?
- Azt is. Köszi - rebegtem, mielőtt Zac folytatja a matek fejtágítót.
Az udvart elhagyva őrült vágtatásba kezdtem. Minél előbb ellenőrizni akartam, jól nézek-e ki, meg persze nem ártana egy kis magány se a mosdóban.
Milyen szemét ez a Scott! Pedig már azt hittem…
Egy könnycsepp akart előtörni a szemem sarkából, de kizárt dolog, hogy engedjem kijutni az arcomra! Még szétkenődik gondosan elkészített álarcom.
A nagy rohanásban olyan hirtelen fordultam a lépcső felé, hogy mire elkaphattam volna a korlátot, már a levegőt markolászta a kezem, a lábam kitekeredett, a talaj pedig eltűnt alólam. Miután sikertelenül egyensúlyoztam a padló és a plafon közt, végigterültem a lépcső alján mint egy földhöz vágott paradicsom.
A fejem felett fekete felhők jelentek meg, és az ég akkorát dörrent, hogy majd széthasadt a dobhártyám.
Felfogni se volt időm, hova a fenébe tűnt a mennyezet, és miért vagyok a szabad ég alatt. Kígyóként cikázott felettem egy fényes villám. Fejemet behúztam, és kezemmel takartam el arcomat, mintha sok védelmet jelentett volna a villám és az eső ellen az én két karom.
Hirtelen csend lett. Résnyire nyitott szememen keresztül kukucskáltam ki. A felhők helyét a fehérre meszelt fal vette át. Felsóhajtottam, de megkönnyebbülésem csak egy pillanatig tartott.
A félelmetes csattanás, és az ijesztő égiháború semmi volt ahhoz képest, ahogy én kinéztem.Istenem! Milyen visszataszító lehetek! Erre egy kéz, arra egy láb, és az… mi az ott? Te jó ég?! A cipőm! Úristen, letört a négyszáz dolláros Manolo Blahnik szandálom sarka. Ez nem lehet igaz! Nem elég, hogy olyan koszos lettem, mint egy posványban dagonyázó disznó, még a cipőmnek is vége. Mikor jutok el megint New York- ba, hogy újat vegyek? Mikor lesz rá megint pénzem? Egy évig spóroltam, hogy megszerezzem álmaim topánját, és most itt fekszik mellettem darabokban.
- Jól vagy, Judith?- Hunter igazgató izgatottan fölém hajolt.
- Persze, kutya bajom- nyögtem, de a diri az istennek se akart elhúzni, pedig felfordult a gyomrom a hagymaszagtól, ami szájából áradt.
- Jó, akkor állj fel!- nyújtotta a karját, és csak ekkor jött a meglepi. Meg se tudtam mozdulni.
Megrökönyödve néztem végig magamon, mikor megakadt a szemem óriásira bedagadt bal bokámon. Szent ég! Mint egy lufi!
Gyorsan körbenéztem. Remélem, nem lát senki az igazgatón kívül!
Itt a vég. A lábam olyan, mintha egy elefánté lenne, nem egy tizennyolc éves, magára nagyon is sokat adó lányé, és persze folytatódott a peches nap. A fél suli a környéken ácsorgott, és mindenki engem nézett.
- Hívok mentőt- szólt az igazgató.
- Itt ne hagyjon!- visítottam.
- Azt mondtad, nem vagy rosszul- húzta fel a szemöldökét Mr Hunter.
- Nem, nem, de… úgy szédülök - tetettem, hogy elkábultam csak, hogy el ne menjen.
- Mrs Thorne- hallottam a diri hangját, amint a biosztanárnak kiáltott,- hívja ki a mentőket, legyen szíves!
Egy örökké valóságnak tűnt, mire megérkezett a fehér autó. Szerencsére közben becsengettek, így minden érdeklődőnek el kellett hagynia kudarcom színterét.
A mentősök egy műanyag zsákot erőszakoltak a lábamra, amit azután felfújtak. Úgy néztem ki, mint akinek lába tanul úszni, hatalmas úszógumi simult a bokámra.
A kórházban egy fiatal doki vizsgált meg. Műanyag zsákkal, esetlegesen eltört lábbal nem törődve alaposan megnyomkodott mindenütt, ahol fájt, amire én persze ordítozással reagáltam.
- Sajnos, nem tudlak megröntgenezni, bedöglött a gép, de holnap megejtjük a dolgot, addig nem lesz semmi gond. Úgy látom, nincs bevérzés, és ha műteni kell, akkor se lesz késő.
- Műtét? – ha nem lettem volna az ágyhoz szíjazva, tuti, leesek róla.
- Ó, nem kell aggódni, ezer ilyenen átestünk már- vigyorgott.
- Ja, de én még egyen se.
- Hát, egyszer mindent el kell kezdeni- sandított rám a magát orvosnak álcázó szadista őrült, akinek nyilvánvalóan az okoz örömet, ha másokat úgy szabdalhat, mint hentes a friss húst.
- Haza megyek- jelentettem ki.
- Tessék?
- Majd holnap visszajövök. Felhívom az apámat.
- Végül is, miért ne?- rántotta meg a vállát, és magamra hagyott.
Apa félóra múlva megérkezett, és kiszabadított a gyilkos orvos karmaiból. Még jó, hogy rendszeresen jár edzeni az öregem, így nem jelentett neki gondot, hogy elcipeljen a kocsiig. Hazafelé el kellett mesélnem a balesetet, persze egy picit kiszíneztem:
- Mondtam, Judith, hogy ne vegyél fel ilyen förtelmes cipőket!
- Ugyan, apa, valami őrült bekente viasszal a padlót. Nem én voltam az első, aki ma elesett – füllentettem, hogy megnyugtassam apát.
- De csak te kerültél kórházba! Látod, ki kell dobni azt a vacakot- intett a cipő felé.
- Isten ments, – szorítottam magamhoz Manolo Blahnikot, - még mit nem!
Ahogy a házunkhoz értünk, apa, mint egy lovag átszaladt az én oldalamra, és újra a kezében tartva fuvarozott engem. Ahogy az égre néztem, ismerős látvány tárult elém. Újra azok a sötét, komor felhők kavarogtak felettünk, amik a suliban is szívbaj hoztak rám, ráadásul ismét előkerült a madárraj, mely reggel megkergetett. A rohadt dögök vészjóslóan keringtek a fejünk felett. Vijjogásuktól éles fájdalom hasított a lábamba, ugyanakkor az elmémben is fény gyúlt.
Micsoda szerencsétlen nap!
Nem indult be a kocsi, elkéstem a suliból, végigszenvedtem egy vacak matekórát, átéltem egy óriási kudarcot Scott- tal, és a cipő. A lábamat meg ne is említsük, ha már használni nem tudom.
A szemeteshez érve dobolni kezdett a fülem: „Mondtam, mondtam, mondtam!” visszahangozta egy érces hang a fejemben.
- Várj, ki kell valamit vennem a kukából!
- A kukából?- képedt el apa.
- Igen.
Fél kezével lavírozva levette a szemetes fedelét. A mai szerencsétlenségözön ellenére végre valami jó is történt velem. A képeslap, az a hülye szerencseképeslap a szemét tetején trónolt két darabban.
Gyors mozdulattal értük kaptam.
- Mi az?- firtatta apa.
- Csak egy képeslap, nem érdekes.



2.
A szobámban természetesen első dolgom volt, hogy alapos vizsgálatnak vessem alá a kartont.
A közepén terpeszkedő kastély hatalmas oszlopokon állt, mely egy szürke sziklára épült. Az épület teteje egészen a sötéten kavargó, rosszat sejtető felhőkig ért.
Lent feketeség, fent sötétség. Borzongás futott rajtam végig. Közelebb hajoltam a képhez, és néhány centiről kezdtem el szemlélni. Rajz volt. Rémisztő és baljóslatú.
Ki készíthette? Milyen céllal? Sugárzott róla a rosszindulat, a harag és a gyűlölet.
De mégis. A távolban halvány fény derengett, a remény sugara.
Megfordítottam és újra elolvastam a sorokat:
„Szerencse képeslap.
Ha ezt a lapot öt példányban lemásolod, és elküldöd, lehetőleg a világ minél távolabbi pontjaira, minden kívánságod teljesülni fog.
Ha azonban nem hiszel benne, csupa sorcsapásban lesz részed.”
Sorscsapás? Na, az megvolt, dögivel!
Jó lenne, ha vége lenne! Vége a napnak, de leginkább ennek a szerencsétlenség-áradatnak!
Képzeletben újra átéltem minden csapást, ami ma ért. A kétségek méregként marták a lelkemet. Ha igaz, amit a szöveg állít, akkor most minden problémám oka az, hogy széttéptem és kidobtam a lapot ahelyett, hogy elküldtem volna másoknak. Mert ha hittem volna benne, szerencse ért volna.
De milyen szerencse? Mondhatom, szép ajánlat, megúszom a szerencsétlenségeket, ha eleget teszek a lap követelésének, és továbbküldöm.
Vajon kitől kaptam?
Elkezdtem silabizálni a bélyegzőn levő betűket:
- Szingapúr.
A lábamban sajgó fájdalom ellenére viszonylag gyorsan és ügyesen elkúsztam a számítógépemhez, és bepötyögtem a nevet.
- Ázsiában van?- tátottam el a számat a meglepetéstől.
Egy sárga, angolul jól beszélő személy alakja sejlett fel előttem, a lányé vagy fiúé, akitől ezt a lapot kaptam.
Honnan vette a címemet?
Töprengve meredtem a képernyőre, mikor villámként csapott belém a felismerés.
Ujjaim gyorsan cikáztak a billentyűzeten. Én is, mint mindenki más, be vagyok jelentkezve millió közösségi oldalra. És igen! Az egyiken, én ostoba, a címemet is megadtam.
Vérszemet kapva repkedtek ujjaim a betűkön.
Szóval Szingapúr! Öt távoli hely? Lássuk csak!
Egy dél-amerikai. Tizenöt éves lány Rióban. Tud angolul.
Egy ausztrál. Húsz éves srác Melbourne-ben.
Egy európai. Olasz fiú Rómában. Ő is beszéli az angolt.
Egy ázsiai. Japán lány a tokiói amerikai iskolában. Pazar!
Egy afrikai. Hmm. Egy Marokkóban lakó amerikai fiú. Oké, határeset, de messze van, nem az a cél, hogy helybéli legyen, csak hogy megértse, mit akar ez a vacak lap.
Az íróasztalomban kotorászva képeslapot kerestem. Persze, nem tartok ilyesmit itthon. Kinek írnék? Szülinapra szóbeli felköszöntés dukál, nyaraláskor meg helyben vásárol az ember jól-vagyok kártyát. Félórám avval telt, hogy feltúrtam a fiókomat, kitettem magam elé minden papírt, ami szóba jöhetett, mint képeslap. Nem kellett nagy követelményeknek megfelelniük: egy kicsit keménynek kellett lenniük, hogy ellenálljanak a posta szolgáltatásának, egy kép az egyik oldalon, és üres hely a másikon, hogy rávéshessem a szöveget és a kiválasztott címet. Nagy nehezen találtam öt megfelelő alanyt. Ráírtam mindegyikre a szöveget, és megcímeztem őket, majd még egyszer átnéztem a képeket.
Egy tájkép, én fotóztam tavaly, mikor felmentük apával a hegyekbe.
Egy sztár fényképe az egyik magazinból, a hátulja üres, mintha csak képeslapnak szánták volna.
Egy rajz, amit évekkel ezelőtt készítettem, mikor árnyképrajzoló korszakomat éltem.
Egy képzeletbeli lényt ábrázoló festmény, melyet egy kiállításon belépőként kaptam.
Egy darabka a kémia füzetem borítójából, melyre egy képletet véstem fel, de hátoldala üresen ásítozva várta, hogy értelmes célra használjam.
Miután mindennel elkészültem, kiabálni kezdtem:
- Apa!
Ő persze, mint egy gráll lovag, a gondolatnál is gyorsabban érkezett.
- Mi baj, kicsim? Fájdalmaid vannak?- dugta be a fejét rosszat sejtve.
- Nem, nem, jól vagyok, ne aggódj!
- Miért nem fekszel?- kérdezte, és hatalmas kezeibe véve máris visszatett az ágyra.
- Fel szeretném adni ezeket a képeslapokat - lengetem a kész papírokat.- Bélyeg kellene rájuk.
- Rendben, lenn van- megkönnyebbülve nyúlt a paksamétáért, melyhez egy cetlit mellékeltem „Postázandó” felirattal.- De csak holnap tudom feladni. Jó lesz?
Az órára néztem. Este hét óra, én pedig mozgásképtelenül tespedek. Mi rossz történhet még?
Jó pár percig turbóztattam az agyamat. Mérges pókoktól a vámpírokig különböző rémségek fordultak meg a fejemben, de végül mindet elvettem. Nem lehet ekkora pechem. Mérges pók itt, ahol a madár se jár. Na, jó varjak, de vámpírok? Az már tényleg túlzás.
- Jó- bólintottam nagy nehezen, apa pedig elégedett léptekkel nyargalt le a lépcsőn.
Könnyű neki. Csak azt látja, hogy a lánya megúszott egy veszélyes esést. Mit tud ő arról, min kellett ma átesnem.
Bedagadt lábamat felpockolva megpróbáltam elaludni. Az álom azonban nehezen érkezett, és akkor is sokkal inkább rémálom volt, mint megnyugvást hozó pihenés. Fekete felhőből vérengző madárcsapat vált ki, mely egyenesen engem vett célba, és mikor már csak karnyújtásnyira voltam tőlük, a raj átalakult Mrs Dodsonná, aki összeszűkült szemével majd felnyársalt. A következő pillanatban kisimultak a ráncai, szürke, fátyolos szemei tengerkékké szelídültek, ritkás ősz haja, pedig hosszú szőke koronává változott. Már nem az utálatos matektanárral szemeztem, helyét a kéjesen vigyorgó Helen vette át.
Összerezzentem. Már hajnalodott. El kezdődött az az új nap, amitől csak remélni tudtam, hogy elsöpri mindazt a rosszat, amit a tegnap rám zúdított.
Könyökömre támaszkodva felmértem a helyzetet. Eltűntek a lábam alól az aláhelyezett párnák, de valami más is megváltozott. Meglepően könnyedén tudtam felülni. Nem éreztem semmi fájdalmat. Ledobtam magamról a takarót, majdnem leesett az állam. A bokámnak kutya baja se volt. Épp oly gyönyörű, karcsú és rózsaszínű volt, mint máskor, nyoma se maradt a tegnapi puffadt lila lufinak.
Na, legalább nem kell visszamennem ahhoz az elmebeteg dokihoz. Még kibelezne unalmában. Sokkal derűsebb színben láttam a tegnapi napot, mint ahogy emlékeimben és álmaimban felrémlett. Fürgén indultam a földszintre.
Apa már elment dolgozni, mint rendesen, én pedig, láss csodát, nem voltam késésben. Kész szerencse, mert szerdánként már rögtön az első órában Mrs Dodson vár ránk.
Kinyitottam cipős szekrényemet, hogy valami elfogadható lábbelit keressek. Elkeserített a gondolat, hogy kedvenc szandálom a kukában hever az átkozott képeslap helyén.
- Ó – a meglepetéstől hangosan felnyögtem.
A polcon, a fő helyen az én gyönyörűségem szemezett velem. Vagyis nem az a szandál, amit tegnap gallyra vágtam, hanem a szakasztott mása.
- Ó, apa!
Melegség töltötte a szívemet. Bármennyire is ellene volt a közveszélyes cipőnek, szerzett nekem egy másikat! Milyen csodálatos ember! Megmozgathatott minden követ, hogy beszerezze ezt a különleges darabot. És mindezt egyetlen éjszak alatt! Elképzelni se tudtam, hogy vitte véghez, de nem is érdekelt. Az eredmény volt a fontos, az a csodás topán, amit kezemben tartottam.
Végigsimítottam Manolo Blahnikot, mintha egy kedves barát lenne. Persze ő nekem az is. Egyeseknek a gyémánt, nekem menő szandál a legjobb barátom. Elégedett sóhaj kíséretében csatoltam fel. Megfordultam a tükör előtt, hogy meggyőződhessek arról, hogy még mindig milyen jól áll nekem. És igen! Kiemeli a lábam karcsúságát. Ez kell nekem! És egy kis nyugalom a tegnapi szörnyűségek után.
A házból kilépve eszembe jutott, hogy nem szóltam apának a kocsi miatt. Azért próba szerencse alapon beültem a tragacsba, és ráadtam a gyújtás. A járgány, mintha csak szánni-bánni akarta volna minden bűnét, lelkesen felbúgott, szemvillanás alatt követte a szívást a sűrítés, a robbanás, majd a kipufogás. Nahát! Újabb meglepi. Működik mind a négy ütem!
Felkaptam a mobilomat, hogy felhívjam apát, és megköszönjem neki a cipőt meg a kocsit. Mert csak ő javíthatta meg, senki más. Milyen figyelmes! Nem is szóltam neki, hogy bekrepált a járgány. Megnyomtam a hívás gombot, de apa helyett egy gép vette fel: „A hívott szám jelenleg nem kacsolható.” Jó, akkor majd este megköszönöm.
Egyesbe tettem a kocsit, de az autó vidám pöfögése mellett érdes hang hasított a levegőbe. A kerítésen fekete madár trónolt, sötét szemeivel engem fürkészett. Lassan előrehajolva kikémleltem a kocsiból. A varjú egyedül volt. Nagyot nyeltem, és a biztonság kedvéért minden egyes bokrot és fát tüzetesen megnéztem, sőt kétszer is felpillantottam az égre, de az gyönyörű kék volt, csupán néhány bárányfelhő szeplőzte be.
Hiába károgott a dög, bátran elindultam a suliba.

Ott azonban újabb meglepetés fogadott. Nem matek órával kezdtünk, mint máskor szerdánként. Helyette tesi volt, és mivel ez a tény rajtam kívül senkinek nem volt újdonság, én se firtattam az okát. Biztos óracsere történt délután, amíg én az őrült orvossal küzdöttem. Talán beteg lett Mrs. Dodson, vagy csak nem ér rá. De kit érdekel, a francnak se hiányzik!
Tesi után azonban megérkezett a vénség, és láthatóan elemében volt.
- Miss Benton, lenne szíves ismertetni a házi feladatot!- fordult hozzám.
Istenem, milyen házit adott tegnap? A fene se gondolta, hogy egymás után kétszer engem fog kiszólítani, de nem volt idő keseregni. Elővettem azt a tudást, amit tegnap Zac- től összecsipegettem. Ahogy vázoltam a feladatot a táblára, Mrs. Dodson egyre meglepettebbnek látszott, de nem szólt semmit. Már előre láttam, hogy mikor kész leszek, akkor fog lejáratni az osztály előtt. Erőt gyűjtöttem a rám váró kudarchoz. Mrs. Dodson megvárta, hogy befejezzem a feladat megoldását, majd egy pillanatnyi töprengés után ingatni kezdte a fejét:
- Miss Benton, Miss Benton!
Jó, hagyjuk ezt! Írd be az egyest, aztán kopj le rólam!- legszívesebben ezt üvöltöttem volna a képébe, főleg mikor megláttam sunyi mosolyát:
- Látja, tud maga, ha akar! Hát miért nem készül rendszeresen? Na menjen a helyére!
Karjával arrébb tuszkolt, mert a megdöbbentéstől szinte gyökeret vertem. Jó a feladat? Az, ami tegnapra volt a házi? Elfogadja ma is? Hogy lehet ez?
- Jó, most pedig térjünk rá a gúla felszínének és térfogatának kiszámítására!
Felvette a krétát, és rajzolni kezdett, az én fejemben pedig egy sötét felhő kezdett egyre erőteljesebben gomolyogni. Mi folyik itt? Körbenéztem, de mindenki mély áhítattal hallgatta a tanárt. A szomszéd padban Zac ült, így hozzá fordultam kérdésemmel:
- Milyen nap van ma?- suttogtam.
- Kedd- vágta rá gondolkodás nélkül.
- Kedd?
- Igen, kedd, miért? - vakarta meg a fejét.
- Semmi.
Még hogy semmi? Kedd? Hogy lehet kedd? Tegnap volt kedd! Nem értem, mi ez az egész.
Az óra végén tanácstalanul ballagtam ki az udvarra. Nem érdekelt, hogy jó formában vagyok-e, hogy rajtam csüngnek-e a férfiúi tekintetek, Egy dolog izgatott csupán, hogy megtudjam, mi folyik itt.
Az első, akivel összetalálkoztam a fekete varjú volt, aki elégedetten tollászkodott az egyik padon
- Hess innen, ronda dög!- intettem felé, de ő még csak meg se rezdült.
Lerogytam a következő asztalhoz, és vártam, mi következik még.
- Hello! Csak nincs valami baj?- Scott hangja simogatott fel csendes merengésemből.
- Ö…nem, semmi- feltűnésmentesen mögé néztem, hátha a háta mögött dugdossa Helent, aki a legváratlanabb pillanatban majd előugrik, hogy engem szurkálhasson.
- Várom már a ma estét- telepedett le mellém Scott.
- Komolyan?- hitetelenkedtem.
- Igen, miért is ne?- felelte eltökélten.- Az igazat megvallva hetek óta próbálok a közeledbe kerülni, de álmomba se gondoltam volna, hogy valaha sikerem lesz.
- Hogy hogy?
- Te olyan… megközelíthetetlennek tűntél! Annyira gyönyörű vagy, hogy képzelni se mertem, hogy engem választasz.
Meleg szemei lángra gyújtották az arcom, de még inkább a szívem.
- Itt mindenkinek rád fáj a foga, te pedig engem választottál- két kezébe fogta a tenyerem, és lágyan megcsókolta.
- És Helen? – nyögtem ki a legostobább kérdést.
- Mi van vele?- kerekedett el a szeme.
- Én is ezt kérdezem, mi van vele?
- Ja- esett le neki a tantusz,- te azt hiszed, hogy én meg ő….Ugyan, ne viccelj már! Az egy szívtelen dög.
Kiejtette azokat a szavakat, amikért tegnap az életemet adtam volna. De sebaj, ez a mondat ma is nagyon jól hangzik. Végszóra csengettek be, el kellett búcsúznom Scottól. De nem számít, hisz este újra találkozunk. Én és ő! Csak mi ketten. Helen pedig elmehet a nagy büdös francba!
Tényleg kedd van, és a tegnapi események meg se történtek. Vagy álmodtam az egész őrültséget, vagy a képeslap tette semmissé őket! Hajlottam arra, hogy igenis megtörtént minden csak a képeslap ügyködött valahogy. Mert csak az tehette velem a sok szörnyűséget, és annak köszönhetem azt is, hogy ma minden visszajutott a rendes kerékvágásba. Vége tehát a rémálomnak. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Hazaérve óvodásként ugrottam apa nyakába. Tudom, nem kell megköszönöm neki se a cipőt, se a kocsit. Nem vett nekem új topánkát, ez az én régi Manolo Blahnikom. A kocsit se javította meg, hiszen el se romlott. De mégis! Ki kellett valahogy fejeznem az örömemet, és erre legmegfelelőbb célpont apa volt.
- Na, mi történt?- kérdezte könnyes szemmel.
- Semmi, csak úgy örülök neked.
- Én is neked- felelte.
Elengedtem, és elindultam az emeletre, mikor utánam szólt.
- Judith, ezeket te készítetted ide?- néhány papírt forgatott a kezében.
- Mik azok?- léptem vissza a lépcsőtől.
Szétterítette a lapokat, mint valami kártyákat, majd elhúzta a száját.
- Úgy látom, képeslapok. Még emlékeztetőt is mellékeltél- kiemelt egy apró cetlit a lapok közül, és átnyújtotta.
- Postázandó- olvastam hangosan.
- Na, akkor el ne felejtsd feladni őket!- kacsintott, és kiment a házból.
Jéggé fagyva álltam. Fel se adta a lapokat, el se küldtem őket. Mit jelent ez? Még sincs semmilyen mágikus ereje a szerencse képeslapnak? Némán olvasgattam a szöveget, melyet öt példányban lemásoltam.
De ha nincs ereje, mi lett az előző szörnyű napommal? Csak a képzeletem szüleménye volt minden? Csak egy rémálom?
Ha az volt, nem szeretném még egyszer átélni. Borzalmas teherként nehezedett rám a tegnap emléke. De olyan valóságos volt, annyira eleven minden. A testi és lelki fájdalom, a félelem, a harag.
De ha csak képzeltem, hogy lehetnek most a kezemben a lapok.
Mintha csak tűz égette volna a tenyerem, elejtettem mindet. A kartonok egy pillanatig a levegőben lebegtek, mint öt színes pillangó, majd szépen lassan mind leesett a padlóra. Menetközben azonban mind az öt megfordult, és most a képes oldalukat mutatták nekem.
Pupillám kitágult, hátamon hideghullám szaladt végig, lábaim remegni kezdtek.
Mind az öt lapon ugyanaz a kép volt. Egy ódon kastély egy sötét sziklán, gomolygó fekete felhők alatt.
Kezemben egyetlen cetli maradt csupán: „Postázandó”.



30 megjegyzés:

  1. "Egyszerű semmiség" mi? Haha! Tiszta Hitchcock! Ezek után mi jöhet még?

    VálaszTörlés
  2. Hát, én ennél egyszerűbbet, meg ennél semmibbet(van ilyen szó? most már igen!) nem tudok :)
    Egyébként nem aggódj! Nem vagyok én véres kezű, pontosabban véres tollú. :P

    VálaszTörlés
  3. Csatlakozom az előttem szólóhoz. Ez nem volt éppen édes kis semmiség:) Nagyon tetszett, jó ötlet volt :D

    VálaszTörlés
  4. Ezt is több részben rakod fel? Szuper:D

    VálaszTörlés
  5. Nem tudtam hova lehet még fokozni, de még a gép is bedöglött. :) Furcsa, de a csajt egyáltalán nem sajnáltam. Kegyetlen vagyok!:P

    VálaszTörlés
  6. Darawona!
    Két részben, de a második még nincs teljesen kész. És most tényleg Ti lesztek az első olvasók, mert a bétáim táboroznak :)
    Egyébként szerinted mi az az "egyszerű semmiség"?
    Árulja már el valaki! És ki olvas olyasmit?

    Piroseper!
    Örülök, hogy nem tetszett Neked a csaj. Nem az volt a célom, hogy szeresse az olvasó, hanem az, hogy mindenki láthassa, sokféle történetet tudok írni, és különböző embertipusokat tudok bemutatni.
    Ez a blog itt a gyakorlótér ^˘ (Ez meg itt egy kacsintás: ^ˇ)

    VálaszTörlés
  7. Bejött! Én se kedveltem a csajt! :-D
    "egyszerű semmiség"? Jó kérdés! Talán a Diana pályázatára beküldött novellám... De csak akkor tudjátok meg, milyen is az, ha végre meglesz az eredményhirdetés, és feltehetem a blogomba. :-D

    VálaszTörlés
  8. Diara!
    Te csak ne becsüld le Magad! Majd meglátjuk azt a novellát. A piros lámpa című?

    VálaszTörlés
  9. Jaj, de jó:) Már alig várom, hogy olvashassam:)
    Igen, az ilyen típusú csajokat én sem kedvelem. A csaj-típus teljesen lejött az írásaidból.
    Számomra az az egyszerű semmiség, ami mindennapi és átlagos dolgokról szól vagy valami ilyesmi :D

    VálaszTörlés
  10. Na ez olyan:)
    Átlagos pláza-csaj, meg átlagos sztori. Semmi új.
    A Képmás címhez olyan történet jutott eszembe, hogy biztos nem rakom fel, ha egyszer megírom. Szerintem könyvet is tudnék belőle írni. Ez a sztori, a Képeslap meg nem olyan. :S
    Mondom én, hogy egyszerű semmiség.

    VálaszTörlés
  11. Igen, a Piros lámpa :-D
    Köszi, aranyos vagy... :-)Nálam az emlegetett fogalom, nem azt jelenti, hogy az írás, a történet nem jó, hanem, hogy egy pihentető, kedves kis történet minden vérfagyasztó bonyodalom nélkül. Attól még lehet jól megírva, lehet mondanivalója és főleg, szórakoztathat! :-D
    Remélem, hamarosan felrakhatom és meglátjátok, mire gondolok! :-)
    Az meg nem ér ám, hogy felcsigázol minket egy ilyen mondattal: "A Képmás címhez olyan történet jutott eszembe, hogy biztos nem rakom fel, ha egyszer megírom. Szerintem könyvet is tudnék belőle írni.", aztán meg nem hozod az említett művet! :-P

    VálaszTörlés
  12. Aha! Kezdem érteni. Én azt hittem az "egyszerű semmiség" azt jelenti, hogy semmi újat nem teszek le az asztalra :S
    A Képmás címet egyébként Te is javasoltad, emlékszel? De tényleg nagyon bonyolult a történet, és szerintem egyedi, úgy hogy ide biztos nem rakom fel, nehogy valaki ellopja az ötletet. Azt azonban megígérem, hogy azoknak, akik rendszeresen olvasnak ÉS kommiznak, elküldöm az első fejezetet e-mailben, ha kész lesz. Nem tudom még mikor, mert tényleg csak a fejemben van. Most ott tartok/tartunk, hogy ráállítottam Bellát, keressen hozzá jó képet, mert annak az az alapja.
    Remélem, sikeres lesz a pályázatod Dianánál:) Láttam, meghosszabbította a határidőt, úgy hogy még várhatunk az eredményre :(

    VálaszTörlés
  13. Alig várom, hogy olvashassam. Csupa jó hír:) Nagyon kíváncsi vagyok mit hozol ki a történetből. De azért egy rövid ismertetőt szerintem az oldalra is kirakhatsz, étvágygerjesztőnek:)

    VálaszTörlés
  14. Megtisztelő a bizalmad! :-)
    Milyen kép kellene? Nekem rengeteg fantasy és egyéb képem van! Ha gondolod írd meg mailben, milyenre gondolsz... :-)

    VálaszTörlés
  15. Diara!
    Kösz, hogy segíteni akarsz, de most tényleg bonyolult a dolog:P
    Igazi festmény kell, legalább ötszáz éves. Én Botticellire gondoltam, mert ők nagyon szép embereket festett. Egy lány meg egy fiú kell, de egy képen, és intim közelségben. A srácnak is fiatalnak és szépnek kell lennie, de nem lányosnak.Sajnos eddig csak olyat találtunk, ahol a fiúk inkább lányoknbak látszanak :(
    Na mit szólsz? Milyen feladat?

    VálaszTörlés
  16. Óh :-( Pedig már kettőt is küldtem... Megpróbálom a másik címről...

    VálaszTörlés
  17. Hűha:D Nem gondoltam volna, hogy lehet még ezt a történetet fokozni:) Ez a könnyed semmiség? Nem, határozottan nem. Ez egy nagyon jó történet:D

    VálaszTörlés
  18. Köszi szépen. Örülök, hogy tetszett Neked, és talán meglepett a vége ^^

    VálaszTörlés
  19. Tényleg szuper lett és hatásos a végén a csattanó! Ügyesen beleszőtted az eddigi történetek címét! Csak ámultam, mikor észrevettem... :-D

    VálaszTörlés
  20. Diara! Örülök, hogy Neked is tetszett, és hogy észrevetted azt a kis apróságot a végén XD, csak véletlenül jutott eszembe, hogy ezt még beleviszem :)
    Azért írok ilyen sokáig, mert idegesítően szőrőzős vagyok.

    VálaszTörlés
  21. Ja, remélem Darawona játékában is ilyen jó megfigyelő leszek! :-D
    Én is! :-D Mármint én is mindent megrágok, szinte lejátszom magamban a jeleneteket, és utánajárok minden apróságnak... Az első regényem miatt például az amnéziát tanulmányoztam behatóan és az önvédelmi sportokat, a második miatt pedig annyi mindent, hogy fel se tudom sorolni (búvárkodás, vitorlázás, autók, motorok, hurrikánok, hogy csak néhányat említsek :-D).

    VálaszTörlés
  22. Wow! már két könyvet írtál! A szivárvány tövében az amnéziás, igaz? És a másik? Miről szól? Publikus? Legalább egy kis szinposzis?

    VálaszTörlés
  23. Igen, A szivárvány tövében az első, abban amnéziás a csaj...
    A 2-at nemrég fejeztem be... A címmel ezúttal még bajban vagyok... :-S Az nem annyira lélektani, mint az első, bár nem nélkülözi teljesen azt sem, de ez már inkább hajlik egy néhol humoros krimi felé. :-) Ha érdekel, felteszem a blogomra az ajánlóját... :-)

    VálaszTörlés
  24. Igen, az előbb már javasolni akartam. Egy külön oldalt neki, mint a másik könyvnek :)

    VálaszTörlés
  25. Neee! A csaj megúszta a negatív végkimenetelt... Pedig szerettem volna, ha pórul jár. :) Az ellenszenvemet vele kapcsolatban nem tudtam legyűrni. Legalább a cipőjét ne kapta volna vissza. :P

    VálaszTörlés
  26. Sorry!
    De az a meglátásom és tapasztalatom, hogy az ilyen emberek, mint Judith, mindig minden helyzetből jól jönnek ki :(
    Megjegyzem, nekem se tetszik ez a helyzet :S

    VálaszTörlés