A mosdóból kilépve rögtön egy kellemes-kellemetlen ismerősbe botlottam.
– Ann, mi a fenét csinálsz ezekkel a …?!- az utolsó szót természetesen elharapta.
Nem illett volna Lily imázsához, meg a róla kialakult pozitív képhez, hogy valami ocsmányság hagyja el a száját, ezért elnyelte a mondat végét, azt viszont láthatóan nem akarta, hogy ne nyilvánítson véleményt a többiekről. Szükségtelen volt utalnia rá, hogy mennyire megveti, lenézi Marylinéket, szavak nélkül is tisztában voltam barátnőm minden érzelmével. Ő azonban úgy látszik, elvesztette a fonalat, ami mentén nyomon követhette volna az én érzéseimet.
– Barátkozom.
– Ezekkel?!
– Miért? Mi bajod velük?
– Ugyan már, Ann, ezerszer letárgyaltuk! Arra se méltóak, hogy beléjük töröld a cipődet. Beképzelt, üresfejű, önimádó libák!
A pult mögött állva a poharakat törölgette szorgosan, mondandója befejeztével azonban úgy lecsapta a kezében levő, csillogó kristályt, hogy az egyetlen repedéssel megadta magát a nyers erőszaknak.
– Na, de Lily, hogy használhatsz ilyen erős szavakat!- játszottam a felháborodottat.
Barátnőm gyorsan körbepillantott és egyetlen mozdulattal beleseperte a szilánkokat a pult melletti kukába. Nagyon gyakorlott volt; senki nem vette észre, hogy egy értékes darabbal kevesebb lett Grapes-ék készlete, és még a kezét se vágta meg. Kész üvegtörő profi. Lehet, azért olyan higgadt mindig, mert már a bár felszerelésének felét összezúzta. Szegény poharakon tölti ki minden fájdalmát. Mikor végzett, előrehajolva mélyen a szemembe nézett.
– Ann, te jobb vagy ennél.
– Lehet, de nem akarok jobb lenni. Népszerű akarok lenni, és kész. Elegem volt abból, hogy félrelöknek, gúnyolnak, és folyton kinevetnek.
Letelepedtem a pultnál álló egyik bárszékre, és távolról mustráltam újdonsült barátaimat, akik összebújva pusmogtak, mint a csatára készülő méhkas.
– Miért foglalkozol velük? Szóra se érdemesek- Lily rendellenesen összeszűkült a szemeit ijesztően villogtatta rám. - Tégy úgy, mintha nem is léteznének!
– Ó, én szívesen úgy tennék, de ennél sokkal rosszabb az, mikor ők úgy tesznek. Átnéznek rajtam, mintha üvegből lennék- intettem a kukába dobott pohár darabjai felé.
Úgy éreztem magam, mintha én is darabjaimra hullottam volna. Hiába tettem ki a lelkem, hiába a könyv minden segítsége, a banda még mindig utál engem, csak most már nem mondják ki.
– Vagy ami még szörnyűbb, gúnyolnak, kinevetnek- folytattam. - Ez borzalmas! Én is ember vagyok. Én is értékes vagyok! Miért nem veszik ezt észre?
Még mindig itt tartasz?- suhant át Lily agyán egy kósza gondolatfoszlány.
– Aha, szóval azt gondolod, hogy most értékelni fognak. Hát, nagyon tévedsz! Mi történt, Ann? Mit kértél már megint attól a nyavalyás könyvtől? Hogy népszerű legyél?- faggatózott, én pedig kényelmetlenül feszengeni kezdtem.
– És ha igen?
– Miért ezt kérted?
– Mert gyűlölnek. Undorodnak tőlem, mert dagadt vagyok.
– Értem- Lily szánakozón lehajtotta a fejét. - Akkor talán mást kellett volna kívánnod.
– Mit?- fintorogtam. - Ha azt kérem, hogy fogyjak le sitty-sutty, meg se ismertek volna az emberek, még a saját szüleim se. Megint bekerültem volna a börtönbe, aztán genetikai meg mindenféle vizsgálatokkal kiderítették volna, hogy én vagyok én, és azután….
– Azután?
– Azután nem tudtak volna mit kezdeni evvel a természeti csodával. Hogy fogyhat le valaki egy nap alatt? Feltételezték volna, hogy beteg vagyok. Újabb kör orvostól-orvosig. Na, azt már nem!
Milyen érdekes!
– Aha- bólintott jelentőségteljesen Lily.
– Mi az, hogy aha?
– Úgy beszélsz, mintha már ezt a kört lefuttattad volna.
– És ha igen?
– Megint elpazaroltál egy kérést? Sőt, kettőt.
– Kettőt?
– Egyet a csodás fogyásra, egyet arra, hogy visszacsináld… ja és egy harmadikat.
– Milyen harmadikat?
– Erre- biccentett a banda felé. - Teljesen fölösleges volt azt kérned, hogy ők szeressenek téged. Miket kívántál már megint össze-vissza? Mutasd a könyvet!- parancsolt rám.
– Miért?
– Miért, miért? Remélem, nem pazaroltál el megint jópár kívánságot!
– Miből gondolod?- mélyedtem a fejébe, de alaposan elrejtette gondolatait, viszont mindent kimondott.
– Nagyon pontosan lefestetted, hogy mi történne, ha hirtelen lefogynál.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy te már ezt végigcsináltad!
– Nem nézed ki belőlem, hogy végiggondoltam a dolgot?- háborogtam.
– Ne haragudj, de nem. Csupa bugyutaságot kívántál eddig.
– Hát jó- csaptam a pultra a könyvet, kezeimet végighúztam a zárakon, majd kinyitva Lily elé toltam vitánk tárgyát. - Tessék, nézd meg, nem kívántam semmi lefogyásos cuccot!
Lily rá se nézett a könyvre, megszeppenve visszahúzódott.
Jaj! Nem értem, miért vagyok ilyen türelmetlen. Csak jót akarok, hidd el!
– Oké, ne haragudj… nem gondoltam, hogy…
– Hogy nem vagyok teljesen hülye? - fejeztem be a mondatot.
– Hát, valahogy úgy- vakarta zavarodottan a fejét.
– Persze - húztam el a számat.
Ő félrefordított fejjel a könyvre sandított, majd rábökött az egyik képre, ami engem ábrázolt irreálisan naggyá növekedett fülekkel.
– Ez a kívánság itt mi?
– Hát izé…
– Na… mizé?- nógatott szemöldökét felvonva.
– Azt akartam, hogy halljam mások gondolatait.
– Ó- hőkölt hátra -, akkor most az én…
… gondolataimat is hallod- fejezte be fejben a mondatot.
– Igen.
– Hát ez…
Nem illendő. Belemászni mások agyába, turkálni mások titkaiban.
– Igazad van- bólintottam.
– Mi van?
– Nem illik.
– De, Ann!
– Bocs, Lily, de nem tudom kikapcsolni. Nem olyan, mint egy tévékészülék, hogy csak megnyomom a gombot, aztán vége az adásnak.
– Gomb? Tévé? Nem, Ann, te mások életéből olyan eseményekről, sőt érzelmekről szerzel tudomást, amihez semmi közöd!
– Így van- rántottam meg a vállam.
– Ezt nem teheted!
– Nekem nagyobb gáz, hidd el! Folytan csacsog mindenki, majd szétcsattan a fejem. Megőrülök az állandó hangzavartól.
– Akkor kívánd azt, hogy elmúljon!- lökte elém a könyvet.
Honnan a fenéből szerezzek pénz a villanyszámlára?
Fejemet félrebiccentve oldalra pislantottam. Az egyik szomszédos asztalnál Mrs. Dodson étvágytalanul szemezett egy szendviccsel. Szeméből elkeseredettség és fásultság tükröződött. A tanárnő szokásos elszántsága és eltökéltsége mintha elröppent volna. Egy ismeretlen ember ült Mrs Dodson bőrébe bújva. Pontosabban olyan volt, mintha nem az a folyton kötekedő, állandóan magabiztos tanárnő lenne, akit én ismerek. Külső szemlélőknek talán fel se tűnt volna, de én láttam a fejében a keserűséget.– Na, mi lesz?- szorította meg a kezem Lily.
– Várj!
– Mi baj? – követte a tekintetemet.
– Mrs. Dodson.
– Mi van vele?
– Azon rágódik, hogy miből fizesse ki a villanyszámláját.
– Komolyan? És ezt te hallod?
– Persze, mindent hallok, tudod.
– Ja, igen…- óvatosan lefejtette ujjaimat a könyvről, és magához húzta, - mi lenne, ha mégse szüntetnéd meg ezt a … képességet.
Lássuk, mi van itt!
– Nem? Miért?
– Talán jóra is fordíthatnád. Meg egyáltalán… már régebben is mondtam, hogy micsoda nagyszerű lehetőségeket rejt ez a könyv.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Szerinted?
– Azt, hogy segíts másokon!
– Aha, kívánjam azt, hogy Mrs. Dodson ki tudja fizetni azt a nyavalyás számlát? ! Az lenne csak a valódi pazarlás. Minden hónapban újra és újra ezt kérni. Őrültség!- a könyv felé kaptam, de Lily szorosan magához ölelte.
Ann, legyél már nagylelkű és eszes!
– Ugyan, az tényleg ostobaság lenne- kivételesen egyet értett velem.
– Na, látod.
– De adhatnál neki pénzt, hisz neked van dögivel.
– Fizessem ki a számláját?
– Hát… igen
– Na, ne már! Osztogassam szét a pénzem? !
– De, Ann, annyi pénzed van, amennyit csak akarsz, és végre jóra fordíthatnád a könyvet.
– Nem- ellenkeztem hezitálás nélkül.
– Hallod mások gondolataid, ki kellene szűrnöd azokat, akiknek van valami bajuk, és rajtuk segíthetnél.
– Nem, nem érdekelnek mások, se a bajuk!
Na, azt már nem. Van elég gondom nekem is. Még hogy a más nyűgét is a nyakamba vegyem? ! Nem és nem!
– Ne legyél már ilyen önző! Csak próbáld ki!
Kérlek.
– Mire gondolsz?
– Ha pénzre van szüksége valakinek, neked kérned se kell, csak valahogy eljuttatod hozzájuk, ha pedig más kell valakinek, szólj nekem, majd együtt kitaláljuk, hogyan segítsünk- kacsintott.
– Hercegnőm, miért nem jössz vissza? - Scott mézes-mázos hangjára megpördültem a székemen.
Mit művelsz ezzel a picsával?
Lilyre vonatkozó becsmérlő megjegyzése szíven ütött. Nem számítottam arra, hogy ha engem szeret, az még nem jelenti automatikusan azt, hogy a legjobb barátnőmért is odavan.
– Ö…csak… beszélgetünk.
– Gyere - tenyerébe vette a kezemet, és lágy csókot lehelt rá. – Már a többiek is várnak.
Meguntam a szitokáradatot, amit rád szórtak.
Na, ezt látod, elhiszem- gondoltam, de sajnos, Scott nem hallotta éteri válaszomat.
– Miről csevegnek olyan elmélyülten?- biccentettem a banda felé, mert akkora távolságra már tényleg nem működött a képességem. Szerencsére. Különben tényleg felrobbant volna a fejem.
Azon morfondíroznak, miért rajongnak érted, miközben ki se állhatnak téged. Nem értik, hogy mi történt velük.
– A…..tegnapi meccsről.
– Aha- fintorogtam, tehát nem vált be a kérésem. Hiába minden, ez a csapat nem fog engem sohasem szeretni.
Nem hiszed el? Mit mondtam rosszul?
– Mindjárt megyek, csak van még egy kis megbeszélni valóm Lily-vel.
– Jó – de ne tartson soká!
– Mit kértél legutoljára? - pörgette alapokat az utolsó rajzhoz. - Ez mi? – kerekedett el a szeme.
– Hát izé…igazítottam az előző kérésemen.
– Aha…- vizsgálgatta a képet Lily. - …és az mi volt? – kérdezte, miután nem tudta kisilabizálni a festmény értelmét.
– Hát… azt kértem… hogy .. engem … hogy – kiestem az eddigi talpraesett szerepemből, és pillanatnyi bizonytalanságomat rögtön meglovagolta barátnőm.
– Szóval?- határozottan megragadta a kezem, és olyan erősen megszorította, hogy felszisszentem a fájdalomtól.
– Csak azt akartam, hogy találjanak bennem valamit, amit tetszik nekik - suttogtam.
– Micsoda?!- Lily homloka ránchalomba futott. - Nem azt kérted, hogy szeressenek?
– De igen, meg is játszották, hogy befogadtak, meg minden, de valójában…
– Továbbra is utáltak- bólintott együttérzően Lily.
– Igen, és azt akartam, hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok. Hogy ne kelljen megváltoznom, meg nekik se, de azért szeressenek. Mindenkiben van valami jó, érted?- magyaráztam.
– Aha- esett le neki a tantusz. - Mi lesz, ha nem találnak semmit?
– Miért nem?
– Mert ők teljesen más dolgokat értékelnek, mint te.
Még mindig nem jó úton jársz.
– Komolyan?
– Tessék?
– Semmi- legyintettem.
Ó, te tényleg hallod, amit gondolok.
– Szörnyű ez a gondolatolvasás! Légy szíves, fordítsd értelmes dolgokra! És ha szükséged van egy jó tanácsra, hogy mit kérj legközelebb, abban is segíthetek.
– Oké, de ezt a könyvet valakitől, tudja Isten kitől, de én kaptam, tehát arra való, hogy nekem jót tegyen, nem?
– Ann…- ingatta a fejét szomorúan Lily.- Mire vágysz?
– Elmondtam százszor- dörrentem rá.
– Persze, persze… - atyáskodott, vagy inkább anyáskodott Lily, végül mégis úgy döntettem, kíváncsi vagyok a véleményére.
– Rendben. Vevő vagyok minden jó ötletre- sandítottam a banda asztala felé.
Szúrós szemükből mindent ki lehetett olvasni, csak jót nem. Világos lett számomra, hogy megint Lily-nek lett igaza, és tényleg elpazaroltam egy kívánságot, mert újdonsült barátaim valóban nem találtak bennem semmi szerethetőt.
Lily azonban nem mondta ki, mit kívánjak. Még csak le se írta. Közvetlenül a fejéből olvastam ki, mit kérjek. Remek terv volt. Azonnal meg is valósítottam.
